VB 8 on spot – Hogyan lettem elbűvölő? – francia költészet és próza

 

 

 

1896–1948 

 

 

Velem a kutya-isten, s nyelve

meredeken döf, mint a dárda,

a papsüveg kettős kúpjába,

a föld csúcsától bizsergetve.

 

S ime a víz-triangulum

közeledik, mint egy poloska,

s a parázsló poloska most a

kés szúrásává alakul.

 

Az ocsmány föld keble alatt

a kutya-istennő húzódik,

rög- s jég-keblekbe burkolózik,

hol kopott nyelve megrohad.

 

S ime pörölyös szűz közelget,

szétzúzik minden földi pálya,

a csillag-kutya koponyája

sejt emelkedni szörnyű szintet.

 

 

 

 

1873–1907

Az agyatlanítás nótája 

 

Finombutor-gyártás, e' vót a mesterségem,

A Marsmező-úton, Mindszent-plébánián.

Divatos holmikat csinyá't a feleségem,

Hát sose vót bajunk inség mián.

 

Mikor a vasárnap fölyhőtlenül gyütt,

Fölő'töttük az ünneplő ruhát,

Az agyatlanítást megnéztük együtt

A Póruljártak-útján odaátt.

 

Nézd, nézd, hogy forog a gép,

Nézd, nézd, hogy agyakba tép,

Remeg a pízes, a jómódu nép.

(Kar) : Hahó! szarvat-a-likba, éljen Übü apó!

 

Két ides csimotánk lekvár-maszatos képpe'

Gyütt és papírbabát vígan fityegtetett,

Fölcsűcsű'tek velünk a kocsi tetejére,

Póruljártak-útja következett.

 

Má' seregestül á'tak a korlátban,

Ütleg mit ér, mind első sorba tér,

Én meg mindég egy kűhalornra á'tam

Hogy csukámra ne 'priccöljön a vér.

 

Nézd, nézd, hogy forog a gép,

Nézd, nézd, hogy agyakba tép,

Remeg a pízes, a jómódu nép.

(Kar) : Hahó! szarvat-a-likba, éljen Übü apó!

 

Feleségem meg én, fehérlünk agyvelőtül,

A kölykök falják is, minnyájan topogunk,

Szemléjjük Palotin-t, hogy üt és vág egy-végbül,

Sebet, ólom-szerszámot bámulunk.

 

Csak látom ám: a masina-sarokban

Miszlikre megy egy sárga bonc-pofa.

Öregem, mondok, rád-ismerek. ottan,

Megloptá', nem is sajná'lak soha…

 

Nézd, nézd, hogy forog a gép,

Nézd, nézd, hogy agyakba tép,

Remeg a pízes, a jómódu nép.

(Kar) : Hahó! szarvat-a-likba, éljen Übü apó!

 

Hát kabátujjamat rángatja feleségem:

Ostoba hurka te; most mutasd meg magad,

Markojj föl egy határ kakát, teremtsed képen,

Palotin éppen fé're-pillogat.

 

Hallottam ezt a nagyszerű tanácsot,

Két-kézre fogtam bátorságomat,

Az uzsorásho' vágtam a kalácsot,

Mégis Palotin orrára tapadt.

 

Nézd, nézd, hogy forog a gép,

Nézd, nézd, hogy agyakba tép,

Remeg a pízes, a jómódu nép.

(Kar) : Hahó! szarvat-a-likba, éljen Übü apó!

 

Átvetettem magam a gáton, má'hiába,

Láttam, hogy a dühös tömeg agyontipor,

Hát fejest ugrottam a gép sötét likába,

Honnan nincs visszatérés semmikor.

 

Ide vezet a vasárnapi séta,

Agyatlanítás, Póruljárt-negyed,

A hipp-hopp, ripp-ropp, velő-verő tréfa,

Élve gyüvök és nyuvasztva megyek.

 

Nézd, nézd, hogy forog a gép,

Nézd, nézd, hogyagyakba tép,

Remeg a pízes, a jómódu nép.

(Kar) : Hahó! szarvat-a-likba, éljen Übü apó!

