A hónap írója – Freudkakas – Faludi Ádám novellái

FREUDKAKAS

„A nap hideg, szilárd és homogén gömb. Felszíne négyzetméterekre oszlik, melyek egy-egy hosszú, felfordított és csavarmenetes gúla alapjai; ezeknek hossza egyenként 696 699 kilométer, csúcsuk egy kilométerre van a középpontjuktól.”
Alfred állítja ezt.
Miért ne hinnénk neki?
Azért, mert a lexikont nem ő írta? És ha ő írta volna?
Hogy nézne ki a Jarry-Lexikon?
Lám-lám.

„Ha nincs több fogad, vedd ki szádból a soványvigaszt.”

Ahogy a filmben mondta egy másik uralkodó: – Barátokat szerezni kereskedelmi tevékenység, ellenségeket viszont művészet.
Kereskedő vérem a kisujjamban van. Elfér benne. Kiszámítottam, hogy ha trófeáimat szabályosan kicsontoznám, és kolbászhúsnak dolgoznám fel, a kapott termék egyegészegytizedszer érné körül az Egyenlítőt. A csontokból összerótt létrát pedig a Hősök Emlékezete feliratú emlékműtől pontosan a Holdhoz támaszthatnám.
Meg sem fordulna a fejemben, hogy azon a létrán akár csak egyetlen lépést is tegyek.
Tovább forgatta a könyvet. „A repülőgép szexuális szimbólum, amelynek segítségével hamarabb lehet Berlinből Bécsbe jutni.”
Fekete filctollal kimásolta, rá a hűtőszekrényre, és aláírta:

Freudkakas

A tizenkilences szám került az első helyre. Ez az egy maradt meg ma reggelre a számokból. Az utolsó helyen, a végtelenben is a tizenkilences áll, a felesleges többit eltávolította a vésőszándék és a kalapáló kedv. Semmi szükség nincsen más számokra, a tizenkilences elég tágas, kifejezi az összes többit, és egyúttal értelmetlenné is teszi a használatukat. Fenébe a számokkal, csak keveredést okoznak, eljött az ideje megkérdőjelezni létjogosultságukat. A kérdőjel is egy tizenkilences.

A tizenkilences ragyog a megtisztított számsoron végig, mindenütt. Földből, acélból, gyémántból, felhőből, viharlámpából, tehénlepényből, szerelemből, levegőzésből áll. Tizenkilences szemek a nyakláncon, a nyaklánc egy tizenkilenc éves lányon, 19×19 alkalommal ér melléhez séta közben.

A Tizenkilences utca sarkán áll a ház, amelyikben két öregasszony él a tizenkilencet megelőző időkben. Az udvaron este hatkor egy szürke BZS51típusú, és Madison fantázianevű zsebrádióból a Downtown szól. Petula Clark énekli az Osterreich 1-en, hogy dauntaun, s a ház alatti pincében magasan áll a víz. Valaki még az őszön a lefolyóban felejthette a pince dugóját. Félig vízzel tele a pince, egy ólajtóval lehet csak eltutajozni a túlsó végébe a dugóhoz. A víz szénfekete, átázott fadarabok és más mocskos uszadékok veszik körül a tutajt, a mennyezetről lógó pókhálókban mésztörmelék. A Tizenkilencedik utca a Felsővárosban kanyarog, s egy hideg februári nap tartozik hozzá.

A háznak két bejárata van, az öregasszonyok testvérek, és külön életet élnek a bejáratok mögötti lakásokban. Külön konyhájuk, kamrájuk, szobájuk és előszobájuk rejti a külön életüket, amelynek napi alakulásáról esténként beszámolnak egymásnak. Egyikük özvegy, a másik Jézus mennyasszonya – házi változatban. Az ő szobájában antik bútorok torlódtak össze, szűk ösvény vezet az asztalok, székek és szekrények között az ágyhoz. Zöld csempés cserépkályha magasodik a bejárati ajtó mellett, majdnem az utcára néző ablakig ér, és lehetetlen vele fűteni. Egy zsák szén érkezik vasúton a nem túl távoli bányavidékről, de a február végi hangulat nem moccan a szobából. A cserépkályha minden járatát korom tömi el, fulladozva nyomakodik rajtuk keresztül a kémény irányába a füst.

