Az elhurcolt Kafka

Identitáskereső regény a Kafka macskái, egyfelől az elbeszélőé, másfelől Franz Kafka alkotói, nemzeti és legbelsőbb, személyes önazonulási kérdéseit boncolgató kutakodás. Használhatnánk a „nyomozás” szót is, hiszen Szántó T. Gábor regényének egyik olvasata az intellektuális krimié, ahol a főhős detektívszerepben egy abszurd történet nyomába ered.

Az egyes szám első személyű elbeszélő önkeresése a zsidóságba többszörös gyökerekkel kapaszkodó léthelyzetéből fakad (zsidó íróként zsidó irodalmat tanít egy budapesti egyetemen), illetve e léthelyzet ellentmondásokkal, dilemmákkal teletűzdelt mozzanataiból, melyek egyre égetőbben követelnek válaszokat. Szántó T. az űzött önkeresés ábrázolásához a legadekvátabb, noha nem túl eredeti formát, az utazóregény választja, és végigűzi hősét Krakkón, Prágán, Oxfordon, Jeruzsálemen át Franz Kafka rejtélyes életrajzi fordulatának felkutatása ürügyén.

A képtelen történettel még a regény legelején állít be az elbeszélőhöz egy öreg haszid, aki felismerni vélte egy folyóirat címlapján azt az embert, akivel együtt raboskodott Auschwitzban – Franz Kafkát. Az egyetemi tanár szempontjából tekinthető végzetszerűnek, hogy az idős zsidó épp őt keresi meg a megdöbbentő történettel, mint ahogy a vén haszid alakja, váratlan betoppanása a tökéletesen realista díszletek közé maga is mesei képzeteket kelt. E misztikus olvasat szintén egy lehetséges értelmezése a történetnek, melyet egyébként is végigkísér a bizonytalan lebegés valóság és fikció között. Az olvasó szempontjából eldönthetetlen, hogy álommal, képzeletjátékkal, a megbízhatatlan elbeszélő típusával, vagy az elbeszélő tudata mélyebb rétegeinek kivetülésével van-e dolga. Különösen, hogy az álomhelyzet, a kábult képzelgés többször is visszatér a regényben, amiképp hangsúlyos a szövegben az elbeszélő változékony lelki- és idegállapota is. Ez a tisztázatlanság akkor válik zavaróvá, amikor felépül a regényben Kafka 1924 utáni életrajza, tökéletesen belesimulva az addigi történetbe, ám kétséges, hogy ezt az elbeszélő szájából halljuk-e, és ha igen, végül is hogyan, milyen források alapján állt össze számára a mozaik. A regény végén már egyértelműen a főhős meséli hajdanvolt barátnőjének Izraelben a Kafka-életrajz eddig ismeretlen, utolsó felvonását, ám ekkor már nem maga az életút felkutatása fontos számára, hanem az a napló és a Max Broddal folytatott levelezés, amely ezt alátámaszthatja, másrészt a kézirathagyaték esetlegesen hiányzó darabjai, melyek az 1924 utáni időszakból származnak. Az életrajzi nyomozásról a hangsúly tehát lassan átkerül a filológiai nyomozásra, mely elvezet a regény végére hagyott csúcsponthoz, a főhős lázadásának, kitörésének tekinthető betörési akciójához.

Ám míg eljutunk eddig a csúcspontig, sok helyszínt kell végigjárni az elbeszélővel, melyek egy idő után kimerítő kitérők sokaságának hatnak. Az egyes országokban felkeresett könyvtárak, kutatóintézetek munkatársaitól segítséget kérő főhős egyfelől igyekszik titokban tartani kutatása tárgyát – „Arra a kérdésre kell keresnem a választ, hogyan élhette túl Kafka a saját halálát, pontosabban: hivatalosan bejelentett halálának időpontját, 1924. június 3-át” –, másfelől Kafka révén folyton vitába keveredik a zsidó irodalom, azon belül is a modern zsidó irodalom létjogosultságát illetően. Ennek egyik szimbolikus mozzanata, amikor útjai utolsó állomásán, az Izraeli Nemzeti Könyvtárban döbbenten tapasztalja, hogy nincs külön nyilvántartott európai zsidó irodalom. Miközben a főhős folyamatosan „perel” Franz Kafka zsidó írósága mellett – szemben az univerzalitást hangsúlyozó irodalmi recepcióval –, és önmeghatározása szempontjából is kulcsfontosságú az „utolsó zsidó író” megnevezés, melyet többször hangoztat. Országról-országra vándorlásában tükröződik Kafka hányódása Bécs, Berlin, Prága helyszínei között, s narrátorunk önmarcangolása közepette megjelenik előttünk a helyét, hazáját nem lelő zsidó értelmiségi archetípusa. Az útját kísérő egyes szereplők által felvillantott letelepedési alternatívák sem kínálnak számára megoldást, hiszen otthontalansága belülről fakad, zsidósága és idegensége egy és ugyanaz.