 

 

 

 

 

1896–1963

 

Nagyon későig alszom. Hatvanöt százalékban megölöm magam. Az én életem nagyon olcsó, nekem csak az élet harminc százalékába kerül. Életem az életből harminc százalék. Nincs neki karja, madzaga és néhány gombja. Az öt százaléka vérszegény recsegések kísérte, féléber kábulat állapotra fordítódik. Ezt az öt százalékot hívják DADÁNAK. Tehát az élet olcsó. A halál egy kicsit drágább. Ám az élet elbűvölő és a halál is az.

 

Néhány napja félkegyelműek gyűlésén vettem részt. Sokan voltak. Mindenki elbűvölő volt. Tristan Tzara, egy kicsi, hülye és jelentéktelen figura tartott előadást az elbűvölővé válás művészetéről. Egyébként elbűvölő volt. Mindenki elbűvölő. És szellemes. Ez felséges, ugye? Egyébként mindenki felséges. Kilenc fokkal a nulla alatt. Ez elbűvölő, ugye? Nem, ez nem elbűvölő. Isten nincs a megfelelő magaslaton. Még a Cím- és lakásjegyzékben sem szerepel. Ám ő mégis elbűvölő.

 

A nagykövetek, a költők, a grófok, a hercegek, a muzsikusok, az újságírók, a színészek, az írók, a diplomaták, az igazgatók, a női szabók, a szocialisták, a hercegnők és a bárónők, ez elbűvölő.

 

Önök mindannyian elbűvölőek, nagyon finomak, szellemesek és felségesek.

Tristan Tzara mondja önöknek: nagyon szeretne mást csinálni, de inkább hülye marad, komédiás és szélhámos.

 

Legyenek őszinték egy pillanatra: amit az imént mondtam önöknek, az elbűvölő-e vagy hülye?

 

Vannak emberek (újságírók, ügyvédek, műkedvelők, filozófusok), akik az üzleti ügyeket, a házasságokat, a szemléket, a háborúkat, a különböző kongresszusokat, a részvénytársaságokat, a politikát, a baleseteket, a nyilvános tánchelyiségeket, a gazdasági válságokat, az idegrohamokat egyaránt a dada változatainak tartják. Mivel nem vagyok imperialista, nem osztom véleményüket; inkább azt hiszem, hogy dada csak egy másodrendű istenség, akit egész egyszerűen az új, interregnumi vallásmechanizmusok másegyéb formái mellé kell helyezni.

 

Az egyszerűség vajon egyszerű-e vagy dada?

Elég rokonszenvesnek érzem magam.

 

 

 

 

1887–1961

 

A hajón az ember imbolyog imbolyog

A hold a hold a vizen mint kör ragyog

Az égig ér az az árboc mely köröket rajzol

És ujjal mutat minden csillagra

 

Egy fiatal argentin lány a hajókorlátra könyököl

Párizsról álmodik a fároszokat bámulva melyek kirajzolják

        a francia partokat

Ezek a forgó tüzek ezek a színes ikercsillagok azokra

        emlékeztetik amelyeket szállodája ablakából a körutakon

        látott és közeli viszontlátást ígérnek neki

Arról álmodik hogy hamarosan újra Franciaországba megy és majd

        Párizsban lakik

Írógépem megakadályozza hogy álmát végigálmodja

Szép írógépem mely minden sor végén csönget és úgy száguld

         mint a jazz

Szép írógépem mely megakadályoz engem hogy erről vagy arról

         álmodozzam

És rákényszerít hogy végigvezessek egy gondolatot

Az én gondolatomat

 

 

 

 

 

1859–1941

 

ELSÖ FEJEZET

A KOMIKUMRÓL ÁLTALÁBAN. A FORMA ÉS A MOZGÁS KOMIKUMA. A KOMIKUM TERJESZKEDÖ EREJE 

 

Mit jelent a nevetés? Mi van a nevetséges mélyén? Miféle egyezést találhatnánk egy pojáca fintora, egy szójáték, egy bohózati félreértés és egy nagy vígjátéki jelenet között? Miféle párolási műveletre volna szükségünk, hogy eljussunk a mindig azonos lényeghez, amely oly sok különböző terméknek ad hol átható szagot, hol gyengéd illatot? Arisztotelész óta a legnagyobb gondolkodók birkóztak ezzel a kis problémával, amely mindig kitér az erőfeszítés elől, félre siklik, elillan, majd megint felbukkan, mint afféle arcátlan kihívás a filozofikus gondolkodással szemben.