A 19^th nervous brekdown képes egyedül felvenni a harcot az átfázott szobával, rendszeresen hangzik fel ez a Stones-szám az asztal csipketerítőjén álló kis szürke zsebrádióból, ekkor nyomul felfelé a listákon, esténként háromszor-négyszer is eldübörög a fűtött basszus a magába roskadt redőny irányába, aztán vissza a szobaajtó felé, és be az ágyba a dunyha alá. Top Twenty Show. A Gördülő Köveken nem nő moha, átzuhognak a szobán, és a hőmérő higanya alig három perc alatt tizenkilenc fokot emelkedik. Érdemes hűségesnek maradni ehhez a tizenkilenceshez, földig érő köpenyéről lepereg a felejtés esője, gombjai zöldek, és nem tapad meg lengő szárnyain a moha.

A konyha kisebb és barátságosabb a szobánál, a Déli Krónika előtt Colas Breugnon meséli folytatásokban és mennyei derűvel mindennapi csibészségeit. Pécsi Sándor-hangja van Colas Breugnonnak, az ajándékba kapott vén téliszalámi végből aranyló fürészpor pereg az asztal kockás viaszosvászon terítőjére, ahogyan a vasfűrész lapja akadozva leszel belőle egy karikát. Áldozati étel, egészségének ajánlom C.B. Asztalos Mester!

A lány, akit Kezdő Gimnazistának hívnak, öt házzal délebbre lakik, fűtött szobában. Kezében kövek, és szeret a szobának abba a sarkába húzódni, amelyikre rányílik az ajtó. 19×19 alkalommal támasztja hátát a szobasaroknak, alsóneműje elázik, duzzadt és forró szirmait tenyeremen hordozza a délután. Kamaszmelle között újra meg újra folyékony medál fehérlik elő tizenkilenc szemből álló nyakláncon. Ámulva néz ilyenkor tizenkilenc másodpercig guggolásba csúszva és lélegzetvisszafojtva. A család a nyitott ajtón túl sürgölődik, sok a dolog, nagy a ház.

Estefelé Petula Clark énekli a dauntaunt a felsővárosi házban, amelyiknek két bejárata van. Zöld gombos felleghajtó köpönyegek eldobálva a kanyargós utcában mindenfelé. A lány neve Tizenkilenc. Semmi szükség nincsen más nevekre. Minden lány neve Tizenkilenc. Egyszerre közelednek a 19^th nervous brekdown hívójelére. A sarokháznál balra fordulva kikerülhető mindegyik szeméttel teleborított nap. Az olvasón tizenkilenc láncszem, ennyi maradt a számokból mára. Mindenből ennyi maradt. Ennyi maradt mindenből.

Hölgyek hanyatlása

Ha egy régi mesekönyvbe lapozol, amelyikben szép, színes képeket találni, azokból a mesebelien realista fajtákból, akkor abban ott van ez a vasútállomás is. Szabványos, vidéki vasútállomás két vágánnyal, zöldre festett ajtó- és ablakkeretekkel, tégladíszítéssel a falak szegélyén. Bárhol állhatna, emlékeztetve a vasútépítés hőskorára, mesebeli monarchiára, elkótyavetyélt ősökre.

Az állomás mögötti üzembe jártam ötödik hónapja, hogy tisztességes férfi módjára sok pénzt keressek, amivel aztán királyi vásárlásokat csaphatunk mindenféle boltokban akkori feleségemmel. Ezt a mindennapi gyakorlatot nem én eszeltem ki, hanem akkori feleségem szülei. Tisztességes férfi nem teng-leng a világban, hanem egy állomás mögötti üzembe jár, és sok pénzt keres, hogy királyi vásárlásokat csaphasson a keresetéből mindenféle boltokban. Ezzel a véleménnyel szorítottak be öt hónappal ezelőtt ebbe az üzembe ide az állomás mögé, és igen elégedettek voltak az eredménnyel. Jó nagy üzem, jó nagy pénz, jó nagy három műszak. Utóbbit csak az első napon tudtam meg, de addigra az önálló akaratomon már a só is elvirágzott. Ugyanakkor ez az első nap lett önálló akaratom feltámadásának napja is, mert ettől kezdve arra a pillanatra vártam, hogy mikor léphetek majd innen le. Elég az ismételt újratermelődésből, jöjj vissza tengés és a lengés. Azért jártam csökönyös rendszerességgel ebbe az üzembe, hogy megtermeljem az erkölcsi alapomat a távozásra. Csak az alkalomra vártam, az alkalmat azonban szívós és kitartó munkával magamnak kellett megteremtenem. Az alkalomnak azonban az egészhez semmi köze nem volt, se a pénzfelhalmozáshoz, se a költekezéshez. Kizárólag spirituális elemekből állt.

