„Irodalmárok vagyunk, de nem hülyék”

Gaborják Ádámmal beszélgettünk első, Megtalált helyed című kötetének megjelenése alkalmából többek között divatműfajokról, könyvdizájnról, ambícióiról, popkultúráról, és a József Attila Kör tiltakozásáról a német megszállás emlékműve kapcsán.

Esszéket, kritikákat, tanulmányokat tartalmazó első köteted 2013 végén került a boltokba Megtalált helyed címmel. Hogy érzed, megtaláltad a helyed a kortárs irodalomban?

Szállást találtam itt, az kétségtelen. S ez nem couchsurfing. Hogy mi is ez a hely, illetve konkrétan nekem mi a helyem a kortárs irodalomban, arról vannak elképzeléseim, de majd az idő eldönti, hogy jól gondolom-e. Az biztos, hogy a kortárs irodalom annyira sokrétű és izgalmas, hogy megéri a belefektetett olvasási energiákat. Érdemes itt megállni és körbenézni.

A kötet alcímeként a következő megjegyzést találjuk: nem regény. Nekem ez egyszerre tűnik szemtelenkedésnek és reklámfogásnak. Egyrészt arra utal, hogy manapság csak a regényt lehet eladni a könyvpiacon, másrészt a trenddel való szembenállásával hívja fel magára a figyelmet. Az irónián kívül miért került még ez a borítóra?

Ha ez a kettő már felmerült benned, akkor félig már sikert arattunk. Elsősorban valóban a szemtelenkedés a fontos, s az - általam egyébként nehezen értett - ún. regénykényszerre, valamint a műfaji kódokra kívánt reflektálni. Nem szeretném az értelmezéseket így kijelölni, nem is tudnám, de azóta megjelent a Pluralicánál egy inkább regény is, úgyhogy lehet tovább játszani!  

Néhány évvel ezelőtt azt mondtad, hogy inkább egy értő olvasó szeretnél maradni, és nincsenek szépírói ambícióid. Úgy látszik, tartod a szavad. Miért tartózkodsz az írói, költői karriertől?

És azóta tisztességesen zenélni sem tanultam meg. Sajnos. Ebben semmi tudatos tartózkodás nincsen, egyszerűen csak nem éreztem késztetést arra, hogy szépirodalmat írjak. De ha írnék, valószínűleg akkor sem klasszikus értelemben vett szépirodalom lenne, mert sokkal inkább a popkultúra vonzáskörében élek. Természetesen továbbra is szeretnék értő olvasó lenni, s a kritika (stb.) határai, lehetőségei ugyanúgy foglalkoztatnak. Például jó lenne már tisztességes hypertext kritikát esetleg esszét írni, vagy hogyan lehetne az olvasókkal párbeszédbe lenni, amit egyre kardinálisabb kérdésnek látok. Ezek a célok pedig nyelvileg is keringőre csábítanak. Nem hiszek az ilyen merev kategorizálásokban. Fiatal szerzőkből bőséges a választék, és szerencsére elég erős is a mezőny. Ha viszont készülőben lesz majd valami, ígérem, szólok!

Gaborják Ádám egy szegedi Sziveri-konferencián

A kötetet lapozgatva az jutott eszembe, hogy ritkán foghatok a kezembe ilyen impozáns esszékötetet, sőt magyar szépirodalmi kiadványt. Egyik alapítója vagy a Pluralicának, amely kevés, de fontos és szép könyvet ad ki. Egy értekező szövegeket tartalmazó kötetet többen olvasnak gondosan illusztrálva, mint tetszetős vizuális megoldások nélkül?