 

Most, hogy mi is szembe nézünk ezzel a problémával, hadd hivatkozzunk mindjárt egy mentségre: nem akarjuk a komikus képzeletet egyetlen meghatározás béklyójába zárni. Mindenekelőtt valami élőt látunk benne. Bármilyen könnyed legyen is, az életnek kijáró tisztelettel szólunk róla. Megelégszünk azzal, hogy megfigyeljük, miként növekszik és gazdagodik. Formáról formára, és észrevehetetlen fokozatokban haladva, nagyon különös változásokon megy át szemünk láttára. Semmit Sem tartunk jelentéktelennek mindabból, amit látni fogunk. S e következetes megfigyelés segítségével talán mellesleg egy elméleti meghatározásnál hajlékonyabb eredményre lelünk - valami gyakorlati és bensőséges megismerésre, olyasfélére, ami hosszú együttélésből születik. És talán arra is rájövünk, hogy, bár nem gondoltunk ilyesmire, hasznos ismeretre tettünk szert. Mivel a komikus képzelet a maga módján akár legnagyobb túlzásaiban is ésszerű, bolondozásában meg mindig módszeres, s bár, megengedem, álmodik, de álmában olyan látomásokat idéz, amelyeket egy egész társadalom rögtön elfogad és megért, hogyne tájékoztatna tehát az emberi képzelet, s különösképpen a társadalmi, a kollektív, a népi képzelet tevékenységének módjáról? A valóságos életből fakad, rokon a művészettel, hogyne volna tehát mondanivalója a művészetről és az életről?

 

Mindenekelőtt három megfigyelésünkről szólunk, mivel alapvetőknek tartjuk őket. Nem magára a komikumra vonatkoznak elsősorban, inkább arra, hol keressük a komikumot.

 

I.

Íme, az első dolog, amelyre felhívom a figyelmet. Nincs komikum a sajátosan emberin kívül. Egy táj lehet szép, elragadó, felséges, csúf vagy jelentéktelen; nevetséges sohasem lehet. Nevethetünk egy állaton, de csak azért, mivel valami emberi magatartást vagy kifejezést veszünk észre rajta. Nevethetünk egy kalapon; de ilyenkor nem a nemez- vagy szalmaanyagon csúfolódunk, hanem a formán, amelyet emberek adtak neki, az emberi szeszélyen, amelynek anyagi kifejezése ez a kalap. Nem is értem, hogy ez a maga egyszerűségében is nagyon fontos tény, miért nem ragadta meg jobban a filozófusok figyelmét. Többen közülük így határozták meg az embert: „nevetni tudó állat”. Nevettető állatként is meghatározhatták volna, mivel, ha valamelyik más állat vagy egy élettelen tárgy megnevettet minket, ez mindig az emberrel való hasonlatossága miatt történik, azáltal, hogy az ember rajta hagyja keze nyomát, vagy valami módon használja.

 

Most pedig, nem kevésbé figyelemreméltó jelenségként, azt az érzéketlenséget szeretném megemlíteni, amely a nevetéssel általában együtt jár. Úgy látszik, a komikum csak akkor kelthet rezgéseket a lélekben, ha annak nyugodt, kiegyensúlyozott felületére hull. Természetes légköre a közöny. Nincs nagyobb ellensége a nevetésnek, mint egy erős érzelem. Nem mondom, hogy nem nevethetünk olyan emberen, aki például szánalmat kelt bennünk, vagy rokonszenvet ébreszt: de ilyenkor, legalább pár pillanatra meg kell feledkeznünk erről a rokonszenvről, el kell fojtanunk a szánalmat. Egy pusztán észemberekből álló társadalomban valószínűleg már sohasem sírnának, de talán még mindig nevetnének; viszont a mindig egyformán érzékeny, az élet változásaival együtt rezdülő lelkek, amelyekben minden esemény mintha érzelmi ráhangzásként folytatódnék, nem ismernék, sőt nem is értenék a nevetést. Próbáljunk meg egy pillanatra minden iránt érdeklődni, amit az emberek mondanak és tesznek, képzeletünkben cselekedjünk azokkal, akik cselekednek, érezzünk azokkal, akik éreznek, gondoljunk rokonszenvvel mindenre, ami körülöttünk van, s akár egy varázspálca érintésére a leglégiesebb tárgy is súlyossá válik, és valami komor szín von be mindent. Most pedig szakadjunk el mindentől, figyeljük közönyös szemlélőként az életet, s nem egy dráma azonnal komédiává változik. Ha egy teremben, ahol táncolnak, befogjuk a fülünket, hogy ne halljuk a zenét, a táncosok mindjárt nevetségessé válnak a szemünkben. Hány emberi cselekedet állná meg az ilyen próbatételt? És ha elkülönítenénk őket az érzelmek zenei kíséretétől, nem azt tapasztalnánk-e, nem is egynél, hogy a komoly cselekedet hirtelen mulatságossá változik? A komikum tehát, hogy teljes hatásában érvényesülni tudjon, olyasfélét is megkövetel, amit a szív pillanatnyi érzéketlenségének nevezhetnénk. Vagyis a tiszta értelemhez szól.