Három megálló vonattal, ennyi választotta el akkori otthonomat az állomás mögötti üzemtől, három megállónyi távolságból jártunk be ide azzal a kölyökkel, akivel igen jól megértettük egymást. Ő már egy éve dolgozott az üzem hosszú és huzatos csarnokában, helyi tapasztalatokban nem volt hiánya. Mint kiderült, valamiképpen mindketten ugyanannak az ellenállási mozgalomnak voltunk a tagjai, csak ő nem szívta annyira mellre a napi gyakorlatot, mint én. Kevesebb életismerettel a háta mögött, kevesebb vágy parázslott benne a lényeget elfedő hamu alatt. Kevesebb kitörési kísérletet hajtott végre a benne szunnyadó vulkán, mint bennem, de ezt a korkülönbség számlájára lehetett írni.

Amikor először jártam a lakásában, megkérdezte, hogy tudom-e, mi fán terem a Hölgyek Hanyatlása? Gondolom az, amikor a célszemély végre ágynak esik, kíváncsian várva, hogy mi sül ki a dologból, válaszoltam. Összefüggésben van ezzel, vigyorodott el, csupán megelőzi.
– A Hölgyek Hanyatlása egy italspecialitás, egy koktél neve, amit én találtam fel. Nyolcféle égetett szesz megfelelő arányú elegye, némi fűszerezéssel. Egy pohárkával célhoz érsz.
– Ifjú kandúr tolószékkel – adtam címet a vázolt képhez.

Ültünk a szabványos vidéki vasútállomás várótermében a padon, kellőképpen fáradtan, s szótlanul. Két óra múlt, rozsdaszínű őszi napfény küzdötte át magát a bejárati ajtó poros üvegein, egy öreg néne néha belesóhajtott a csöndbe a fejkendője alól: – Jajistenem.

Még négyen várakoztak rajta kívül arra a vonatra, amelyikre mi is.

Az állomásfőnök pedáns, mondhatni békebeli állomásfőnökként igazgatta az állomás életét. Amolyan kortévesztett módon a múltban élt; minden a helyén, szögletesen és elvágólag. Egy világhírű vasúti csomópont pályaudvarához illő pontossággal cselekedett, megadva a módját annak, aminek a váltói már csak a fejében működtek.

– Figyelem, figyelem! A második vágányon tehervonat halad át! – hallatszott az állomásfőnök hangja, enyhén elbabrálgatva a rozsdaszínű napfénnyel a váróteremben. A bejelentés utáni szokásos kattanás azonban elmaradt. Az állomásfőnök nem kapcsolta ki a hangosbeszélőt, és ez néhány pillanat múlva nem csak nekünk tűnt fel, hanem az öreg néne is felemelte fejkendős fejét. – Jajistenem – suttogta.

Egymásra néztünk a kölyökkel; tehervonat? Ilyenkor? A hangszóró suhogása pedig folytatódott, nyilvánvalóvá téve, hogy a rend eltévesztette a járást. Kisvártatva az állomásfőnök torokköszörülését hallhattuk, amely sűrítve tartalmazta a világ összeomlásának összes adatát. A világvége valamennyi koordinátáját, tudósítva arról, hogy az állomásfőnök elvesztette a csatát a jelennel szemben. – Pardon, elbasztam – szólalt meg a fegyverletétel gyötrelmes pillanatait követően a hangosbeszélő egy hajdani állomásfőnök hangján. – A második vágányra személyvonat érkezik. A kattanás egy korszak végét jelentette. A szabványos vidéki vasútállomás megérkezett a jelenbe, hogy olyan legyen, mint a jelenben szabványos jelen. Éreztem, hogy ez a pillanat megtermelte erkölcsi tőkémet a lelépésre. Hogy búcsút inthetek az állomás mögötti üzem huzatos csarnokának, ahová kevés kivételtől eltekintve olyan tisztességes férfiak járnak, akik nem tengenek és lengenek céltalanul a világban, hanem sok pénzt keresnek, és királyi vásárlásokat csapnak mindenféle boltokban a feleségükkel. A pillanat lerakta távozásom alapjait, megteremtette az alkalmat, amire vártam. Az alkalom spirituális elemeit az állomásfőnök szavai szilárdították egyetlen, megbonthatatlan egésszé.

