A székely Villon versei

Muszka Sándor legújabb, Magányos nőknek, bukott fiúknak című kötete több szempontból kellemes meglepetés a kortárs irodalom olvasóinak. Sejthető volt, hogy a székely egyperceseket tartalmazó, igen népszerűvé vált Sanyi bá csak szellemi kirándulás, vargabetű volt az eddigi életműben. Aki ismeri Muszka Sándor előző három verseskötetét, kissé csalódott lehetett, hogy a költő egy populáris műfajt és témát választott, s nem folytatta az Ennyi ha történt, Mi nem lóg ha áll, Múzsák, trágyás szekérrel című könyveiben körvonalazódó poétikai irányvonalat.

Muszka új verseiből azonban kiderül, hogy a költő nem vált székely humoristává, továbbra is a líra az ő igazi terepe. Akárcsak a korábbiakban, ebben is a kötött formák dominálnak, a szerző kerüli a szabad- és a prózaverset, nem követ semmiféle irodalmi kordivatot, és nem csupaszítja le a nyelvet. Az az érzésünk támadhat, mintha egy modern regöst hallgatnánk, mintha éneklésre szánt verseket olvasnánk. Nyoma sincs a rímkényszernek, a verslábak miatti alkunak, olyan természetesen kapcsolódnak egymásba a sorok, az asszonáncok, az ütemek, mintha Muszka a való életben is így beszélne. Ezt a hatást erősíti, hogy a költő mellőzi az írásjeleket, minden verssort nagybetűvel kezd.  

Nem véletlen, hogy a kötet 13 darabját az Evilági együttes megzenésítette. Ezek közül figyelemreméltók a következők: A kintornás énekel, Forog a Nap, Lorca, Ballada egy Szilágyi-dalra, Bujdosó. A Forog a Nap például mintha egy modern székely népdal lenne:

„Nekimegyek nekimegyek

Elindulok megkereslek

Hegyeknek és tengerekenek

Felhők közé zárt hegyeknek

Megkereslek megkereslek

Jaj de nagyon is szeretlek

Ha beérlek ha föllellek

Soha többé nem eresztlek

Úgy becézlek úgy ölellek

Két karomba úgy ügyellek

El többé már nem engedlek

Ha meglellek de megverlek”.

Muszka verseinek hatása az egyszerűségükben rejlik. Úgy tud sokat mondani, hogy nem csűri-csavarja a sorokat, nem használ bonyolult metaforákat, nem cizomázza föl üres, de jól hangzó jelzőkkel a költői képeket. Metafizikai utalásokra sem bukkanunk a sorokban, csak néha villant fel egy-egy erős képsort. Úgy versel, ahogy a székely ember beszél: keveset mond, de lényegeset. A sorok között mintha ezen emberek gesztusai, gondolatai bújnának meg. Nincs leírva, mégis érezzük, mire kell figyelni, mi az, ami az elhallgatás mögött bújkál: „Rabszolgák bére ez a város / Gondol egyet és reggelre elfelejt” – olvasható a Nincs ki szerelmem című kötetnyitó versben. Az Elvégeztetett című vers zárósora is ehhez hasonló: „Oly nagy sötét van varjak szálltak fel / Krisztusom kérünk űzd el a gonoszt.”

A korábbi kötetekben gyakran használt forma, a ballada itt is megtalálható – villoni módra. Talán éppen emiatt nevezték egy rendezvény után Villonnak a költőt. Az ő figurájára többször rájátszik, például A fehér cigányban vagy a Megy a vonatban. Utóbbinak egy részlete így hangzik:

Zúg a vérben felmelegít a vodka

Mért nem raknak engemet is vagonra

Megtántorodsz a szívedet kérdezed

Azt dobolja fehér cigány a neved. 

Megy a vonat csattogtat a síneken

Ahol jártál nem látnak már szívesen

Minden másnap csak egy másik állomás

Elindulás megérkezés látomás.

A kötet első ciklusa (Hazamegyek) a személyesség felől közelíti meg az olyan problémákat, mint a magány, a kilátástalanság, a reményvesztettség, amelyek egyetemes emberi kérdésekké válnak. Székelyföld kapcsán általában nem erre asszociál az olvasó, s éppen ez a versek egyik erénye: megmutatják a transzilván életérzés másik oldalát. Hasonló hangsúlyt helyez a költő az Isten és a hit kérdésére is.