 

Csakhogy ennek az értelemnek mindig kapcsolatban kell maradnia a többi értelemmel. S ez a harmadik tény, amelyre fel akarom hívni a figyelmet. Az ember nem élvezné a komikumot, ha elszigetelve érezné magát. Úgy látszik, a nevetésnek visszhangra van szüksége. Figyeljük meg jól a nevetést: nem valami tiszta, befejezett, artikulált hang; inkább olyasmi, ami állandóan visszaverődve egyre folytatódni akar; ami robbanással kezdődik, hogy aztán dobpergés szerűen folytatódjék, akárcsak az égzengés a hegyekben. De ez a visszhangzás nem folytatódhat vég nélkül. Bármilyen tág körön belül mozog, a kör mindenképpen zárt marad. Nevetésünk mindig egy csoport nevetése. Mindnyájunkkal megesett, hogy vasúti kocsiban vagy közös szállodai asztalnál ülve történeteket hallgattunk, amelyeket utasok meséltek egymásnak, s amelyek nyilván mulatságosak voltak, hiszen jóízűen nevettek rajtuk. Mi is nevettünk volna, ha ugyanahhoz a társasághoz tartozunk. De mivel idegenek voltunk, semmi kedvünk nem volt nevetni. Egy ember, akitől megkérdezték, miért nem sir a szentbeszéd hallatán, amikor pedig mindenki a könnyeit hullatja, azt felelte: „Nem ehhez a plébániához tartozom.” Amit ez az ember a könnyekről gondolt, sokkal jobban illenék a nevetésre. Bármilyen közvetlennek véljük is, a nevetésben mindig ott bujkál valami egyezség, szinte azt mondhatnám: cinkosság más, valóságos vagy képzeletbeli nevetőkkel. Hányszor megállapították már, hogy a nézők annál jobban nevetnek a színházban, minél több ember ül a teremben. És másrészt, azt is sokszor megfigyelték, hogy vannak komikus hatások, amelyeket nem lehet egyik nyelvről a másikra lefordítani, vagyis amelyek egy sajátos társadalom szokásaiban és eszmevilágában gyökereznek. De mivel nem értették meg e két tény jelentőségét, a komikumban gyakran valami egyszerű furcsaságot láttak, amely az emberi szellem mulattatására szolgál, a nevetésben pedig különös, elszigetelt jelenséget, amelynek semmi köze más emberi tevékenységekhez. Innen származnak azok a meghatározások, amelyek a komikumban gondolatoknak a szellem által észlelt elvont kapcsolatát látják, "értelmi ellentétet" például, vagy "szembeszökő képtelenséget", és így tovább; olyan meghatározások ezek, amelyek ha valóban meg is felelnének a komikum minden formájának, azt már semmiképp sem magyaráznák meg, miért nevetünk a komikumon. Miért volna valóban, hogy e sajátos logikai kapcsolat, mihelyt észrevesszük, görcsbe rántja, megfeszíti és egyre rázza testünket, mikor pedig a többi mindig közönyösen hagyja? Mi nem erről az oldaláról közelítjük meg a problémát. Hogy megértsük a nevetést, természetes környezetébe, vagyis a társadalomba kell visszahelyezni, s mindenekelőtt hasznos, tehát társadalmi szerepére kell rámutatni. Jelentsük ki máris, hogy ez lesz minden kutatásunk vezérlő gondolata. A nevetésnek az együttélés bizonyos követelményeit kell kielégíteni. A nevetésnek társadalmi jelentésűnek kell lenni.

