Ugrás a tartalomra

 

Versek napja, csütörtök – Éjjeli próbajárat – Csobánka Zsuzsa versei

Versek napja, csütörtök
ÉJJELI PRÓBAJÁRAT 
CSOBÁNKA ZSUZSA VERSEI
 
 
Forgószél
 
Menj, aludj. Kitömött arcok az éjben,
a házfalakról csempeszél pereg,
a galériára szorult levegőben fáradt életek,
valami tószag, nehézkedés a part felől.
Föntről sebes föld, tócsába lépő holdak,
aztán a hirtelen leszakadó ég,
a záporok százezer néma ujja int,
a hallgatás, amint a test elmerülni kész,
a mozdulatok eltitkolt béna lebegése,
mintha lenne kéz, s azon tenyérnyi ujjak.
Nézi az angyal, s tán bele is szeret,
odaadná érte mind, ami van,
a szárnyakat, az időn kívüli teret,
a megfoghatatlant a homlokért,
bárha szorulna cipőjébe murva,
elcserélné a kavicsért, 
hogy reggelente közelről lássa,
bárha bántaná szemét a fény,
ne legyen fönt, csak följebb, 
csak apróságok és botlás, elvétett irányok,
hétköznap, zivatar hétfő délután,
sorban állás, tanácstalanság, érintés,
ne lenézzen, hanem mindig fölfelé,
ha már az ember olyan bolond, 
hogy elfelejti, emlékezne is helyette.
 
 
Nálad holnap
 
A templomfalra dől, és visszaszámol.
Kivont reggelek, ébredés, ismerős fejforma,
a kávé némán folyik az abroszon.
Minden harangra tud jobbat,
ez itt a tenger, az pedig a szél,
én az esőt is beleszövöm,
hátha nem hullik ki minden,
miközben hátrál.
 
Álmomban volt még egy szoba a lakásban,
ez az első reggel,
a testekben ingó tapogatózás,
mint boldog, riadt állatok,
a fejemben csupa visszafojtott szó.
Húsvét lehetett, mert csönd volt,
a harangok Rómába mentek,
kegyelmes szív, meg ne fulladj hiába.
 
A test forgott, mint az éjfél,
a hátán ladikként a ringatózó testem,
belefeledkeztem, lehetnél a tenger.
Öblögetni, kotyogni, vagy csak állni benne hosszan,
mint az a férfi felgyűrt nadrágkorccal, emlékszel,
a folyóban. Néztem a bokáját, a lábfejét,
visszafordult, mögénk került a szél és a tenger,
nézem a bokádat, a lábfejed,
 
miféle anyagból alkottak téged, ember,
hogy miközben csukott szemmel látlak,
megtanulsz a vízen járni, sós lesz a folyó,
mintha lenne eső, szél, de tenger is,
nem csak egy álom, szépízű, karikázó reggel,
kivont kockakő a talpad alatti domboldalon.
Na, nézd, mennyi botlókő a földön,
 
a világ végén nem számít semmire az ember,
túlpart, szárazföld és ezeréves fák,
a falon, amin az éjjeli tévé fénye táncolt,
eszembe jutott a víz és a lábad, amibe a folyó kóstolt,
úgyis minden csupán csak szó lesz,
kivont reggel, tűnékeny szépség. Visszaaludtam.
Akkor reggel én órákon át néztem magamban a kezed,
láttam fonnyadni, mint a tengert,
mintha lenne szemed, ami engem néz, bennem öregedik meg,
és visszaszámol, ha szót keres rá, elakad folyton. Mindig.
 
 
A tanú
 
Közelebb, ahol a lélek visszaszámol,
és átizzadt élete után már nem kíváncsi.
Nem unja, nem bánja, egyszerűen csak elejti, elfelejti.
Nem mesél, és nem nézelődik.
Átlát mindenen, mindenkin,
a tükröt kivéve, 
mert abban most először nincs senki.
Abban, végre bevallja, soha nem is volt senki.
Pattan, és megreped. 
Ha lenne még,
mondanám, a szíve szakad ki,
de mondom, egyszerűen csak elejti, elfelejti. 
Nem fogja semmire. Össze nem sepri.
Nézi csak, miféle tengert hord szilánkokból össze a szél,
passzát, monszun, ismételgeti, forgószél, ördögszekér,
és a tenger, akiben úgy hitt,
látja megöregedni, 
árva, pergamenfodros bőrét csak a hold érinti,
a hullámokat, a gyűrött, elnehezült habokat,
de nincs senki,
egyszerűen elejti, elfelejti,
mintha lett volna túlpart, lett volna, aki átviszi,
de mit keres a kavics a kezemben?
Van egyáltalán olyan kagyló, ami nem visszhangzik?
 
