„Kézirat sosem ég el”
A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban különleges kiállítás nyílt a Költészet Napja előestéjén: a húszéves Parnasszus folyóirat jeles kortárs költők eredeti kéziratait ajándékozta a könyvtárnak. A versekhez képzőművészek készítettek alkotásokat, így születtek új, komplex műalkotások a paravánokon.
„A vers legyen veletek!” Sokszor hallhatta a közönség húsz év alatt a „parnasszusos” köszöntést Turczi Istvántól, és a jókívánság ezúttal sem maradt el. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban különleges kiállítás nyílt a Költészet Napja alkalmából: 130 költő eredeti kéziratát láthattuk az installációkon, a műveket 14 kortárs képzőművész illusztrálta. A szerzői névsorból – közülük többen már csak néhaiak – a jelenkori magyar költészet színe-java rajzolódik ki. A kéziratok a Parnasszus költészeti folyóirat jóvoltából kerültek a könyvtárba, és gyarapítják mostantól annak értékes állományát.
Turczi István nyitotta meg az ünnepséget
Ritka kiállításnak lehetünk hát szemtanúi – mondta megnyitójában dr. Fodor Péter főigazgató, és nemcsak azért, mert nagyon kevés könyvtár tulajdonában vannak eredeti kéziratok. Ezen a tárlaton költészet és képzőművészet együtt, közös műfajban újjászületve szólítják meg az olvasót-nézőt. Volt már példa hasonló tárlatra korábban is, a Parnasszus ötéves évfordulóján, emlékezett a főigazgató, és Turczi István optimista jóslata szerint még sok kerek jubileumot fognak itt ünnepelni. Bár Fodor Péter a könyvtárak helyzetéből kiindulva nem volt ilyen magabiztosan derűlátó a jövőt illetően, de a Költészet Napján mégiscsak ünnepelni szeret író és olvasó.
Dr. Fodor Péter, az FSZK főigazgatója
Tarján Tamás, aki a jeles napból adódó egyéb kötelezettsége miatt nem tudott személyesen részt venni az ünnepségen, levélben küldte el köszöntőjét, melyet Lutter Imre színművész olvasott fel. „Kézirat sosem ég el” – idézte az irodalmár a Mester és Margarita szállóigévé lett mondatát, majd az „elég” szóval játszott el, több kiállított műből is idézve verssorokat, mikor „ég el” mégis a halhatatlan kézirat. A Parnasszus asztalán az évtizedek során több mint elég mű halmozódott fel – folytatódott Tarján Tamás köszöntője –, és ezekbe beleszámoltatnak a modern kor immár nem kézzel, hanem géppel, netán telefonnal lejegyzett-átküldött alkotásai is. S ha valamelyik nem is kerül közlésre, manapság az sem papírkosárban végzi, hanem a művészet „tartalékállományába” kerül.
Tarján Tamás köszöntőjét Lutter Imre olvasta fel
Az itt látható kiállítás nemcsak a Parnasszus húsz évének, de (művész)barátságoknak, szerkesztői-szerzői jó kapcsolatoknak is lenyomata, hallhattuk Tarján Tamás leveléből. „Adassék tisztelet és köszönet annak a néhány tízezer kéziratnak, levélnek, üzenetnek, kérésnek, sürgetésnek, dörgedelemnek, kéznyújtásnak – fogalmazott az irodalmár –, amelyet a lap szívéből Pálos Anna és Turczi István dobogott világgá az évtizedek folyamán.” Legyen a mai nap, a Költészet Napjával szomszédosan, a kéziratok világnapja – javasolta köszöntője derűs zárósorában Tarján Tamás.
Az irodalomtörténész beszéde után szintén irodalmár kolléga, Kosztolánczi Tibor emlékezését hallgathattuk meg a kéziratok „hőskoráról”, a huszadik század szerkesztőségeinek életéről. Kosztolánczi beavatott néhány nagy előd alkotói módszerébe, és mesélt a kávéházakban író, ám kávét sosem, csak fröccsöt rendelő Ambrus Zoltánról, az írást a menetrendszerű italozásba precízen beiktató Cholnoky Viktorról, vagy Ignotusról, aki bárhol tudott dolgozni, akár vonaton, akár az utcán jártában-keltében is. A hírlapi megrendelésre készülő munkák esetében ugyanaz volt a kulcsszó: sietség. A korabeli zsurnalisztáknak délelőtt kiosztották a témákat, s nem volt mentség, délutánra meg kellett írni. Ha az újságírók-írók éjfél előtt leadták a cikket, a hajnali „lapkeltét”, vagyis a megjelenést többnyire kávéházakban, orfeumokban várták ki. Aki csak hírlapíróként dolgozott, a névtelenséget választotta – akkoriban csak a tárcákat jegyezték szerzői névvel. Aki író volt, már igényt tartott a halhatatlanságra és a dicsőségre, de még a legnagyobbaknak is sokszor kellett a szerkesztőség ajtajában türelmesen várakozó kifutófiúval sürgettetni a szerkesztő válaszát egy-egy régóta elfekvő kézirat miatt.