 

Jelöljük meg világosan azt a pontot, ahol e három előzetes megfigyelésünk találkozik. A komikum, úgy látszik, akkor születik, amikor csoportban egyesült emberek minden figyelmüket egyik társukra irányítják, s érzékenységüket elfojtva csupán értelmüket foglalkoztatják. Mi most az a sajátos vonás, amelyre figyelmünket irányítaniok kell? Milyen cél érdekében foglalkoztatják itt értelmüket? Ha e kérdésekre válaszolunk, máris jobban megközelítjük a problémát. De előbb még egynéhány példára lesz szükség.

 

 

 

 

1928-1986

 

Éjszaka én vagyok a csavargó

Az agy országában

A beton holdra fölfeszítve

A széltől megzabolázva lélegzik lelkem

És a félbolondok nagy ricsajától

Akik holdfémforgácsot harapdálnak

És akik szállnak és szállnak

És a fejemre zuhannak

Eszeveszetten

Táncolom az üresség táncát

Táncolok a megalománia fehér haván

Amíg te dühtől cukros ablakod mögött

Álmokkal szennyezed be az ágyad várva rám

 

 

 

 

1907–1997

 

Ez friss zsemlét eszik, és kávét, melegen,

az vajaskenyeret szel sötétszín teába,

másik egy korty vörösbort hajt fel, csak úgy állva.

Ez vígan dudorász. Az csak fal csendesen.

 

Ott éj van; itt a nap besüt az üvegen.

Javában alszik ez, az már izzad a gyárba.

Kislányukkal sokan mennek az óvodába.

Ez fehér, az sötét; mind olyan, amilyen.

 

És mégis mind közös álmot szőnek szivükben,

s egy vágy emelkedik bennünk mind egyszerűbben:

életet akarunk, szebbet, többet, nagyot,

 

az alma és narancs betelt színéig érni,

ahogy a reggeli napfényben megragyog.

Boldogan akarunk mind, emberek mi, élni.

 

 

 

 

1903–1976

 

Nem ember formájú a légy

sokkal inkább formáz egy kis barit

hallani amint béget az ebéd utáni csöndben

akár az emberek éjszaka aluszik

a légy tisztogatja fejét akár a cica

szárnyát simítgatja akár egy veréb

s olykor mozdulatlanná dermed így gondolkodik

Gondolkodik az üveg természetén

s amint úgy véli megoldva a talány szárnyra kel

puff már vagy századszor megy neki az üvegnek

az üvegnek mely szintén gondolkodik

 

 

 

 

1887–1975

 

A mag 

Cserépbe ástad a magot, a bíborszín magot,

mi kecskebőr-ruhádon ottragadt.

Nem csírázott ki, nem.

 

A fal 

Szemben a falsík, hogy megtörje álmod körét.

De a kép felkiált.

Fejed avas fotel féloldalára hajtva,

nyelveddel próbálod fogaid:

mártások, zsírok íze fertőzi ínyedet.

S gondolsz a tiszta fellegekre szigeted fölött, mikor

a zöldszinü hajnal titokzatos vizek szívében megvilágosul.

... Ez az inda-nedv, ez az izzadó, a száműzetésben,

keserű mézga-íz becős növényeken, húsos mangróve fák

fanyar hízelkedése, magházakban fekete lényeg boldogító

sava.

Ez a hangyák rőtbarna méze, reves fatörzsek vájataiban.

Ez a zöld gyümölcs-zamat, vele savós a hajnal,

amit ittál; tejes levegő, passzátszelek sóival gazdagon ...

Öröm, ó, oldott öröm az ég magasán!

A tiszta kárpitok ragyognak, fűvel bevetve

a láthatatlan csarnokok, s fésülködnek a föld zöldszín

gyönyörei egy hosszú nap évszázadában...

 

 

A harangok 

Csupasz kezű öregember,

az emberek közt újra, Crusoe!

sírtál, úgy gondolom, mikor az Apátság tornyaiból

dagályként ömlött szét a Városon harangok zokogása...

Ó, Kifosztott!

Sírtál, hullámtörésre gondolva a holdvilágban;

sziszegésére távolabbi partnak;

különös zenékre, kelőben s elcsitulva

az éjszaka összecsukódó szárnya alatt,

akárcsak egybevágó vízkörök,

egy nagy kagyló hulláma mind,

mely a tengeralatti zúgást öblösíti ...

