Mennyei kapcsolat – Gáspár Ferenc novellája

 

Délután kettőkor, egy verőfényes őszi napon becsönget lakásomba a Halál. Tiltakozom: – Hogy képzeled? Ilyenkor? Még ha tél lenne... Fogcsikorgató! Vagy hőség nyáron! Ez nem a te időd!

– Nem kell mindjárt annyira pattogni – mondja ő. – Különben is, most még csak családlátogatásra jöttem. Hogy felmérjem a helyzetet.

– Mi vagy te, dühöngtem, tanító néni? És mit mérsz föl, ha szabad érdeklődnöm?

– Leülnék – nyöszörög. – Fáradt vagyok, ma délelőtt rengeteget kaszáltam. Tudod Szíria, meg fekete Afrika. Nem hagynak nyugodni.

– Egyedül melózol? – kérdeztem. – Azt hittem egy csomó segítséged van.

– Látod, ilyenek vagytok ti, bökött oldalba hosszú, csontos ujjával, hogy egy pillanatra nem kaptam levegőt.

– Milyenek?

– Naivak – sóhajt, és lezöttyen a székre. Pedig nem kínáltam hellyel. Hatalmas porfelhő száll fel, rongyos, fekete kabátja ontja magából a bűzt.

– Szóval felmérsz.

– Kérdőívem is van – bólint komolyan és elsárgult, piszkos iratcsomót húz elő. A kaszáját meg az asztalnak támasztja.

– El fog dőlni – mondom neki.

– Betámaszthatnád a sarokba – így ő. – Amíg megkeresem a teszted.

– Hogy én? Fogjam meg a kaszádat? 

– Nincsen abban semmi – felelte ő, és megköpdöste az ujjait, hogy könnyebben lapozgathasson a méreg-sárga papírokban. – Nem esik le az ujjadról az aranygyűrű, ha képes vagy egyszer segíteni egy szegény megfáradt...

– Csak azt ne mondd, hogy öregember – vágok közbe –, mert még elhányom magam.

– Nono! Nem kéne ilyen csúnyán beszélni! De hogy a tárgyra térjek: hányan laktok itt?

– Mintha nem tudnád. Volt már, hogy kifelejtettél valakit?

– Nem, dehogyis. – Szerényen mosolyog. – De a pontosság, mint tudjuk...

– Unom a közhelyeidet! És nem töltök semmit! Nem válaszolok a kérdéseidre! Ha vinni akarsz, tessék, állok elébe, de engem ne macerálj! Ha meg nem akarsz vinni…

– Hogy lehet valaki ennyire agresszív? – kérdi. – Azt hittem, veled könnyebb dolgom lesz! Persze, mondták nekem, hogy az írók a legrosszabbak! Entelektuel! Nagy az egótok, mi?

– Miért, írót még sohasem kaszáltál? – tanácstalanul széttárja csontkezét.

– Valahogy mindig kimaradt.

– Szóval mégiscsak többen dolgoztok – állapítom meg.

– Szerinted hány igazi író van Magyarországon? Aki írónak tartja magát? – Gúnyos mosoly. Aztán legyint. – Beszéljünk valami másról – teszi hozzá. – Sokat iszol?

– Amennyi kell.

– Helyes. Igyál csak minél többet, az nagyon egészségtelen. És, mondd csak: szereted az embereket? Apropós, kire fogsz szavazni? Pártjelvényeket ránt elő. Narancsost, szegfűst, oroszlánost. Soha nem láttam még ilyent!

– Nem mindegy neked, bameg?

– Megint rondán is beszélsz. Az írók mind ilyenek?

– Most ezen fogsz lovagolni? Az íróságon?

– Beszélhetünk arról is, kire szavazol jövőre. Rángatja a vállát.

– Nem én mondtam, hogy író vagyok. Te jöttél ezzel a dumával.

– Te meg nem tiltakoztál. Nyilván fontos neked ez az izé… Ez, hogy tetszik? – dugott az orrom alá egy újabb jelvényt. Sasfej volt rajt, simléderes sapekban. Kezdtem élvezni a helyzetet. Ez egy pancser halál – gondoltam. – Talán kisebbségi komplexusa van, talán a haverok többet kaszálnak. Ezért akar beszélgetni velem.

– Ne hidd, hogy zavarban vagyok, vagy ilyesmi – mondja. Bár az e havi lóvémmal még mindig sáros a góré.

– Szóval én csúnyán beszélek, te meg szlengben.

– Magyar halál vagyok, vagy mi az Isten – húzza ki magát önérzetesen. – De térjünk vissza az íróságra.

– Szarok rá – vigyorgok a képébe. Ez már nem fog elvinni, ebben biztos vagyok.

– Ismernek téged, mint írót?

– Kutya se.

– Zavar?

– Tulajdonképpen örülök neki. Így nyugodtan dolgozhatom. De mi lesz a teszttel?

– Milyen teszttel? – kérdez vissza. Ütődött ez a halál, gondolom én.

– Amit ki akartál töltetni velem.

– Figyelj csak – és ijedten körbenéz. Közelebb lép, és suttogni kezd: – Tudod, tulajdonképpen segítséget szeretnék kérni.

– Nem mondod! A Halál kér tőlem segítséget?

– Bizony. – És elmorzsol egy könnycseppet csontszeme sarkában. – Tudod, elvittem egy trafikost.

– És?! – kérdezem elhűlve.

– És. – Mondja ő. – Te nem hallottál róla, mekkora biznisz?

– Hallottam, de a trafikosok is meghalnak egyszer, nem?

– Persze, de ez akkora üzlet, hogy… – és annyira lehalkítja a hangját, hogy semmit sem hallok. De nem akarok közelebb húzódni. Mégiscsak a Halál! 

– Hangosabban, vagy nem állok jót magamért!

– Megütnél egy szegény halált? – nyavalyog és hátra felé mutogat az ujjával, kifelé az ablakon. Kinézek. A láthatáron szárnyas angyalok gyülekeznek. – Látod? – kérdezi remegve.

– Látom. De nem értem.

– Hát benne voltak a boltban! Az ő emberük volt a trafikos, akit elvittem! Mennyei biznisz, érted?

Kezdem unni a dolgot. 

– Mit tehetek érted? – kérdezem. Ő térdre veti magát, csontkezét összekulcsolja, úgy könyörög:

– Légy te a trafikos! Megszólalásig hasonlítasz az ürgére! Beülsz, az angyalok azt hiszik, él a trafikos, minden rendben van. Nem bántanak engem, és nyugodtan végezhetem a dolgom tovább.

– Cserébe meg életben hagysz.

Mohón bólint.

– Rendben van – felelem lassan. – Egy feltétellel. Bevezetsz a mennyei körökbe! Nekem is fontosak a jó kapcsolatok.

A Halál szaporán bólogat. Azóta ülök a trafikban. Tulajdonképpen roppant nyugis hely, órákig nem nyit rám senki, akár írhatnék is. Hogy mitől akkora üzlet, azt nem tudom, de legközelebb megkérdezem Szent Mihálytól. Ő itt a leggyakoribb vendég. Szivarokat visz a Nagyfőnöknek.