A hónap írója – Faludi Ádám: Égő porszemek

 

 

ez a nap már nem a tiéd

későn ébredsz a hajnal elkelt

megelőzött az alkuszhad

 

kelhetsz bármikor mindegy

így alakult

tőzsdén a napfelkelte a párna a takaró

felvásárolva az álom az álmatlanság árny fény maradék

rád licitál egy öltönyben óbégató tarvágott nullaszorzó

húzza kifelé a szőnyeget alólad és a szőnyeg alól is

kihúzna egy szőnyeget

hogy vevő legyen és eladó

és semmi más

amiért érdemes volna felébredni

ezen a reklámgézbe jó vastagon

beletekert és beárazott napon

 

 

 

Egyszer meghaltam, de ez régen történt. Akkor éppen alkonyodott, berepült egy hattyú a fejembe és azt állította, hogy ő egy árva lélek, dominózni szeretne. Egész éjjel ezt kellett hallgatnom. Ettől aztán a virradattal valami történt, próbáltam felkelteni a Napot, nem ment, hiába rázogattam, mindegyre azt hajtogatta, hogy haggyámá, haggyámá. Elloptam egy cipőt, ott találtam az ajtóm előtt, épp illett a lábamra, utóbb kiderült, hogy a sajátom, felrohantam a hegyre, állt ott valami kilátó, felmásztam a tetejére, de a virradat sehol.

   A kilátó egy hajdani szénbánya aknatornya volt eredetileg, egy acélkolosszus, a lépcsőzete épp akkor szakadt le óriási robajjal, amikor elszántam magamat a leereszkedésre. A hattyú tovább kérlelt, leültem mellé a vaspadlóra a kilátó tetején, és meghaltam. Nem volt ehhez dominókészletünk, se a hattyúnak, se nekem, úgyhogy fejben játszottunk. Élő halottként elnyertem a hattyú szárnyait, ettől a hattyú is megkrepált, két hulla hevert a kilátó vasán odafent. Én csak a taxiban tértem magamhoz, elképzelni sem tudom, mennyi idő múlva.

   Beviszem a kórházba, maga beteg, mondta a taxis, le kell operálni a szárnyait, mielőtt bármi jóvátehetetlen történhetne. Erre újra meg akartam halni, de nem maradt már rá időm. Jöttek értem, hogy elvigyenek.

   (They’re coming to take me away, ha-haaa – skandálta valami gyagyás.)

 

 

 

 

kérem a palástomat

idegenek jönnek

csinálj pénzt ha nyugalmat akarsz

hallani már messziről

meg majd a fűtés télen lélek úr

azt se feledje

hát engedtem nekik és most

pocsékul vagyok

redőnyrésen át

befejeződő nyári hajnalok

megismételve megint

megismételve újra

a hattyú üti a sirályt

a királynő a lovaggal hátul

aktra kész

meztelenül repülő köteléket alakítanak

amikor idegenek jönnek

ismerős tanácsaikkal

én meg inkább indulnék

látom magamat ahogyan hallom őket

a hattyú a sirályt üti

és bíztatóak megint a részidők

 

bástyák már nincsenek

első bástya utolsó bástya

elsöpört idők

matt lesz minden ha maradok

látom ahogyan hallom

egy ehhez hasonló érzés birtokol

feketén fehér

hová lett a végtelen

ne is kérdezd

mustra ez feketén fehér

hová lett a végtelen

mi az ami majd a helyére ér

és kérem a palástomat

 

 

Valamelyik régi karácsonyra a Brémai muzsikusokat kaptam. Ez egy mese-leporelló volt. Egy széthajtogatható, színes karton, felül az ábrák kontúrja mentén formára vágva. Hol hagyhattak el ezek a Brémai muzsikusok?

   Korábban meg egy papírtanyát is kaptam, lévén a leporellók ideje egyéb híján. Ha felnyitotta az ember a nagy alakú, könyvre emlékeztető borítót, akkor egy úgynevezett tanyasi idill tárult a szeme elé. Kiemelkedett a keménypapírból hajtogatott ház a lefektetett borító síkjából, körben kerítés, kapuk, baromfifélék, kutya, macska, tehén, disznó és a ház népe. A házban lámpa égett. Papírlámpa papírfénnyel. Gyönyörű volt.

   Sokat bámultam ezt a papírtanyát egy valódi tanya valódi asztalán, és azt hittem, hogy a papírból készült azért valamivel valóságosabb, mint az, amelyikben éppen időzöm.

   Betelepítettem fantáziámmal a papírudvart, és fülig szerelmes lettem a kútról vizet hozó papírlányba. Hol hagyhatott el ez a papírlány?

