A halált sosem érezzük magunkénak, mindig csak más halhat meg, ezzel a gondolattal nyugtatjuk magunkat lefekvés előtt, ennek a gondolatnak örülünk reggel, amikor felkelünk, hisz bebizonyosodott, hogy így van. A halál pusztán egy gondolat, távoli kép, amit nem hagyunk kirajzolódni, nem akarunk tudomást venni róla, nem törődünk vele, és úgy élünk mindennap, mintha halhatatlanok lennénk.

Mándyt olvasom, és egyszer csak ráeszmélek, hogy anyai nagyanyám is száz éves lenne idén. Akár még fizikai valójában is itt lehetne. Persze mit kezdene ő, az 1918-ban született, a mi 2018-unkkal, ha egyáltalán kinézne még az ablakon, ha hallgatna rádiót, és nézne televíziót...

A férjem meghalt, gondolja, ahogy ez a kutya is meg fog halni. A kutya vonyít, az idős hölgy fekszik az ágyban, és várja a halált. Fél óra múlva zajokat hall az utcáról.

Légy te a trafikos! Megszólalásig hasonlítasz az ürgére! Beülsz, az angyalok azt hiszik, él a trafikos, minden rendben van.