Szőcs Géza: Jancsó Miklós halála után

(A Jancsó-emlékvetítés elé az Örökmozgóban, 2014. február 15-én)

Jancsó Miklósnak olyan arca, olyan feje, olyan koponyája volt, amilyennek a római szenátus nagy alakjait gondoljuk el. Közelmúltunk alakjai közül ilyen volt Mészöly Miklós megjelenése is, meg Nagy Lászlóé, akinek hamleti fejét ugyancsak minden nehézség nélkül oda tudjuk képzelni Cato, Cicero vagy Scipio társaságába.

És hogyan is lehetne kifelejtenünk e fejek közül a Darvas Ivánét?

Sem Jancsóról, sem Mészölyről, sem Nagy Lászlóról egyébként nem állítom, hogy római jellemek lettek volna, úgy általában. De Jancsónak lekötelezettséggel és hálával tartozom, ami miatt távozását személyes veszteségemként is élem meg.

Ám ez saját privát ügyem, mint ahogy az is, hogy titokban azt reméltem, meg fogja érni a száz évet, mintegy mesebeli lekerekítéseként egy monumentális életpályának és életműnek.

Ami pedig az életművet illeti, nem szeretnék a filmesztéták, kritikusok és történészek felségterületére tévedni. De meglehet, nem is emiatt találkozunk ma itt – ez a pillanat most inkább talán az emlékezésé, miközben persze egy együttes próbálkozásé is, arra nézve, hogy megfejtsük Jancsóval kapcsolatban a titkokat, amelyek társul szegődtek hozzánk és társaink is maradnak életünk végéig.

Ha engem kérdeznének a Jancsó-filmek legizgalmasabb titkai felől, abból indulnék ki: vannak emberek, akik másként hallanak, mint a többiek mind. És vannak olyanok, akik másként látnak, mint mindenki más.

Ezzel még nem mondtunk sokat. Hiszen nincs két ember, aki teljesen egyformán látna. De ahogy a hallásnak megvannak a maga Sztravinszkij Igorjai és Bartók Bélái, úgy a nézésnek is megvannak azok az úttörői, akik generációkat tanítanak meg úgy használni a szemüket, ahogyan azelőtt nem voltak erre képesek.

A látáson, a nézésen, a pillantáson, a megpillantáson természetesen nem érzékelést kell értenünk és nem új tények és dolgok rögzítését, hanem megértést. Azt mondanám: a világgal – és a világban saját magunkkal – kapcsolatos új felismerést, mondjuk úgy: egy eladdig ismeretlen látószögből.

A  látás érdekes módon nem a legfontosabb érzékszerv az állatvilágban. Ez alól nyilván kivételt képeznek a madarak, s a ragadozó madarak prédájául szolgáló zsákmányállatok. Az ürgének egyetlen esélye, ha idejében észreveszi a fölötte köröző ragadozót. Ám például a legtöbb kutya nem a szemét használja, ha vadászik.

Innen indultunk mi is, s hogy látásunk összetettségét, élességét, mélységét, metafizikai és kognitív teljesítőképességét meddig fokozhatjuk és gazdagíthatjuk, erre nem ismerjük a választ.

De foglaljuk össze: egykor tehát az ember is úgy látta a világot, mint az állatok, és úgy nézte a filmeket – hogyan is? – mondjuk, ahogy a vadászkutyák nézik. Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg az ember a képekbe kódolt olyan bonyolult jelentéseket megtanulta megérteni, mint amilyenekből a Jancsó-filmek állnak. Aminek ma este is tanúja lehet ez a kivételes alkalomra egybegyűlt publikum.

Hogy mekkora veszteség érte most a magyar filmművészetet, ezt mások nálam pontosabban meg tudják határozni. De azt én is meg tudom mondani, mekkora veszteség érte a magyar kultúrát és általában a kultúrát.

Nagyon nagy.