Lenore – Gottfried Bürger balladája Stiller Kriszta fordításában
GOTTFRIED AUGUST BÜRGER: LENORESTILLER KRISZTA FORDÍTÁSA
Lenore úgy virradat körül
nehéz álmából ébred.
„Halott-e Vilmos, vagy mással örül?
Meddig remegjek érted?”
Katonának ment Frigyes hadához,
csatlakozott Prága táborához.
És bár tudta, hogy írni is lehet,
mégsem adott ő életjelet.
Megunták a harcot az ellenfelek,
a háborúnak így lett végre vége.
A sok vitéz vidáman ténfereg,
És örvendeznek, hogy újra itt a béke.
Harsány zene szól, néhol dob pereg,
Dalolva indul el a hadsereg.
Kalapon gally, fut a láb,
várja őket a család.
Vége-hossza nem szakad
a tóduló seregnek.
Gyermek, szülő, mind szalad,
egymásnak integetnek.
„Végre!” mondja sok gyermek és anya,
„Gyere!” így szól sok örvendő ara.
Csak Lenore magányos szegény,
neki itt most nem jut vőlegény.
Látja, hogy itt van mindenki,
kérdéseket tesz fel.
Jó hírt, rosszat nem mond senki,
úgy érzi, ez nem fair.
Míg elvonult a víg sereg,
saját haját tépte meg.
És Őrülten hadonászva,
a földet üti, magát rázza.
Édesanyja hozzászalad:„Uram segíts! Mi lelte?
Gyermekem, türtőztesd magad!”
És remegve átölelte.
„Anyám, elveszett már minden,
itt a Földön senkim sincsen.
Sehol sincs már szánalom,
elborít a fájdalom.”
„Jézus segíts, ó légy velünk,
ennek majd az Úr is örül.
Miatyánkkal majd felelünk,
erre atyánk megkönyörül.”
„Anyám, anyám, hiú remény,
hidd el, hogy az Úr is kemény.
Az imának semmi haszna,
az úristen megrohaszt ma.”
„Ó, jajj, imádjad az Urat,
mert ő segít gyermekén.
Vigaszt ad majd, veled mulat,
és vigyáz rád e földtekén.”
„Anyám, anyám, bánatom,
szent sem kéri, bár adom.
Szentség azé nem lehet,
ki megveti az életet.”
„Lehet, lányom, hogy elfelejt
ott a magyar hazában távol.
És új hitet vett fel a selejt,
meg bűnös szerelmet ápol.
Hagyd, felejtsd el, ő hithagyott,
megbánja még, hogy itthagyott.
Más világban a gaz lelke,
a nyugalmát sose lelje.”
„A veszteség csak veszteség!
Anyám, de árva lettem!
Reményt nem ad se föld, se ég,
jaj, minek is születtem?
Aludj ki, tűnj el életem,
fogadj be mély, sötét verem!
Az égben sincs már szánalom,
takarjon be egy sírhalom.”
„Jaj, magzatoddal szent egek,
ne menj még bírái elé.
Uram, én vele szenvedek,
nem indult ő a bűn felé.
Felejtsd a bajt, mi a földön ért,
imádkozz lelki üdvödért.
Ha lelked bánatát leteszed,
meglesz az igazi jegyesed.”
„Anyám! Az üdv miért kell nekem?
Anyám! Mondd, ez mit indokol?
Vilmos nélkül nincs életem,
nélküle nincs más, csak pokol.
Aludj ki, tűnj el életem,
fogadj be mély, sötét verem!
Vilmos nélkül sem a földön,
sem az égben ne leljem üdvöm.”
A kétségbeesés így késztette vadul,
lázas teste meg- és megremeg.
Az Isten neki már nem a nagy úr,
nincsenek válaszok, mindig csak nemek.
Keblét roncsolta az utolsó vérig,
kezeit tördelte egészen estéig.
Amíg a néma égbolt,
csillagfényű kék volt.
De nicsak! A kinti zajban
mintha egy ló kaparna.
Tán egy lovas jön, hogy baj van?
Lépcső van kint, rajta karfa.
De nicsak! Ki csöngetett kint?