 

 

 

 

madárballagásnak keresztelem

alig egy órával a rigózápor után

ahogyan a parti kövezeten megyek melletted

tőled kilométerekre

és a parttól nagyjából még tíz méterre is

ezekhez a kilométerekhez képest

 

és a madarak kitartóan jönnek

lépkednek velem

pillantásommal megáldom mindet

és mellém szegődésüket madárballagásnak keresztelem

 

végül is a szárazföld

bárhol partnak nevezhető

ebben mindjárt meg is állapodunk

alig egy órával a rigózápor után

 

 

 

Azt álmodtam, hogy a kórházban fekszem, s Som hajol fölém. A rövidség kedvéért, s a fanyarság okán: Som, aki eredeti nevének használatától is eltiltotta magát, amikor elérkezettnek látta az időt. Így különböztettük meg saját magától: Som. A rövidség kedvéért, s a fanyarság okán. Költő volt a javából, de a Vaar Ferenc családi hagyatékot túl közönségesnek tartotta, és a Vanra Cefre költői azonosítót kockázta ki belőle, amikor elérkezettnek látta az időt. Ezen a néven aztán a kutya nem közölte, az is igaz, hogy nem is nagyon erőltette a dolgot. Amikor meg kezdte volna beadni a derekát, már elkésett vele.

Ő volt az egyik olyan földi lény, akivel szót tudtam érteni.

– Som – mondtam neki –, én egy világhírű amerikai zsidó író szeretnék lenni.

– Erről sajnos lecsúsztál – válaszolta.

– Akkor meg a legnagyobb semmittevő.

– Jó úton jársz – felelte.

– Nem akarok meghalni.

– Tedd próbára az akaraterődet.

– Nem akarok fiatalon megöregedni.

– Ne légy feledékeny.

A másik közeli hozzátartozóm pedig a Goodmans hangszóró volt. Húsz wattól felfelé.

Aztán eszembe sem jutott többé, hogy író legyek. Csak az, hogy legyek. Nem akartam fiatalon megöregedni. Vanra Cefre kobold képe, azzal a kusza göndör, fekete hajjal az angyalt juttatta eszembe. Az Angyalt. Az utolsó órák időpontjáról azonban egészen más elképzeléseim voltak.

– Ha már csak egy hét van hátra az életedből, ne vegyél tartós tejet – súgta a fülembe a kobold a közismert jó tanácsot, aztán egy nem evilági vihogást hallatva kihátrált a kórteremből.

 

 

 

 

hatodik dimenzió ötödik halmazállapot

a fán fülek vannak levelek helyett

közvetlenül hallanak fahangot feletted

ezen a csillagon űrsörény a csóva

a legcsodásabb szimfónia szól mindig

amikor a

zeneiskolát hallgatod működés közben

nem kell kötődnöd senkihez csak vársz a

hangodra

a csillagcsóvában nincs ketyegés nincs idő

a művészet másnak való

a kerítésen kívül mászkálni szórakoztatóbb

a művészet kerítésén kívül nem húztak határt

korlátlan választási lehetőségek ágaznak le

az ösvények oldalán

hogy milyen voltam

hát azt például így sem tudom meg soha

nem rögzített alpinista holmik

karabinerek kampók

mászkálok jövök megyek és négynegyed

találok egy lantmadár tollat

egy tubatollat is

valaki ötödször fut neki a szólamomnak

alighogy nekivágsz

már vége is van a dalnak

mondja a karabiner

karabiner mondja a kampónak

 

 

 

Alig égtek az utcai lámpák, csak annyira permeteztek lefelé némi fényt, hogy nagyjából láthassam azokban a semmibe haloványuló körökben, miben botlom meg. Húztam magam után a bukdácsoló kerekes bőröndöt, és már szerencsétlennek sem éreztem magamat. Nem voltam szerencsétlen. Nem voltam, talán nem is voltam egyáltalán. Csak a másolatom. Az is lehet, hogy én sírtam az esőt, már majdnem kezdtem sajnálni ezt a bőröndös valakit ott a magába húzódó házak között, abban az átázott áprilisi sötétségben. Mégis mire számítottam? Nagyjából erre. Kivéve az esőt. Az eső nem szerepelt a terveimben, nem is öltöztem az Áprilisi Sötétség Esőjéhez. Pedig ehhez az esőhöz illő kollekciót kell összeállítani, a kénkőbe is, részesévé kell válnunk, közreműködőjévé, s Janis Joplint hallgatni fejben. A Magic of Love-ot, vagy a One Night Stand-et a Farewell Songról. Vagy bármi mást, ami ott lóg a levegőben két tartalék angyalszárnyként. Ne hagyd ki, ha eláztál.