Ezt azoktól kéne előbb megkérdezni, akik olvasnak értekező szövegeket. Nem, egészen egyszerűen így gondolkodunk a könyvről a 21. században. Így ez a forma hozzám nagyon közel áll. A vizuális rész egyébként Lőrincz Gergely munkája, aki nagyon ráérzett a kritikák tágasságára, azaz a szövegekben és az én olvasataimban (tudattalanul is) fel-felbukkanó vendégszövegekre, utalásokra, nyomokra, vagy egész egyszerűen látott egy ziccert, amit nem tudott kihagyni. Amúgy nyilván mindenki ilyen sűrű hálókból épül fel, csak általában nem szoktunk teret adni ennek. Aki beleolvas, rá fog jönni, hogy ezek nem illusztrációk, hanem szerves részét alkotják az olvasatnak, vagy éppenséggel új lehetőségeket vet fel. Remélem, legalább annyi eredménye lesz, hogy elgondolkodjunk a kritikakötetek további lehetőségein! 

A József Attila Kör elnökének kötete a Fiatal Írók Szövetségének közreműködésével jelent meg. Ez egy politikai tett, amely az írószervezetek közötti jó viszonyt szimbolizálja.. Miért érezted fontosnak, hogy így történjen? Hiszen megjelenhetett volna JAK-füzetként is…

Az eddigi visszajelzések alapján civilizált, szép gesztus, s volt, aki azt mondta, ettől az apróságtól egy kicsit újra Európában érezhette magát. Nekem ez a fontos, egyéb kérdésekkel most nem akarok foglalkozni. A józanság és az értelmes párbeszéd megőrzése manapság különösen nehéz. A történet kedvéért elmondom azért, hogy amikor 2011 tavaszán beszéltünk erről Kollár Árpáddal, aki végig nagyon segítőkész volt, még sehol nem volt az elnökség.  Ráadásul korábban meg elnökségi tag voltam, ezért nem is gondolkodtam azon, hogy JAK-füzet legyen.

Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című kötetével kapcsolatban a következőket írod: „Az új Grecsó-könyv nemcsak igazán olvasmányos, hanem sok apró és érdekes »repedést« is rejteget, s minden esélye megvan arra, hogy egy kényelmes helyet találjon magának a nagy nyomakodásban.” Mit értesz „nyomakodás alatt”? Milyen „repedéseket” kell megtalálni, hogy helye legyen egy könyvnek a kánonban?

Itt most két külön dologról is szó van. A „repedés” a Grecsó-könyvből kiemelve olyan szöveghelyekre és működésekre utal, amelyek az átgondoltabb értelmezésekre hívják fel a figyelmet. Ez a populáris, a kevert műfajú és a hardcore szépirodalomnak ugyanúgy sajátja, csak van, ahol jobban kidolgozott és sűrűbben szőtt, valahol pedig kevésbé. Erre érdemes figyelni, s a görcsölés helyett az olvasás örömére figyelni. A „nagy nyomakodás” pedig Kukorelly egyik szövegében szerepel az „irodalom nagy potroha ez a nyomakodás” kifejezés. Alapvetően ezt a képet gondoltam tovább a könyvek közötti versengésként, hiszen egy kritikus mindig arról is beszél, hogy mit olvassunk, s mit ne. Nem hiszem, hogy lenne olyan varázsszer, ami a kánonba kerülést garantálná. Illetve erről talán a 12 év rabszolgaság rendezőjét kéne megkérdezni. Eleve a fogalmat is problémásnak tartom, hiszen a kánon kora lejárt, vagy tán sosem volt. A legitimnek tekintett „kötelező könyvek listáját” már nem kizárólag a szakma képviselői gyártják, hanem az olvasók úgy általában, s ennek köszönhetően megjelennek „az én ezt szerettem olvasni”-típusú listák is. Ezek viszont köszönő viszonyban sincsenek egymással, elég ezt a cikket elolvasni. Sőt, ebbe most már a politika erőszakosan bele is szól, ami csak további súlyos károkat okoz. Nagyobb problémának látom, hogy erre a helyzetre nem reflektálunk, s hogy nem törekszünk közös emlékezet kialakítására, hiszen a kánonnak elsősorban ez lenne a szerepe. Ennek kezdeményezése viszont most már elsősorban a kritikusok feladata.