E szereplők közül állandó tanácsadója és egyben antipólusa az Egyesült Államokban oktató Tamás, akit látszólag nem érintenek meg Budapesten élő barátja dilemmái, és az élet mázán jár – ám túl azon, hogy Tamás alakjában egy lehetséges más magatartás ábrázolódik a zsidósághoz való viszonyban, nem derül ki, hogy e könnyedség mögött milyen mélyebb elhatározások, döntések húzódhatnak, így alakja vázlatszerű marad.

Ahogy az egyes országokban felbukkanó nők és szerelmi kalandok is inkább csak a főhős múltjának egyes darabjait segítenek felvillantani, de a jelen szempontjából kevés előmozdító szereppel bírnak. A szerelmi kalandsorozatban a szerző a finom erotizmustól a pornóig skálázik a viszonyok ábrázolásában, melyek során a férfi hős egyszer sem él át elutasítást – mi több, valamennyi nő azonnal kapva kap rajta.

E sorozatos „nőügyek” szintén párhuzamosságot mutatnak a Kafka életében felbukkanó, segítő-támogató szerepet betöltő nőkkel, s a szerelmi kapcsolatok freudista értelmezését maga Freud alakja hívja elő. A bécsi doktor a fiktív Kafka-életrajz egyik legfontosabb szereplőjévé lép elő azáltal, hogy ő ülteti el a terápiába bevont tébécés író fülébe a bogarat, „meg kell halnia ahhoz, hogy éljen”, vagyis gyógyulásának kulcsa egy teljesen új élet, melyben nem érintkezik családjával, felhagy az írással, és fizikai munkába kezd. Ennek az új életnek a végén mint reménycsillag fénylik a Jeruzsálembe költözés lehetősége, mely a fokozódó fasizmus elől is menekülést jelenthet.    

Kafka „új élete”, vagyis az 1924 után inkognitóban leélt évek – az „újjászületés” kivitelezése a regény megkapóan ötletes epizódja –, önmagában regényre érdemes téma, ám ez esetben elvész a narrátor személyes története, tépelődései a vacsoraasztalok mellett lefolytatott esszéisztikus viták közepette. Ahogy pont a legizgalmasabb kérdéseket felvető végzet nincs kifejtve: a deportálás ténye csak egy gyorsan, pár mondatban elmesélt esemény marad. Holott A Kafka macskáiban megbújik egy remek történet lehetősége, amelyhez szilárd pilléreket ad az író által felkutatott tekintélyes dokumentáció, csak épp magát a történetet és az újonnan megteremhető Kafka-karaktert agyonnyomja a túltengő narrátori szerep, a sok túlbeszélt és funkcióját nem találó epizód. Az „énregény” és a „Kafka-regény” dialógusa helyett inkább a kettő birkózásának terepe lesz a szöveg.

A regény két szimbólumértékű mozzanatában is megcsillan azonban a jó dramaturgia erénye. Az elbeszélő utazásai elején a birkenaui táborban egy csigolyacsontot talál, melyet a zsebébe süllyeszt, s szinte meg is feledkezik róla, úgy kíséri végig a döbbenetes relikvia útjai során. Bizonyos, jelentőséggel bíró pillanatokban azonban „öntudatlanul” kezébe akad, ahogy a zsebébe túr. A másik szimbolikus tárgy egy egyszerű drót, melynek segítségével sikerül kinyitnia egy lakatot egy jeruzsálemi piacon, s később a „véletlen” úgy hozza, hogy helyzetének szó szerint kulcsa lesz az eszköz. A narrátor történetében ezeknek a szerepüket betöltő, önmagukon túlmutató, lírai töltettel bíró epizódoknak kellene a fő hangsúlyt kapniuk, és minden más figyelem irányulhatna arra: hogyan élhetett volna az írástól orvosilag eltiltott Kafka az 1924 utáni vészkorszakban, és hogyan fogadta volna a rá váró végzetet.