„Visszidensek” vallomása

Visszidensek – ezzel a címmel csalogatta a legutóbbi Helikon-est az érdeklődőket a kolozsvári Bulgakov kávézóba. A meghívott írók, Ferdinany György és Csender Levente beszélgetőtársa Karácsonyi Zsolt költő volt.

„Visszidensek” vallomása

Az inkább szakmabeliekből álló közönség előtt Ferdinandy Görgy, az ötvenhatos forradalom után Franciaországba disszidált író egy anekdotába illő történetet is elmesélt a Helikon főszerkesztőjének. Már Párizsban élt, amikor édesapja odahaza súlyosan megbetegedett, meg akarta látogatni. Egy népes bolgár zenekar segített neki átjutni a határon, a többi közé csúsztatott útlevele nem tűnt föl a határőröknek, sikerült beutaznia Magyarországra. Visszafelé viszont már nehezebb volt az út. A budapesti őrszobán elképedve kérdezgette őt egy őrnagy, miként jutott be az országba, hiszen belépésének semmi hivatalos nyoma. Ferdinandy nem akarta elárulni segítőit, azt mondta, aludt az ellenőrzéskor, így nem kérték tőle az útlevelet. Erre az őrnagy behívta a kollégáit, hogy vegyék alaposan szemügyre az írót, mert „disszidenst láttak már eleget, de visszidenst még aligha”.  Az őrnagy humorérzékének és jóindulatának köszönhetően szerencsésen visszajutott Franciaországba. Az író Puerto Ricó-i éveiről is mesélt; harminchét évig volt tanár a szigetország egyetemén.

A székelyudvarhelyi születésű Csender Levente – aki jelenleg a Magyar Napló szerkesztője – gyerekként költözött Magyarországra a kilencvenes évek elején. Az ő történte is anekdotába illő. Szülei a magyar fővárosban találtak megélhetést, mivel otthoni munkahelyük a rendszerváltás után megszűnt. Ahogy az sokunk számára ismerős, a kilencvenes évek elején Nagyváradig nyúló, tíz kilométeres sorokat kellett végigállni a határnál ahhoz, hogy az ember átjuthasson az anyaországba.

Csender iskolakezdés előtt néhány nappal utazott volna Budapestre a már ott dolgozó édesanyjához apjával, csakhogy ő az édesanyja útlevelében szerepelt (akkoriban a gyerekeket valamelyik szülő útlevelében tartották nyilván), ezért nem engedték át. Három napig kémlelte a határt, a nagy magyar messzeséget, amíg érte jöttek, és elvitték a határ menti kis faluból. Aztán úgy alakult, hogy iskolakezdésre már nem ment vissza Udvarhelyre. Legközelebb egy temetésre kellett volna hazalátogatniuk, de mivel illegálisan tartózkodtak Magyarországon, öt év kitiltás járt volna érte, ha hivatalosan lépik át a határt. Így egy goromba, ám jóindulatú buszsofőr segítségével visszaszöktek Romániába arra a néhány napra.

A novellába illő történetek után kézenfekvő volt a kérdés: mennyire fontos az önéletrajziság a prózában?

„ Mindenki azt mondja, hogy a saját életét írja meg, ami csak félig igaz” – reagált erre Ferdinandy, aki mindent feljegyez vagy memorizál, ami a környezetében történik. Nemcsak a saját, hanem a körülötte élők sorsából is építkezik írásaiban. „Véresen őszinte” dolgokat ír meg, még akkor is, ha a kritikusok néha az ellenkezőjét próbálják állítani. Csender Levente is csak azt képes megírni, ami „átment rajta”, újsághírből sosem tudna novellát vagy regényt kreálni. „ Az írónak más fegyvere nincs, mint az őszinteség” – véli.

Mit jelent az utazás, egy másik ország az íróvá válás folyamatában? – erre is kíváncsi volt Karácsonyi.

Ferdinandy már nem szeret olyan sokat utazni, gyerekei más-más kontinensen élnek, fárasztó neki az ide-oda repülés. De mindig fontos volt életében az utazás, mert kikényszeríti az embert a rutinjából. A másik ország pedig egy léthelyzet, amelyet önmagunknak teremtünk meg, és nem lehet kimászni belőle.

Csender, mivel nagyapja rendszerellenes szervezkedésért volt elítélve, gyerekként nem utazhatott külföldre. Most viszont minden lehetőséget megragad arra, hogy ezt bepótolja. Az idegen környezetnek, a közösségnek, amely ellenségesen viszonyult hozzá – gyakran „lerománozták” – fontos szerepe volt abban, hogy rátaláljon az irodalomra. Úgy ismerte meg Budapestet, hogy különböző tömegközlekedési járművekkel egész nap utazott a városban. Egy alkalommal így bukkant rá arra a plakátra, amely regényíró-iskolát hirdetett, ekképp találkozott első mesterével, aki harminc évig írt egy posztmodern regényt. A furcsa figurának köszönhetően sok olvasmánnyal és új tapasztalattal gazdagodott.  

Az est befejező részében a műfordítások jelentőségéről folyt a beszélgetés. Csender Levente spanyolra lefordított írásait Miamiban egy írói esten a kubai menekültek nagy örömmel fogadták. Négy kötet anyagából válogattak ki tíz novellát, amelyek ebben a közegben maximálisan otthonra találtak.

Ferdinandy mindig kötelességének érezte a fordítást, a Csender-kötet mellett számos kortárs, fiatal írót, költőt fordított le feleségével spanyol nyelvre. Két versantológiát jelentettek meg, amelyben egyebek mellett Kukorelly Endre, Kalász Márton, Parancs János, Szentmártoni János, László Noémi, Tóth Krisztina költeményei olvashatók.

A meghívottak magukkal hozták az estre legújabb műveiket. Ferdinandy A francia nő című könyvéből olvasott föl egy kis ízelítőt, Csender a Murokszedők című, nemrég megjelent kötetéből osztott meg a közönséggel egy rövidebb részletet.

A kolozsvári rendezvény után a két író Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen majd Csíkszeredában találkozott olvasóival.

Varga Melinda