A lírai alany Székelyföldről beszél, több versben konkrétan utal itteni településekre  (Csíkszereda, Csíkszépvíz, Csíksomlyó). Az Itt a farmon korántsem az idilli, fenyvesekkel, káprázatos hegyekkel, völgyekkel, frissen csörgedező patakokkal, békés, takaros falvakkal tele tájat tárja elénk: „Itt a farmon / Hol kezedre szárad a sár / Hol megőszült fejed a nagy álmodásban / És nem láttad soha a tengert.” A székelyföldi tájban a nyomortól való félelmükben nevetnek csak az emberek, az idő jóval lassabban telik, a hajnal késve érkezik, a harangok keltik fel álmából. A mindennapok robotján túl az itt lakó emberek álmodoznak is néha, olykor valaki másnak képzelik magukat, miközben az elveszett hont keresik. A magányt, a reménytelenséget csak az olcsó vodka, a sör, a bor, néha egy Mick Jagger-dal szépítheti meg. S ha ez sem elég erős bódító, akkor nyugtatót kever hozzá az ember, hogy kibírja hajnalig, amíg a pultoslány megunja, s bezárja a lokált. Aztán másnap kezdődik minden újra.

Az Isten pillantig sem eszményi, hanem nagyon is kézelfogható, akit titkon, magunkban komának lehet hívni, néha langyosakat köp, s a nyomorúságot látván félrenéz, égzengetéssel jelzi csak, hogy valahol messze talán létezik.

A költő egyetlen menedéke a vers, amely magányos nőknek, bukott fiúknak, lecsúszott részegeseknek, lyukas cipőjű nincsteleneknek, nyomor nevelte börtönlakóknak, könnyűvérű lányoknak szól, vagyis olyanoknak, akik a társadalom peremvidékén „laknak”, kitaszítottak, megvetettek, megbélyegzettek. Róluk és nekik szólna, ha volna értelme a versírásnak. Csakhogy Muszkának nemcsak a lét kilátástalan, hanem a költészetnek sincs különösebb haszna. A líra még arra sem jó, hogy az ember melegedjen vele télen: „Könyveimmel gyújtottam be ma / Melege alig, füstöl és kormoz. / Így okosodom.” (Fabula)

A második ciklus a Levél a párthoz címet viseli, az itt élő közösséggel, a székely társadalommal, a politikával foglalkozik. Bár Magyarországon a közéleti költészet elég népszerű volt az utóbbi években, Erdélyben ez az irányvonal nem volt divatos. Muszka Sándor azonban nem követi az anyaországi líra beszédmódját, hanem megtalálja a saját hangját. A költő olyan tabukhoz nyúl, amelyekhez eddig még más kortárs erdélyi alkotó nem mert vagy nem akart. Témául választja a politikusokat, fölvázolja a helyi közösség problémáit, az értelmiségiek, a művészember kilátástalan helyzetét, a vidék elszegényedéséből fakadó problémákat. Ezek azt sugallják, mintha politikusaink nem látnák a fától az erdőt, autonómiát tűznek a választási kampányok zászlajára, a tömbmagyarság pedig eközben „új hazát mosogat magának Angliában”.

Legerőteljesebben a Transzilván létlelet című, székely rapnek nevezett versében fogalmazza meg a székelység társadalomkritikáját. Ebből megtudhatjuk, hogy az itt élő embernek az eszénél sajnos élesebb a bicskája, s az idegeneket, az ettől a mentalitástól eltérőket, „exportra küldik”, mert „szeméről látszik nem transzilván-forma”. A turisták előtt bohócként népviseletben táncolnak, a könyvet tűzgyújtónak, a verset csak lakodalmas köszöntőnek használják.

Ha valaki a Sanyi bá világát keresi az új verseskötetben, bizonyosan meglepődik. Muszka versei kellemes ritmusúak, de végletesen pesszimista alkotások. Olyanok, mintha egy székely ember minden keserűségét összegyűjtötték volna bennük.

Muszka Sándor: Magányos nőknek, bukott fiúknak. Orpheusz, 2014.

Varga Melinda