Halkan, kicsit, csiling, csiling.
És mintha nyílnának a falak,
megszólal kintről egy alak:
„Nyiss kaput babám, az időm véges.
Mondd csak, virrasztasz vagy alszol?
Hogy vagy, és gondolsz-e rám, édes?
Érted jöttem, a szívemben egy dal szól.”
Te vagy, ilyen késő éjjelen?
Bánkódtam, zokogtam szüntelen.
Ne tudd meg, mit kellett elviselnem,
de hogy jöttél ide, szerelmem?”
„Nem nyergelünk, csak éjszakán,
Csehországból ügettem.
Érted jöttem, kedves babám,
megyünk ma mind a ketten.”
„Vilmos, előbb gyere be csak,
sövényt zúgó szél szárnya csap.
Szelet, fagyot szerelmem,
feledni fogsz ölemben!”
„Hagyd zúgni, csapni, jöjj hamar,
hadd zúgjon a sövényen.
Sarkantyúm cseng, lovam kapar,
nem lehet elkésnem.
Siess, ugorj, kösd fel ruhád,
hamar mögém, s karolj csak át!
Száz mérföldet be kell futni,
ma kell a nászágyba jutni!”
„Száz mérföldön át ma még
a nászi ágyba vinnél?
Harang kondul, jaj, de szép,
és az óra tizenegynél.”
„Imitt-amott nézd a holdat,
gyorsak leszünk, mi s a holtak.
Fogadom, hogy célt találunk,
és ma még nászágyba hálunk.”
„Merre van a hálószobád,
és a nászi ágyad?
„Távol, kicsi, hűs nyugtot ád,
de lobbantja a vágyat.”
„Van ott helyem?”” Neked s nekem?
Hamar, lovamra, kedvesem!
Régóta vár már a násznép,
nem is lehetne ez másképp.”
A lány egyet ugorva hát,szökött fel a paripára,
s odafűzte mindkét karját
lovagjának a nyakába.
S port rúgva, mint a szélroham,
futnak, velük föld, ég rohan.
Ló és lovas mind zihálnak,
kovaköves szikrát hánynak.
Jobbra, balra, és körbe,
a tárgyak jönnek, tűnnek.
Erdő, mező mind törpe,
a hidak dübörögnek.
„Babám, de szép, nézd a holdat!
Így száguldanak a holtak.
A halottól félsz-e, drága?”
„Nem, de hagyd meg önmagába”...
Mi cseng? Mi kong? Ki énekel?
Várjunk, miért röpködnének?
„A testet hadd temessük el”
Szól a halottas ének.
És jön egy éji gyászsereg,
koporsó, gyászpad, sok gyerek.
Daluk olyan valóban,
mint brekegés a tóban.
„Éjfél után temessetek
gyászhang, harang szavára!
Szép arámmal nevessetek,
s gyertek nászlakomára!
Egyházfi, hozd a kart, gyere,
és a nászdalt dalold vele!
Pap, te is jöjj, ágyba vágyunk,
és az áldásodra várunk.”
Csitt dal…dana…pad eltűnik,
enged parancsszavának.
És lótva-futva követik
nyomát a paripának.
S port rúgva, mint a szélroham,
futnak, velük föld, ég rohan.
Ló és lovas úgy zihálnak,
kovaköves szikrát hánynak.
És jobbra tűnt és balra tűnt
fa, róna a hegytetővel.
És balra jobb meg balra tűnt
falu, város a mezővel.
„Babám, de szép, nézd a holdat!
Így száguldanak a holtak.
A halottól félsz-e, drága?”
„Nem, de hagyd meg önmagába”.
Nézd csak, ott a vérpadon
kerék körül forogva,
a félhomályból lép vajon
egy nép, mely mint árny inogna.
„Csak ide, ide! Lenge nép!
Kövesd lovam, te csőcselék!
És aludni ha ledőltünk,
táncoljatok körülöttünk!”
S az éji nép huss! nyöszörög
suhogva, zúgva bátor.
Mint száraz, sárga gally zörög,
bokron, mi vált a fától.
S port rúgva, mint a szélroham,
futnak, velük föld, ég rohan.