Kosztolánczi Tibor a "régi szép időkről" emlékezett
Kosztolánczi Tibor az akkori pénzügyi viszonyokba is nyújtott egy kis betekintést: az ifjú szerzőjelöltek ámulhattak az őket saját otthonában fogadó, pamlagon elnyúló Kiss József úri gazdagságán, aki a honoráriumokkal sem bánt csínján. A mai íróknak elképzelhetetlen, hová ment el annyi pénz egy tollforgatónál, de ne feledkezzünk meg a sokba kerülő feleségekről és volt feleségekről, no meg a kártyaszenvedélyről – emlékeztetett Kosztolánczi. Búcsúzóul Füst Milán naplójának egy 1918-as jelenetét idézte fel az irodalmár, melyben egy szalonösszejövetelt mesél el az író. Az élvezetekben nem szűkölködő „kanzsúron” az akkori művészeti és iparos élet krémje vett részt, és még a földön is pezsgő folyt. „Ez az élet a valóság, nem az irodalom” – jegyezte meg Füst Milán, mi pedig azzal nyugtázhattuk a régi szép idők elmúltát: e kettő mára jóval közelebb került egymáshoz. Turczi István a verniszázs zárásaként meginvitálta a jelenlévőket a Szabó Ervin Könyvtárból majd továbbvándorló kiállítás többi állomására is: a Magyar Írószövetségbe, Tatabányára, Zuglóba, Siófokra és végül a Tokaji Írótáborba.
Kiss Anna az egyik paraván előtt
Az est második fele a könyvtárnak otthont adó Wenckheim Palota ritkán látogatható, lenyűgöző fogadótermében folytatódott: a barokk díszítések és tükrök csillogása megteremtette a költészetnek kijáró ünnepélyes hangulatot. Itt mutatta be a főszerkesztő a frissen megjelent, A vers legyen veletek című válogatást, amely a húszéves folyóirat „In memoriam” antológiája. A húsz év alatt ötvenhét szerző ment el örökre, s már megszerkesztették a kötetet, amikor – a mostani ünnepségre is meghívott – Fodor Ákostól is el kellett búcsúzni. „Emlék és főhajtás ez a könyv – írja bevezetőjében Turczi István –, de nem vers-pantheon. Inkább tömény élvezet minden egyes nagyszerű lírai darab, bravúros esszé, korszakos tanulmány.” A gazdag képanyagot felvonultató kötethez Vass Tibor kérte fel a képzőművészeket az illusztrációk elkészítésére, mások mellett feLugossy Lászlót, Homonna Györgyöt, Orosz Csabát, Szabó Ottót, Zsubori Ervint.
A húsz évnyi In memoriam-válogatás bemutatója
S hogy a költők közül kik olvashatók a halhatatlanok e válogatásában? Többek között Orbán Ottó, Faludy György, Rába György, Borbély Szilárd, Lengyel Balázs, Beney Zsuzsa, Somlyó György, Határ Győző, Bella István, Marsall László, Nagy Gáspár – és még hosszú az egyszerre szomorú és felemelő névsor. Lutter Imre és Bakos-Kiss Gábor színművészek hangján életre kelt a megidézett költők utánozhatatlan humora, játékossága, életszeretete és filozófiája. Mi mással kezdődhetett volna a felolvasás, mint Orbán Ottó Levél a Parnasszusra – mit tudni, talán a költészet jövőjéről című művével. „Néhány kóbor vers még / teszi a dolgát, hat rád… / De világhódító útra a szellem indul-e még? / Zálogházi becsüs kezében az ócska nadrág – / pecsétes a föld, és lyukas az ég”– adták meg a hangulatot Orbán Ottó fanyarul bölcs sorai. Faludy Györgytől meghallgathattuk a 318. szonettet, valamint a Vezérek és költőket, melyben csípős szellemességgel pörköl oda a költő a politikusnak. Majd sorra jöttek az ízelítők a Parnasszus egykori tematikus számaiból: a farsangra született mókás költeményekből, a „Petőfi Barguzinban”-számból, és a gyerek-kiadásból, ahol költőapukák és -nagypapák örökítették meg leszármazottaikat, netán olyan kedves kis fickókat, mint Utassy József Balambért.
Vida Mónika
Az egyes blokkok között Vida Mónika virtuóz zongorajátéka repítette egy képzeletbeli Parnasszusra a hallgatóságot, és varázsolt koncertélményt a költészet ünnepére. Az utolsó részben hangzott el Bella István feledhetetlen verse, A költő esteli védőbeszéde hitvese színe előtt, Nagy Gáspár Mint a jó halál, és Somlyó György Most már című költeménye. „Életed mint a virágnak a porzó / Szétszórja magát s mi marad a torzó / Mi mást tehetsz Pontot teszel a pontra” – szólt a vers pont nélküli zárósora. Az ünnepi est végére azonban még nem került pont, mert a szervezők fogadással kedveskedtek a vendégeknek. S ha az összejövetel nem is Füst Milánék dorbézolásának szellemében zajlott, némi pezsgő azért itt is folyt, de csakis a koccintásra emelt poharakba.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
További képek a galériában.
Kapcsolódó anyag:
