Palicsi partraszállás
Már Újvidék is levett a lábunkról – mind a tizennyolcról, mind a kilencünket, akik az Irodalmi Jelen színeiben nekivágtunk a Délvidéknek ottani irodalmár barátok meghívására. Vagyis csak egy kis szeletének, a „fővárosnak”, hiszen a Vajdaság jóval tágasabb Újvidéknél, bejárni egy hét is kevés lenne. Déli szomszédunk valahogy „kiesik”, állapítjuk meg – hacsak nem Görögország felé veszi az ember az irányt, hogy nyaraljon egy jót, nem erre közlekedik –, ezért is olyan felfedezésértékű mindannyiunknak.
Újvidéken a levegőbe szimatolva a lassú változás szelét érezzük, és lelkesen hiszünk is benne. A város külső gyűrűi még leginkább a hetvenes évek végének Budapestjére emlékeztetnek, a modern fellendülésből a szocialista lepusztultságba hanyatló csúf sematizmus nyomaival. Már-már elkeseredünk. Az idő is szürke, nyirkos, a táskáinkban lapuló, ajándékba hozott Irodalmi Jelen-lapszámokon kívül kevés szín vesz körbe bennünket. De alkonyatra beérünk a belvárosba, amely még e hétköznapi, korán sötétbe forduló, október végi estén is megmutatja igazi arcát: a mediterrán élményvárosét. Sétálóutcák szövevénye, hatalmas terek, tarka boltok sokasága, a kávézók, sörözők, cukrászdák elé a rossz idő ellenére kikészített karosszékek erdeje. Vendéglátónk meséli, napközben e terek zsúfolásig megtelnek, nem is tudni, kik dolgoznak egyáltalán a városban, annyian beszélgetnek, sétálgatnak itt. Mi is ezt tesszük az őszi este fényeiben fürdő Újvidéken, és ámulunk a megújult épületek során.
Aztán a ráadás-meglepetés hazafelé vár bennünket, már elbúcsúzva az Arad–Szeged tengely irányába induló csapatszárnyunktól. Azt találjuk ki, hogy megállunk Palicson, Szabadka elővárosában, mit nekünk hideg és eső, és természetesen bemegyünk majd Szabadkára is, Kosztolányi nyomdokain. És egyszer csak ott vagyunk a csodás módon újjászületett városban, amely a délszláv háború után még reménytelenül lehangoló képet nyújtott. A palicsi tó környéke a Monarchia-korabeli fürdők, köztük önmaga fénykorát idézi fel, még így, a szüntelen szemetelő esőben is, a rizsföldekhez hasonlatosan felázott pázsitszigetekkel. Bad Ischl, Herkulesfürdő, Marienbad, Borszék – Palicson mindezek kultúrája egyszerre kelt életre.
A tópart mentén álló, pagodaszerű szecessziós fürdőházak közül van, amelyik nem találja helyét és szerepét a mai világban, de a hangulatuk tökéletes, Komor Marcell és Jakab Dezső keze nyoma ott van minden cirádás fahomlokzaton, oszlopos tornácon. Nem beszélve a tópart közeli szecessziós villákról, amelyek stílusához svájci nyaralóházak szolgáltak mintául. Na és a palicsi állatkert, amely maga a történelem: a második világháború után magához térő város első nagy vállalkozása, a nemzetközi kapcsolatok kiépítésének záloga. Kezdetben csak helyi kisvadakkal népesítették be, aztán jöttek a távoli nagyok: oroszlánok, zsiráfok, zebrák. Az ötvenes évek végére Jugoszlávia igazi Nyugat lett, Bécsből szállították ide az állatokat, a Zoo nemzetközi hírnevet szerzett.
De az újabb háború után is volt, ami feltámasztotta a nemzetközi érdeklődést: 1992 óta rendezik meg a Palicsi Nemzetközi Filmfesztivált, amely az európai filmgyártás legjelentősebb szemléje, a Délvidék Cannes-ja. Július közepén tódulnak ide a látogatók. Pedig fürödni idén nyáron már nem lehetett a tóban, mint közzétették a szerb sajtóban: elszaporodtak a mérgező algák, hiába a nagy múltú, gyógyító iszap. Szorongva reménykedünk, hogy a halállománnyal nem pusztul el a tó környéke is, a csodálatos aromájú erdős-ligetes sétányok a színesen faragott szecessziós építményekkel, no és a kedv az idelátogatáshoz, jöjjenek bármilyen országból a vendégek.
Hazaérve tudom csak meg: felmenőim nyomdokain jártam. Mondhatni, hazalátogattam Palicsra. Apai dédapám a Magyar Királyi Államvasutak szolgálatában hűségesen költözködött a neki kirendelt állomáshelyekre, közben apránként lépegetett elő a ranglétrán. A vasúti beosztás komoly társadalmi rangot jelentett, kiváló egzisztenciát biztosított, a dédapám is erre alapított családot. Az első világháború előtt Bácsalmásról helyezték Szabadkára, itt született meg negyedik, legkisebb gyermeke. A szolgálati lakás – vagyis ház – a palicsi tó partján állott, s nem egy roskatag viskó volt.
Aztán közbeszólt a történelem. 1920-ban kellett volna aláírni a hűségnyilatkozatot, miszerint dédapám elfogadja, hogy családjával együtt eztán a Szerb Királyság lakójának vallja magát. Dédapám csomagolt. Hátrahagyta a palicsi szolgálati villácskát, a keresetét, a rangot. Az összezsugorodott országban feleslegessé váltak az elcsatolt területen szolgáló vasutasok. A család beköltözött Pilis községbe, ott vettek meg egy kis házat, a dédpapa a helyi községházán talált magának munkát. Még jártam ott látogatóban nagyanyám testvéreinél, ők maradtak a házban halálukig. De Palicsról senki nem mesélt. Talán akkoriban nem volt ildomos történelmi területeket emlegetni. Találtam hát most magamnak egy parányi új földet, egy talpalatnyi múltat. Mert otthonból bárhol lehet egy darabka.