Ló és lovas úgy zihálnak,
kovaköves szikrát hánynak.
Futnak holdsütötte tájon,
hegy és róna eltűnik.
repülnek, a szem néz fájón,
a csillagok a nászt ülik.
„Babám, de szép, nézd a holdat!
Így száguldanak a holtak.
A halottól félsz-e, drága?”
„Nem, de hagyd meg önmagába”
„Ló! Hallom a kakas szavát,
a homok is fogyóban…
Hajnalt érzek, az éj lejárt,
szaladj ló, vágtatóbban!
Célunkat értük…végeznénk!
Az ágy kitárul már felénk!
Lám, gyors a holt futása,
célunk ez, bárki lássa!”
Eresztett gyeplővel amottvasrács elébe futnak.
Vesszősuhintás felnyitott
reteszt, zárt, ott bejutnak.
S nyikorog az ajtószárny
sírhantokon megy, mint árny.
Útjuk, és a hold sugara füst,
sírkő, fejfa tőle mind ezüst.
Nini! És egy pillanat alatt,
juj! Rémesen, csodásan
a lovas ruhája szétrohadt,
mint tapló a korhadásban.
S arctalanul, bőrtelen
lesz koponyája szőrtelen.
Csontváz porond órával,
vigyorgó váz kaszával.
A ló fúj, szinte megvadult,
tűz és szikra jön fülig,
s alattuk, pillanat se múlt,
alámerül, eltűnik.
Üvöltés a magasban fent,
nyöszörgés a sírokban lent.
Lenore borzadozva
küzd, halni még habozna.
Holdfényben most a szellemek
egymást körülkarolva,
sebes körtáncba kezdenek,
suhogva és dalolva.
„Halálig tűrd a keservedet,
az Úristen ellen nem lehet pered!
Már túladtál a testen,
irgalmazzon Isten!"
Bürger 1773-ban írta ezt a balladát, egy ferdén beszkennelt gótbetűs PDF-ből fordítottam, egy ismerősöm kérésére. Azért tartottam érdekesnek, mert ez volt a vámpírtörténetek alapja, Bram Stokertől kezdve Poe-ig sok mindenkit megihletett, Magyarországon azonban – tudtommal – ismeretlen.*
Stiller Kriszta
* Bürger balladájának mind ez idáig egyetlen magyar nyelvű fordítása volt – kevéssé – ismert, Reviczky Gyuláé, melyet alább közzé is teszünk:
Gottfried August Bürger
Lenóra
Lenóra virradat felé
Nehéz álombul ébredt:
"Holt vagy-e Vilmos, hűtlen-é?
Meddig remegjek érted?"
Frigyes király hadához állt
És Prágában táborba szállt
S bár írni elfogadta,
Hogy él, jelét sem adta.
Elunva császárné s király
Hadat viselni, végre
Lecsillapult a dacz, viszály
És helyreállt a béke.
S harsány zenére dob pereg
S vidáman a dalos sereg,
Galyt tűzve fövegére,
Családi körbe tére.
És vége-hossza nem szakad
A tóduló tömegnek
S gyerek, szülő, mind ott szalad,
Egymásnak integetnek.
"Ó végre!" mond gyerek s anya,
"Üdvöz!" sok örvendő ara.
Csak a szegény Lenóra
Vár h'jába kézfogóra.
A csapaton végigfutosKérdezve sürgetősen;
De róla, rossz hírt, jót se hoz
Egyik jövő-menő sem.
S midőn átment a víg sereg,
S tét haját tépdeste meg
S őrülten hadonászva
A földet üti, rázza.
Éd's anyja is hozzászalad:
»Uram, segíts! mi lelte?
Jó gyermekem, tűrtesd magad!"
S remegve átölelte.
"Anyám! elveszve mindenem!
Egész föld semmi már nekem!
Szánalma nincs az égnek,
Óh, jaj, nekem szegénynek!"
"Jézus segíts, óh légy velünk!
Mondj lány egy miatyánkot!
Majd megsegít jó Istenünk,
Megkönyörül Atyánk ott!"
"Anyám, anyám, hiú remény!
Ne hidd, az Isten is kemény!
Ez haszna hát imámnak?
Mér' nem maradt magának."
"Jaj, óh! imádjad az Atyát,
Ki gyermekét segíti.
Szentségben adja vigaszát,
Bősz lángodat lehűti."
"Anyám, anyám, keservemet
Szentség se gyógyithatja meg!
Szentség olyat nem éltet,
Ki megveti az éltet."
"Halld lányom, hátha elfeledt
Magyar hazába' távol
S felvéve ottan új hitet,
Bűnös szerelmet ápol?
Hagyd el, felejtsd, a hithagyott
Megbánja még, hogy elhagyott;
Gaz lelke más világon
Nyugalmat sose várjon."
"A veszteség csak veszteség!
Anyám, de árva lettem!
Reményt nem ád se föld, sem ég,
Jaj, minek is születtem!
Aludj' ki, hunyj el, életem,
Fogadj be, mély, sötét verem!
Szánalma nincs az égnek,
Óh, jaj nekem szegénynek!"
"Jaj, magzatoddal, szent egek!
Ne menj bíród elébe!
Uram, magánkivül fecseg,
Ne tudd be bűn helyébe!
Felejtsd a bajt, mi földön ért,
Imádkozz' lelki üdvödért
És lelked igazában,
Nem lesz jegyes híjában."
"Anyám! mi nékem már az üdv?
Anyám! mi a pokolkín?
Ő nála, nála van csak üdv
S Vilmos híján pokolkín!
Aludj' ki, húnyj el, életem,
Fogadj be, mély, sötét verem!
Őnélküle se földön
Se túl ne leljem üdvöm!"
Igy készté vad kétségb'esés
Egész testén remegni
És vakmerően Istennel és
Irgalmával perelni.
Keblét vérig roncsolta szét
És törte, törte két kezét,
A míg a néma égbolt
Csillagborítva nem volt.
És hallga! kün nagy trapraprap!
És mintha ló kaparna;
S csörögve egy lovas lecsap.
Lépcső van ott s a karfa.
És hallga! ki csöndíte kint?
Halkal, kicsit, csiling! csiling!
S majd érthetőn e szózat
A bolthajtáson áthat:
"Hamar, hej! Nyiss kaput, babám!
Alszol-e, vagy virasztasz?
Hogyan vagy és gondolsz-e rám?
Nevetsz-e vagy siratgatsz?"
"Te vagy?... Ily késő éjjelen?...
Zokogtam érted szűntelen,
Mit kelle elviselnem!...
De hogy' jövél, szerelmem?"
"Nem nyergelünk csak éjszakán,
Csehországból ügettem.
Érted jövék, kedves babám,
Megyünk ma mind a ketten!«
»Ah Vilmos, elsőbb jer be csak!
Sövényt zúgó szél szárnya csap,
Szelet, fagyot, szerelmem,
Feledni fogsz ölemben!"
"Hagyd zúgni, csapni, jer hamar
Hadd zúgjon a sövényen!
Sarkantyú csörg, lovam kapar,
Nincs késni engedélyem.
Siess, ugorj', kösd fel ruhád',
Hamar mögém s karolj csak át!
Száz mérföldet befutni,
Ma kell nászágyba jutni."
"Ah, száz mérföldön át ma még
A nászi ágyba vinnél?
Halld! a harang zúg, hallga még...
S az óra tizenegynél."
"Imitt, imott! a hold velünk,
Mi és a holt gyorsan megyünk.
Fogadj, ma czélt találunk
S ketten nászágyba' hálunk". –
»Vaj' merre van hálószobád
És nászi ágyad ebbe'?«
"Távol... kicsiny... hűs, nyugtot ád!...
Hat deszka két kisebbel!« –
"S van ott helyem?" – "Neked s nekem:
Hamar, lovamra, kedvesem!
A násznép vár arámra
Nyitott kis kamarámba'!"
A lány egyet ugorva hát
Szökött a paripára;
Fűzvén két líliomkarát
Lovagjának nyakába.
S port rúgva mint a szélroham
Futnak, velük föld, ég rohan,
Hogy ló, lovas zihálnak,
Kő-kova szikrát hánynak.
És jobbra-balra és körül
A tárgyak jönnek, tűnnek,
Hegy-völgy, erdő, mező röpül,
A hídak dübörögnek.
»A hold világa, nézd, mi szép...
Így száguld a halotti nép.
Félsz rózsám a halottul?« –
– "Nem, nem; de hagyd halottul."
Mi cseng? mi kong? ki énekel?...
Várjuk mit röpkedének?...
"A testet hadd temessük el"
Szól a halottas ének.
S közelg egy éji gyászsereg,
Koporsó, gyászpad van velek.
A dal olyan valóban,
Mint brekegés a tóban.
"Éjfél után hantoljatok
Gyászhang, harang szavára!
Ifjú arámmal vágtatok
A nászi lakomára!...
Egyházfi, hozd a kart; jövel
S a nászi dalt dörmögjed el!
Pap, jöszte, ágyba vágyunk
S csak áldásodra várunk!"
Csitt dal, dana... Pad eltűnik...
Engedt parancs szavának
És lótva-futva követik
Nyomát a paripának.
S port rúgva, mint a szélroham
Futnak, velük föld, ég rohan,
Hogy ló, lovas zihálnak,
Kő-kova szikrát hánynak.
És jobbra tűnt és balra tűnt
Fa, róna hegytetővel.
És balra, jobb- s meg' balra tűnt
Falu, város mezővel.
"A hold világa, nézd, mi szép...
Így száguld a halotti nép.
Félsz rózsám a halottul?«
– »Nem, nem; de hagyd halottul."
Ni ott; ni a vesztőhelyen,
Kerék körül forogva,
A félhomályba' megjelen
Egy nép, mint árny inogva.
"Csak ide, ide! lenge nép!
Kövesd lovam', te csőcselék!
S alunni ha ledűltünk,
Tánczolj vígan körültünk."
S az éji nép, huss! nyöszörög
Suhogva, zúgva hátul,
Mint száraz, sárga gally zörög
Bokron, ha vált a fátul.
S port rúgva mint a szélroham
Futnak, velük föld, ég rohan,
Hogy ló, lovas zihálnak,
Kő-kova szikrát hánynak.
Hogy' fut a holdsütötte tér,
Hegy, róna hogy' tűnék el!
Repül mit csak a szem beér,
A csillagok az éggel!
"A hold világa, nézd, mi szép...
Igy száguld a halotti nép.
Félsz rózsám a halottul?«
– »Nem, nem; de hagyd halottul."
"Pej! hallom a kakas szavát...
A homok is fogyóban...
Hajnalt orrontok, éj lejárt,
Szaladj pej vágtatóbban!
Czélunkat értük... végezénk!
Az ágy kitárul már felénk!
Lám, gyors a holt futása!
Czélunk ez, bárki lássa!«
Eresztett gyeplővel legott
Vasrács elébe futnak.
Vesszősuhintás felnyitott
Reteszt, zárt; ott bejutnak.
S az ajtószárny nyikorgva nyíl
Sírhantokon megy, mint a nyíl,
Útjok s a hold sugára
Sírkőre süt s fejfára.
Nini! egy pillanat se múl,
S jujh! rémesen, csudásan
Lovas ruhája szertehull,
Mint tapló korhadásban;
S üstöktelen, czibaktalan
Lesz koponyája hajtalan;
Csontváz porond órával,
Vigyorgó váz kaszával.
Pej fú, ágaskodik vadul,
Tűz, szikra jön belűle;
S alattok, pillanat se múl,
Eltűnt, alámerüle.
Üvöltés a magasba' fent,
Nyöszörgés a síirokba' lent.
Lenóra borzadozva
Küzd, halni még habozva.
Holdfénybe' most a szellemek
Egymást körülkarolva
Sebes körtánczba' lejtenek,
Suhogva és dalolva.
»Halálig tűrd keservedet!
Úristen ellen nincs pered!
Már túladál a testen,
Irgassa lelked Isten!"
Reviczky Gyula fordítása
1874
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár/Reviczky Gyula művei