Gaborják Ádám (balra) a Kultúrcsempész Sínbusz Fesztiválon

A könyved egyik legérdekesebb írásában Bán Zsófia Esti iskola című kötetét mutatod be, amely egy felnőtteknek szóló olvasókönyv. A Megtalált helyedre is tekinthetünk ugyanígy. Hiszel abban, hogy az olvasó nevelhető? Vagy inkább az igények felmérésére és kiszolgálására kell törekednünk, hogy humán értelmiségiként bizonyítsuk létjogosultságunkat?

Az autoriter gyakorlatokban nem hiszek, hiszen az csak alattvalókat nevel ki, ami senkinek sem jó. Bán Zsófia könyve is éppen ezt a patriarchális, normatív gyakorlatot kritizálja a könyvével. Az olvasó változását csak úgy lehet elérni, ha párbeszédbe lépek vele, s ugyanúgy meg kell hallgatni a véleményét. Én ebben hiszek, s látószöget, a lehetőségeket szeretném tágítani, mert felelős, tudatos állampolgárok mellett a felelős és tudatos olvasókra is nagy szükség van. A kettő valahol együtt jár. Az ún. humán értelmiséginek pedig nem kell bizonyítani a létjogosultságát. Az értelmiség és a kultúra módszeres kaszálásának egyértelműen az a célja, hogy a kultúrának csökkenjen a kritikai lehetősége és politikai propagandákat szolgáljon. Levághatjuk az egyik lábunk, de akkor utána ne lepődjünk meg, ha nehezen megy a járás. Az elitizmusnak viszont nincs létjogosultsága. Szerintem a társadalmi düh és ellenérzés inkább ennek szól, s ebbe az ún. humán értelmiség egy része valóban rendesen belefutott, mondjuk úgy, maga mögött hagyta a humánt. Ezen lehet változtatni, de ehhez a közönyt is ki kell dobni az ablakon.

A testelméletekben is alaposan elmerültél. A kötetedben a Testkultúra című fejezetben többek között Bajtai András, Darvasi László és Péterfy Gergely köteteit vizsgálod ebből a szempontból. A doktori témád is ez. Hogy állsz vele?

Jelenleg a koncepciót egy kicsit átalakítottam, tágítottam rajta. Az alapok megvannak, szeretném már végre befejezni a konkrét munkát. És közben nagyon várom, hogy Péterfy Gergely megírja végre az Angelo Solimanról szóló regényét.

A Horrora akadva című tanulmányodban Vida Gergely Horror klasszikusok című kötetével is foglalkozol. Más helyen is felfedezhető nyitottságod a popkultúrára. Mennyire jellemző Magyarországon ez a nyitottság a irodalmárok körében?

Egyre inkább. Elég csak megnézni az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport működését, a Próza Nostrát, vagy a KULTok III. konferenciáját, amiben a JAK is benne van, de a PopJAK sorozatával is célunk a nyitottság képviselete. Felnőtt egy olyan generáció, akinek az életében meghatározó szerepet tölt be a populáris kultúra. A zsigerében van. Valakinek Ottlik a csúcs, valakinek az X-men. S vannak, akiknek mind a kettő. Különösen azért is fontos ezzel foglalkozni, mert a politika és a szélsőséges ideológiák teljesen megszállták ezt a területet, s a történelemből tudjuk, hogy ebből az ég világon semmi jó nem született. Módszeres kritikát kell itt is gyakorolni, ehhez pedig nagy segítséget jelenthet egy szakmai háttér.

A Szabadság térre tervezett német megszállás emlékmű apropóján visszaadtátok a Civil Alap 2,2 milliós támogatását. Milyen reakcióra számítotok a kormányzat részéről? Fel vagytok készülve az állami támogatásokkal való szakításra?

Pontosabban nem kívánjuk felhasználni a támogatást. És arra számítottunk, ami történt. A szokásos semmi. Küldtek egy papírt, hogy nyilatkozzunk. Ennyi. Nagyon bájos az a szerep, amit Klebersberg Karina gondol rólunk, de azért ne essünk túlzásokba. Irodalmárok vagyunk, de nem hülyék. Nem voltak olyan jellegű elvárásaink, hogy a kormány hirtelen a szívéhez kap.