– Megadnád a Hölgyek Hanyatlása receptjét? – kérdeztem a kölyöktől, lesöpörve nadrágomról a rozsdát, miközben felálltam, s elindultam az ajtó felé. – Meg hát. Önts össze nyolcféle égetett szeszt megfelelő arányban, s fűszerezd a szokásos módon. Mi sem egyszerűbb ennél. Pardon! Elbasztam! – emelte fel ujját, és vigyorgott, ahogyan attól kezdve minden esetben, amikor a világ összeomlására emlékeztetett. A felmondási idő két hetében egyebet nem is igen lehetett tőle hallani: Pardon, elbasztam, pardon, elbasztam.

A Mederőr 

A Mederőr hajléka a két új városrész teremtése óta a patak partján állt. A teremtés előtt a legjobb mederben folyt az élet patakban, fűzfák borultak fölé, vízinövények zöldelltek benne, a hínár lengette fátyolkarját a folyton elutazó víz után, meg a villantót játszó halakat üdvözölve.
A Mederőr akkor jelent meg, amikor a jobb és a bal parttól alig egy kilométerre megkezdődtek az építkezések. Lehet, hogy már előbb is, de arról még nem lehetett tudomásom, a gyerekkorommal voltam elfoglalva egy másik civilizációban. Egy viharvert fakalyiba előtt üldögélt naphosszat a Mederőr, és a mederben folyó életet nézte. Rozzant öregembernek látszott, de az évek múltával fikarcnyit sem öregedett tovább, ült a fakalyiba előtt, és a medret nézte.