   Hogy is van az a jó kezdőmondat Malamudnál? S. Levin, egykori alkoholista, a kontinenst átszelő hosszú és fárasztó utazás után, 1950 augusztusának utolsó vasárnapján, estefelé szállt le a vonatról a Cascadia állambeli Marathonban. Szakállas volt, holtfáradt és magányos. Fordította Szilágyi Tibor. Persze semmi közöm ehhez, de hosszú évekig a kedvenc kezdőmondatom volt. A rockdíler terjesztette ezt a mondatot, amerre járt. Minden ellenszolgáltatás nélkül, mert azért lett rockdíler, hogy ne fogadjon el semmit ellenszolgáltatásként. Jótettet se a jótett helyébe. Semmit a semmiért, ugyanazt a mindenért.

Szóval a gömbcsukló feladta, előfordul az ilyesmi.

   A vénséges Ford a parkolótól talán húsz méterre reccsent egy utolsót, aztán se előre, se hátra. Más irányban meg sem próbáltam. Az értékeket igen helyesen és leleményesen átmenekíttettem az autóból ebbe a guruló förmedvénybe, amit magam után húztam és egy kuka mellett találtam, amikor lomtalanított a város, ide negyven kilométerre, odahagyott lakhelyemen. Ügyes kis bőrönd, de leszakad a karomról néha. Ahogy szoktam volt mondani: egy váltás magnószalag van benne, meg némi egyéb holmi, ami az Új Élethez nélkülözhetetlen. Hát akkor csak rajta.

   A lakatban elfordul a kulcs, és persze ettől a lánc, ami a kapuzárat helyettesíti, beleesik a sárba, benyomom a kaput, aztán visszababrálom az egészet. Nem szoktam káromkodni, lehet, hogy nem is tudok, egy nagy nyögésbe csomagolok helyette valami nagyon ősit és rejtélyeset most is. Ez olyan, mint a blivit a Kurt Vonnegut Univerzumban. Egy kilós zacskóban két kiló szar.

   Na most belül vagy? Belül, belül. Sötét van, mint egy nigger király kriptájában. Rasszista disznó. Hol a kulcs? A kulcs Frank. Bent hidegebb van, mint odakint, de nem esik. Képes leszek begyújtani? Nem, nem leszek képes. Megteszi helyette a gáztűzhely vagy a villanymelegítő. Tudod, mi a legnehezebb dolog a világon? Egy kerekeken guruló, átázott bőröndöt vonszolni a sárban a külváros legszélén, a sötét áprilisi utcán, miközben zuhog az eső. Nem is ez a legnehezebb. Én vagyok a legnehezebb. A rekordok könyvében egy hajszállal marad le tőlem ez a konyha. Olyan dermedt, amilyen dermedt csak lehet egy évek óta elhagyottan álló falusi konyha, amelyikbe nem jár hálni a lélek. Villany már van néhány hete, így aztán bármi is lehet.

   A legszebb tócsa az elhagyott tócsa.

   A villanymelegítőt bedugom a konnektorba, azonnal zizegni, percegni kezd a cekasz fűtőszál mind a három kerámiahengeren. Cekasz. Évtizedek óta nem használtam ezt a szót, nem ártott volna előbb leporolni, lefújni róla a port, mert most, ahogyan fokozatosan vörösödik, a porszemek is felizzanak, s ezt nem hagyják annyiban. Égő porszemeket hallgatni, majd kilépni az újabb tócsából, meztelenre vetkőzni, be a szobába; íme, az ágy! Bebújni a hókupac alá, s várni, mikor lesz belőle kacsatollal töltött meleg dunyha, miközben kattog a fogazatod, mint Gatling géppuskája. Ez már valami. Látni tőle az események végét.

   Nagyjából háromezer zeneszám hangzik fel az 1967 és 1972 közötti időszakból. Sajnos ugyanabban a három percben, amíg a földkörüli pályát elhagyva belezuhanok a kozmoszba. A kozmosz felé hullva az a falfirka pörög előttem, amelyiket az utcai ablak alatt találtam néhány nappal ezelőtt. Jó lenne, ha a gyerekem rajzolta volna. Csakhogy nekem nincsen gyerekem.

 

 

 

 

*Az idézett prózai szövegek megtalálhatók a szerző A rockdíler című kötetében, mely a Tatabánya Alkotó Művészeiért Közalapítvány támogatásával a Magyar Napló kiadásában a Könyvhétre jelent meg.