 

 

 

 

1928–

 

Hol van az a hely

amit pótolni nem lehet?

 

Senki sem véd meg minket

megszokjuk a csendet

 

Amikor megyek

a világmindenség megy

velem

 

Én a lépés vagyok

a lépésben

 

Megyek

hogy találkozzam önmagammal

 

A bőrömet dátumok borítják

       – régi előjegyzési naptár

 

Nézem hogyan vonul el az élet

az erkélyem magasából

tanulmányozva a vasúti menetrendet

bár fel nem szállok már vonatra

 

A szerződés

a testemmel már

lejár

 

Egyenként

eltörlöm a lábnyomaimat

befedve azokat homokkal

 

 

 

 

1950-

 

Balázs Márta kacér asszony volt, aki majd’ meghalt az unalomtól Debrecenben, ebben az isten háta mögötti magyar porfészekben, ahová Edgárt, a férjét, a magyar államvasút főmérnökét területi igazgatónak nevezték ki ’27-ben. Visszasírta gondtalan operett-énekesnői életét, amikor még Offenbach és Lehár fakasztották könnyekre. A függöny felgördülése előtti lámpalázat, amikor alig kap levegőt az ember, a nézőtéren végigfutó borzongást a híres daraboknál, a vidám hangulatú vacsorákat a társulattal előadás után, a végeérhetetlen turnékat a vonatozásokkal, vagy az autóbuszos utazásokat Pozsonyba, Bukarestbe, Ausztriába és Németországba, a nézők ovációját, amelytől libabőrös lett, és a visszatapsolásokat, amelyekbe beleszédült – Zágrábban tizenhétszer. Két nagy, kék fedeles velencei füzetbe ragasztgatta be az újságcikkeket, és a nevét akkor is megtalálta, ha számára ismeretlen nyelven íródtak. Ezekben a megsárgult újságkivágásokban róla írtak, szárnyaló szoprán hangjáról, amely olyan magasságokba emelkedett, hogy meg kellett volna nyílnia előtte az opera kapuinak, az igaziénak, ahol Verdit és Bizet-t énekelnek, ha… ha… – már nem is tudta, ha egy kicsivel több szerencséje lett volna, vagy egy kicsivel nagyobb hangja vagy bátorsága. Pár évig még húzhatta volna, ha nem fogja el a rettegés a jövőtől, attól, hogy úgy végzi, mint azok a dagályos, kiöregedett énekesnők, akik az énekkar emberanyagát képezték a színpad mélyén, és akiket kíméletlenül penderítgettek ki. Mártának sikerült még időben rendes életet kezdenie, jó házasságot kötnie, elnyerte az őt megillető helyet, és lenézte a műveletlen debreceni asszonyokat, ezeket a kispolgárokat, akik reszelős hangú hajdúsági tájszólással beszéltek, a félreeső vidék tájszólásával, ahol csak mucsai parasztok voltak, mogorva medvék meg erdők. A száműzetésben Mártának két szenvedélye volt, az ő kis Tiborja – aki szépségével, angyali mosolyával és kedvességével csodálatot váltott ki mindenkiből – és Franciaország. Márta a háború után Párizsba utazott. Kitörölhetetlen nyomot hagytak benne a „bolond évek”, amelyek számára csupán hat hónapig tartottak. Még most is izgatottan beszélt erről, mint élete nagy időszakáról. Égi adományként tekintett a postával havonta érkező L’Illustrationra és Le Petit Echo de la mode-ra. Életét a Szajna rakpartjainak fénye ragyogta be, meg három barátnőjéé, akikbe átplántálta a hitét, hogy olyannak kell lenni, amilyen egy párizsi nő. Egy párizsi nő módjára élni, beszélni, járni, étkezni, öltözködni. Márta a kifinomultságot kultiválta a maga legkülönfélébb formáiban. Abban az országban, ahol a szakácsművészet netovábbja a gulyásleves volt, mindent latba vetett a francia gasztronómia felmagasztalása érdekében, és idővel páratlan szakácsnővé vált. Megvetette a gúnyosan mosolygó helybeli libákat, akik az Árpád téri divatárusnőtől öltözködtek, és Bécset képzelték a világ középpontjának. Ő Madeleine Vionnet-től hozatta a ruháit, akire csodálattal tekintett körszoknyáiért, ferde szabású ruháiért és az új évi jókívánságaihoz mellékelt baráti kis szavaiért. Márta volt az első magyar nő, aki fiús kalapokat hordott. Bolondult a harangkalapokért, és ápolta a szalagok szimbolikus jelentésének hagyományát, de a magyarok faragatlan tuskók voltak, számukra a kalap csak fejfedő volt, nem több. Nem tudták, hogy egy elálló fodorral díszített szalag annak a jele, hogy a szép hölgyet eljegyezték, vagy hogy a rózsával díszített szalag azt jelenti, a hölgy szíve szabad. Márta azokat a francia regényeket olvasgatta, amiket egy Bac utcai könyvkereskedő küldözgetett neki Párizsból. A bálványait Radiguet-nek, Cocteau-nak és Léon-Paul Fargue-nak hívták – az utóbbival, ezzel a lángoló természetű, megfoghatatlan költővel a Montparnasse-on ismerkedett meg egy mulatság alkalmával, és viszonyt kezdett vele. Fargue megmutatta neki Párizst. Jópofa férfi volt, soha nem fogyott ki a szóból, és mindenkit ismert. Hála neki, Márta meglehetősen sűrűn látta Modiglianit, Picassót és Erik Satie-t. Szent ereklyeként őrizgetett egy vékonyka kis verseskötetet, benne azokkal a szerelmes versekkel, amiket a férfi írt hozzá, csakis őhozzá, és amiket ő maga betéve tudott. Két éven át leveleztek, aztán a férfi egyszer csak nem válaszolt többé a leveleire. De az éjszaka költői sokszor már csak ilyenek.