Amikor a Mederőrrel szemközti oldalra költözött a családom az új házak egyikébe, rendszeresen a patakparton bóklásztam, hogy gyerekkorom elhagyott részével randevúzzak. Fűvel, fával, madarakkal, vízzel és magammal randevúztam iskola után, délutánonként. Egy ilyen alkalommal akadtam rá a Mederőrre.
Nem tudtam, hogy kicsoda, egy viharvert öregembert láttam egy viharvert fakalyiba előtt üldögélni két fakuglira szögelt deszkán. Hetekig tartott, amíg a közelébe merészkedtem, hogy kiderítsem, miféle szerzet. Úgy intéztem a dolgot, mintha véletlenül bukkannék ki a nádszálak és fűzek közül épp az orra előtt. A meglepetéstől szóhoz sem jutottam, de szerintem átlátott a szitán.
– Én a Mederőr vagyok. Azért vagyok itt, hogy őrizzem a medret – mutatkozott be, mintha kérdeztem volna.
Én meg pillanatokig csak tátottam a számat.
Néztem a fenyődeszkákból összetákolt építményt mögötte, a félig nyitott ajtót, és az ajtóban heverő nagy barna kutyát, amit csak akkor vettem észre.
Aztán elmondtam töviről-hegyire, hogy én ki vagyok, mi szél hozott erre, s hogy el kellett hagynom a gyerekkorom korábbi részét ezek miatt a házak miatt a hátam mögött.
Az öreg viharkabátban ült az ülőkéjén, hátát nekidöntve a kalyiba deszkáinak, és egy hosszú, száraz gazzal birizgálta bakancsa előtt a füvet.
Egyik bakancsában sem volt fűző. A fűzői egy alkalmas éjszakán gilisztává változtak, és elmenekültek ebből a két nyomasztó lábbeliből, belefúrva magukat a fák menti csábítóan puha földbe. A kor divatjával ellentétben az öreg kalapot viselt svájcisapka helyett. Koszlott fekete kalapot, a karima szalagjába tűzött vonatjegyekkel. Tisztán láttam, hogy vonatjegyek, már majdnem meg is kérdeztem tőle, hogy sokat utazik-e, de megelőzött.
– Sosem mozdulok innen, itt lakom, és őrzöm a medret.
A viharkabát két oldalt lelógott róla a földre, úgy nézett ki, mint egy lankadt szárnyú turulmadár, amelyikben elfelejtettek elemet cserélni. Csupán korona helyett kalapot viselt a fején. Hát akkor nyilván helyjegyek, gondoltam, befejezve a kalap körül tett utazásomat.
Nagyjából nem értettem semmit, megtöröltem a homlokomat, akkor már június első napjaiban jártunk, igen melegen sütött a nap. Hogy miért nem vette le a viharkabátot, el nem tudtam képzelni. Arról nem is szólva, hogy a meder őrzésének oka, és gyakorlati megvalósításának módja mekkora feladat elé állította a fantáziámat.
Nem ez volt az egyetlen érthetetlen dolog, amivel akkoriban megismerkedtem, minden különösebb fejtörés nélkül iktattam, s csatoltam a többihez. Megállapítottam, hogy valószínűleg itt adnak találkát egymásnak a földkerekség flúgosai, jobb, ha szép csendesen nézelődöm, s nem hívom fel magamra a figyelmet, addig is békén hagynak. Utána meg majd csak lesz valahogy, s kiszabadulok innen. Egyébként meg, őrizze csak a medret ez a vén trotty, legalább megmarad a randevúhelyem, nem teszi rá a kezét valami istenverte tolvaj, hogy egy sötét éjszakán kereket oldjon a patakommal, füzesemmel, madaraimmal.
Rendszeresen eljártam a fakalyibához azon a nyárelőn, és igen jól összejöttünk az öreggel.
Csak akkor mozdult el, amikor a kutyáját sétálni vitte.
Lement vele a malomig, vissza a zsilipig, aztán újra a kalyibához. Mindig beszélt a lába mellett botorkáló kutyához, mintha egyenesen a földhöz szólna, de a kutya egyetlen hangot sem hallatott. Egyetlen vakkantás nem jött ki belőle azok alatt az évek alatt, amíg meg nem telt az érthetetlen dolgok számára rendszeresített dossziém, s bele nem törődtem abba, hogy a gyerekkoromba nem engednek vissza ezek a begyűjtött dokumentumok.
A kutya vak volt. Az öreg Viharnak hívta. A vihar lehetett a rögeszméje, bár elég szelíd változatban. Viharvert viharkabátja mellett egy viharlámpát is tartott, a könyvtárát pedig egyetlen könyv alkotta. Ott állt az ágya fölé szögelt gyümölcsös rekeszben a dóznija, meg a Munkás márkájú cigarettái mellett. A könyv a Vihar Itália felett címet viselte, és egy Vojnich nevezetű író írta. Az Olcsó Könyvtár sorozat meggyötört példánya volt, kérdeztem az öreget, hogy miről szól.
– Még nem olvastam, de annak is eljön az ideje, mint mindennek – válaszolta.
Jövendölésekben nem akadt párja se közel, se távol, mintha egyenesen a jövőből keveredett volna ide a patakpartra, átélve már minden majdan bekövetkezőt. Jártak is hozzá titokban mindenféle népek, hogy ugyan mondja már meg, mire számíthatnak. Sosem futottam össze ezekkel az emberekkel, az öreg mesélte, hogy remetének nézik, és hordják neki az ennivalókat egy-két jó szóért.
– A szargyári remete. Hallottam, hogy így hívnak – mondta.
Semmiféle érzelem nem látszott meg rajta, olyan ember benyomását keltette, aki megnyugvással veszi tudomásul, hogy süt a nap, és levegőt lehet venni.