 
 
Almirante Reis
 
Az üldözöttek állomása lett
a metróból kilépve, a levegőt
lassabban szedve, akkor hátha
újra lát, kerül felé ég is, de nem lett,
csak a falból kitört csempékre
karcolt arcélekkel a délután,
 
Almirante Reis, nyisd az ajtód,
úgy engedj be, mintha várnál,
kilincsre akaszd a tested, zárj be,
a kihajló ívek suttogása édes női ábránd,
lábtörlőbe törlöm, akaszd fogasra
a könnyű nyári zakót, régi önmagad.
 
Almirante Reis,
a kikopott könyöknek támasz,
végigmegyek rajtad, mintha várnál,
folyótorkolatra épült városban az álmos,
meleg szél, és míg a szádból
áramlatok jönnek,
apály, dagály kínzó csöndje verdes.
 
Almirante Reis, torkolat a testem,
táguló pupillákkal nézd a tengert, nézz engem,
az öblök felett vijjogó sirályok,
a kora esti széllel szelik át a tereket s a várost,
 
Almirante Reis,
gyalogezred az ágyig,
a terasz ingó álom,
vakolattal terített lábaim nyomából épül csillagpázsit,
 
Almirante Reis,
mire az utca a folyóba ömlik,
elnehezült szíved sós lesz, forró hasamra önt ki,
az erek a testedben korbácsként pattannak,
tajtékos hullámokat vet a testem alattad.
 
Almirante Reis,
kísérj el a vágyig, zúduljon belém az utca,
a város és minden homok között megbújt gránit,
túl a vízen nincsen semmi, semmi, semmi,
 
Almirante Reis,
kürt legyél,
kérdezd meg a tengert, álmodik-e arról, óceán lesz egyszer,
kiül-e a partra némán, megfájdul-e benne
 
az a meleg szél,
Almirante Reis,
kérdezd meg, kérlek, tud-e arról, mit jelent a túlpart,
miközben bandukol egy lisszaboni utcán,
álmatlanul forgolódó angyal éjszakákon át -
vagy csak elfeledkezett magáról.
 
 
Éjjeli próbajárat
 
Elfutni a Bükk aljáig és vissza, kerékpárút, avarszag,
jobbra sírok, balra kilátó, magasles,
a bujkáló Hold álmos arccal kémleli a vizet, magában számol.
Vajon hány tücsök éri körbe a Balatont, ha át kellene ölelni.
Hangos a kert, az éjszaka,
miféle zene ez távol s közel,
ringassa álomba, simogassa, ringassa,
mint a bolygó árnyékos arca, magaslesen törpeplanéta,
élet odafönn,odaát.
 
Reggelre a kert magához vonta az eget.
A rigók az orgonában rejtőztek el, az eső ébresztett,
többszólamú zene áztatta a kerti székeket, a lugast.
Kettő az eresz alatt, a másik kettő az asztalra borulva,
rájuk száradt,összefonnyadt hibiszkuszszirmokkal az ölükben.
Vajon mikor érnek össze.
Mint bólogató esőben a tanácstalanság karjai.
 
A tücskök álmában a szomjas valóság,
arra kelt fel, hogy halálosan fél,
nem dörgött, néma árkokat ásott az arcán az ég,
izmos karokkal kötözte össze az eső a cserepeket.
Ringatta, simogatta, ringatta,
valahol felettük kinyílt, majd záródott az ég,
terített asztal a lombok alatt, álmosan gőzölgő kenyérbél,
kételyek kékesen derengő arca és a székek hívogató öle,
mintegy tanúság arra, kezd elállni. 
 
Hazaér végül minden tékozló, minden kerengő.
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.