A társadalom felé viszont egyértelmű jelzést küldtünk. Feltételezem, sokan ugyanúgy átgondolták azokat a kérdéseket, amin nekünk is végig kellett mennünk az elmúlt hetekben, legfeljebb máshogy döntöttek. S ezek nagyon nehéz döntések. Az FKSE és Szépírók Társasága például ugyanúgy, ahogy a JAK. Ez egy világos üzenet. Az ügy mindenkit érint, nem csak a zsidó szervezeteket. A szoborral kapcsolatos társadalmi egyeztetés hiánya, a felelőtlen döntések, s több mint 200 millió forint átláthatatlan kiosztása elfogadhatatlan. A politika pedig ne gyarmatosítsa se a kultúrát, se az emlékezetet. Az embereknek viszont meg kell érteniük, hogy ez nem egy (párt)politikai ügy, s ennek a kommunikációjában a médiának is óriási felelőssége van. Rólunk szól, ennél egyszerűbben tényleg nem lehet mondani. Arról, hogy a közös jövőnk építése érdekében el kell fogadni a múltat, nem letagadni, elfojtani. Arról kéne inkább beszélnünk, hogy mi volt, mit gondolunk ezekről, milyen közös képet tudunk kialakítani és elfogadni, miért, hogyan, s milyen módon tudjuk ezt megjeleníteni? Majd ha ezeket tisztáztuk, utána lehet emlékműveket állítgatni.

S hogy lennénk felkészülve, mikor arra sem voltunk, hogy mi van akkor, ha kihúzzák alólunk a szőnyeget? Az egész kultúrát hasba lőtték már jóval korábban, s most a hosszú agónia utolsó fázisaiban vagyunk. Vátoztatni kell, erre vannak különböző módszerek és lehetőségek. Például egy irodalmi törvény megalkotása, ami tisztább jogi környezetet teremtene, erre alapozva már lehetne egy gazdasági javaslatot is kidolgozni, ami segítené a más támogatási formák bevonását. A lehetőség a miénk. Eleve az az alapprobléma, hogy szakításként beszélünk erről, mintha ez egy rossz házasság lenne. Akkor kár volt belemenni. De tudjuk ilyenkor mindig a gyerekeknek lesz a legrosszabb, ezért most jöjjenek inkább a terapeuták. Meg lehet csinálni.

Gaborják Ádám a Magyar Írószövetség 1956-os megemlékezésén

Ebben az évben JAK-elnökválasztás. Indulsz rajta?

Azt elsősorban a tagságnak kell eldöntenie, hogy akarják-e egyáltalán a folytatást. Egy biztos, most olyan változások előtt áll a szervezet, amiket közösen kell végigcsinálnunk.

Pontosan milyen változásokra gondolsz?

Az irodalmi és művészeti életben most nagyon általános a passzivitás. Ez mindenképpen hatással van a szervezetek működésére is, nagyon hiányzik a belső aktivitás és a felelős döntéshozatal. Az általános tanácstalanságból el kell jutni egy határozott válaszig, legyen az egy igen, vagy egy nem, mert csak így lehet előre lépni. Ahhoz, hogy a korábban a függetlenedésre feltett kérdésedre igazán válaszolni lehessen, ahhoz belülről is meg kell erősödnie a JAK-nak. Író lehet bárkiből, a tagság viszont felelősséggel is jár. Mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy milyen környezetbe illeszkedik egy adott időszakban a szervezet, milyen (egzisztenciális) döntéshelyzetek elé kerül s hogy milyen lépési lehetőségek vannak. Lehet azt gondolni, hogy a művészetnek nem kell a környező valósággal vagy a társadalommal foglalkoznia, ez rendben is van, de egy civil egyesület a mindenkori jogi, gazdasági és politikai környezetbe van beágyazódva. A korábbi évtizedek stratégiái most nem nagyon működtek, ebből az is következik, hogy új gyakorlatokat kell kidolgoznunk a kulturális szervezetek stabil működése érdekében. Az illúziókat viszont ideje felszámolni, mert kemény menetek jönnek még.