A szargyár tán háromszáz méterre a kalyibája mögött működött, azon az oldalon, ahol a tömbházas lakótelep épült. A lakótelep emésztőrendszerét hívták így a mi oldalunkon, ahol mindenki maga ásta a saját szargyárát, miután erre meg a kertes házak divatja járta. Itt vízszintesen éltek, amott függőlegesen, közöttük a gyepűn meg Mederőr, mint szargyári remete. A szargyár a függőlegesen élők cloaca maximája volt, szerény kivitelben, inkább a fecalia minima illett rá. A légnyomás játékaitól függően olykor leírhatatlan bűzt árasztott. Viszonylag ritkán terítette be a vidéket az a fajta alantas légáramlat, amelyik fellebbentette a fátylat arról, hogy mi folyik ott a fűzfaliget takarásában, de akkor orrok, ablakok, lelkek záródtak be pillanatok alatt mifelénk.
Az öreg rendszeresen jövendölt nekem is, ilyeneket például, hogy vigyázzak, mert holnap szerencsém lesz, s abból temérdek baj származott már a világ fennállása óta. Tartottam is magam ezekhez az intelmekhez, kerültem a szerencsét, ahol csak értem. Egyszer váratlanul azzal állt elő, hogy ő a Sorbonne-on doktorált. – A Sorbonne-on doktoráltam – mondta, és rám nézett, hogy mit szólok hozzá.
– Talán a szarbonnon – próbáltam helyreigazítani, utalva a szargyár közelségére, s az összefüggések logikájára.
– Nem, hanem a Sorbonne-on, az egy egyetem Párizsban. Azért vagyok most itt mederőr.
Nagy karrier, gondoltam, s nyomban lemondtam arról, hogy valaha is bármely egyetem közelébe menjek. Mederőr mégsem szerettem volna lenni, bármennyire irigyeltem is az öreget, hogy ott élhetett a patak partján a fakalyibában egy vak kutyával, amelyiket Viharnak hívnak.
Amikor nem a vizet nézte, s nem a vak Vihart vezetgette a parton, akkor horgászott vagy a térdére tett deszkalapon írt. Használt papírlapok hátoldalára rótta a sorait ceruzával, aztán a betelt lapokat egy papírdobozba rakta. A dobozt a fekvőhelye alatt tárolta, ott volt a trezor, akkoriban mutatta meg, amikor a doktorálással hozakodott elő. Nem kétséges, hogy a bizalmába fogadott addigra.
– Jövendöléseket írok arról, hogy mi is történt valójában az elmúlt időkben, s emlékiratokat a jövőről. Valami ilyesmit mondott, hozzátéve, hogy a világ útja kiszámítható, s ő ki is számította, hogy ilyen tempóban mennyi idő alatt lehet ezen az úton eljutni a semmibe. Az illúzió volt az egyetlen, amiből nem halmozhattam fel készleteket, mert elszedte tőlem, mintha gyerekkézbe nem való gyufa lenne, vagy valami alattomos robbanószerkezet, amelyik egy tökéletes háborúban tökéletlenül viselkedett, s rövidesen az én elpusztításomban, vagy megcsonkításomban szeretné pótolni a mulasztásait.
A papírlapok hátoldalát stencilezett szöveg borította.
–  Beszámoló az idióták kongresszusáról – válaszolta a kérdésemre.
–  Az a jó, hogy mázsaszám sokszorosítják, és mázsaszám kerül olvasatlanul a szemétbe, így aztán az idők végezetéig lesz kéziratpapírom.
Télen nagyon ritkán jártam hozzá, olyankor a kalyibában őrizte a medret, naphosszat rakta az év közben összehordott fákat a tűzre, s fogadta a jóslatokra éhes klienseket, akik ilyenkor is igényt tartottak az útmutatásaira. Valami kemencefélét épített magának hulladéktéglából, meg sárból, talán a bakancsáról mintázta, egyetlen kemencére emlékeztető vonást nem lehetett felfedezni rajta. Ebben sem volt fűző, viszont ősztől tavaszig termelte a meleget.
Ahogy a gyerekkorom második fele is fogyatkozni kezdett, a látogatásaim is ritkultak, de mielőtt egy újabb civilizációban, távol az otthonomtól a középiskola belegázolt volna az életembe, meglátogattam. Mindentől búcsút kellett vennem, s a mindenbe ő is beletartozott.
– Mire visszajössz, engem befut a repkény, Vihart felveri a gyom, a patakban nem marad hal, a malom összeomlik. A mederben autógumik, kidobott háztartási gépek és műanyaghulladékok gyülekeznek majd. A szargyár fejlődése megállíthatatlan, a patak zsugorodása megállíthatatlan. Nemsokára eljön annak az ideje, hogy az autósok megállnak egy halom lószart látva, kiszállnak az autójukból, megvizsgálják azokat a sárgásbarna gombócokat a bitumenen, s azt kérdezik egymástól, hogy mi a lószar ez? Ne feledd, akik kannás borokat isznak, azoknak kannafejűek lesznek a leszármazottjaik és az emberek, akik a patakba hajigálják a lerobbant centrifugákat, a kertjük végébe eregetik a mérgeket, és műanyag dobozokat tüzelnek, azok majdan zacskós levet fognak ereszteni.
Ezekkel a szavakkal bocsátott utamra, a sorbonne-i doktorátus aranyfedezetének oltalmából. Nem sok mindent értettem ebből sem, csak amikor láttam valóra válni apránként, akkor jöttem rá szavai értelmére. Vihar Fekália felett. A jövő emlékiratai: írta a Mederőr.