 

 

 

 

 

 

Még egyszer föllebeg a régi-régi labda

az égig, hol mereng a Játék Mestere

a felhőkapuban: elkapja, el ne kapja?

s mi szívszorongva várjuk, hogy visszadobja-e?

 

Ez volt az ifjúság. Hatalmas vágtatások

röpült velünk a cél, röpült a fű, cipő,

s az eszeveszett szélben mindenki arra vágyott,

izzadt szakadt mezén túl, hogy megértse: ki ő?

 

A játék ő? Az álom? A lendülés, a táj-e,

a nagy, pipec cselek, talán maga a labda?

Csak lestük az eget: a tetejére száll-e?

S mi lenne, hogyha egyszer már végleg ottmaradna?

 

A labda csak a labda. Elgurult, visszaperdült,

vánszorgott, pattogott, sóhajtott, muzsikált,

az óriás kapu, a világ is velünk dőlt,

s rengett a háló húrja, ha egyszer betalált.

 

A fejbőrig szaladt a kéj, a csontgerincen

bizsergett végig a százezeregy ideg,

az ideges örömben sírni lett volna kedvünk

sírni zokogni de nem mondtuk senkinek.

 

Bőgni, bömbölni, mint a szurtos arcú rajkók

kik nem kapnak soha se elég eledelt,

hetykén mi csak bevágtuk az öltözői ajtót

és szipogtunk magunkban, egy óra beletelt.

 

Amíg elért a gól a lelkünk közepébe

fojtogatón, ahogy az első szerelem,

nyögni, üvölteni vagy öklendeni kéne, –

csak ültünk a padon, mint a fejedelem.

 

Mint meglett férfiak. Mint csaták hősei.

Akiken átfutott már legbelül a lét,

már nincs mit őrzeni, már nincs mit veszteni,

sós szánkon megnyalintva a szép halál ízét.

 

S a csapat, a csapat! Mindenki, kit csodáltunk,

gúnyoltunk, kiröhögtünk, most egy csomóba állt,

ölelve-összefonva rejtelmes csontbrigádunk

cipőstől, mindenestől a kék egekbe szállt,

 

ahol merengve ült a régi-régi Mester

a felhőkapuban, nem rezzent a szeme,

labdánkat, mint a pók, kifogta nagy kezekkel

s mi szívszorongva vártuk, hogy visszadobja-e?

 

A patak beleveszett a Rákosi rétekbe, a kiserdő fölszállt a felhők közé, a családi ház hajója a jeges hókertbe dermedt – Amundsen csak előre menekülhetett – női karok kikötőjébe? Gyalog isten hegyei felé? – a kesztyűje is elveszett a HÉV havas talpfái közt.