A hónap alkotója – Turczi István: Üresség
Turczi István
Üresség
Elégia a másnapért, négy tételben, hajnaltól hajnalig
„Hogyha kiáltanék, ki hallana engem”
E. M. Rilke: Duinói elégiák, I
(Nemes Nagy Ágnes fordítása)
„Ki voltam én Hogy többé nem vagyok”
Borbély Szilárd: Hosszú nap el
Harmadik tétel
capriccioso
Az olyan világban,
ahol nem fér el az Isten,
az embernek sincs helye
Ezek voltak anyai Nagyanyám
utolsó tiszta szavai a tatai öregotthonban
kilencvenhárom évesen, amikor járni se,
enni se bírt már, és kívánta a halált
Csodálatos nő lehetett
Ezek voltak az első tiszta szavaid,
amikor Nagyanyám temetése után
megismertelek
Most a fákat nézem a kobalt-ég alatt
A kihunyó őszi délutánban
fekete evezők kísértik árnyukat
A fákat nézem, ahogy várják az esőt
A fák belsejében állnak, akiket szerettem
Néző vagyok
és mindig van látnivaló
Előredőlve bámulok az ötödik világtáj felé
Fülek a vállak síkjában
Köldök és orrlyukak egy vonalban
Nagy levegő Azután előre-vissza
Bizonyos helyzetekben már csak így
Látom, amit látni akarok
A kertajtó, a kút és a fészer
szigorú háromszögéből
még ki-kitör a fény Amott
egy pitagorászian tökéletes kocka csillan
Mögötte gomolygó, szabályos füstkarikák
A kerítésen túl mértani pontosságú
aranylapocskákon sétál tovább a tekintet
Formákba rendezett, kubista délután
Jó a kedvem Szinte vidám vagyok
Régi nevetések emlékéhez támasztom a hátam
és még egyszer megmártózom a Napban
Folyton átlengsz a gondolataimon
A te nézésed fogja be a teret
Akárhol vagyok Akárhonnan Akárhová
Egyszer kiállításra hurcoltalak
Még a kezdet kezdetén
Mintha ünnep volna Kiöltöztél
Fülbevaló Nyaklánc Smink Rúzs
A száj, mely lepkéje a lángnak,
elárulta izgatottságodat
A művész nő volt Kortárs Sőt kórtárs
Művei a nőről szóltak Önmagáról
Kitárulkozó, mégis zárkózott világ,
olvastuk a prospektuson
Klimtet idéző csók és ölelés
Nyitott szájak Néma beszéd
Majd fej nélküli női torzó, kitárt ölek
Vagina és fallikus gyertyatartó
Tenyérbe temetett arc,
fölötte fehér szalagok
Ez a nő egyedül van Egyedül van,
és nem tudni, kire vár Mondtad
Nem tudni, vár-e valakire egyáltalán
Tekintetét szemérmesen eltakarja,
közben kiles az ujjai közül
Utálom, hogy ilyen kiszolgáltatott
Hogy ennyire függ Mondtad
De inkább kiáltottad, és
az izgalomtól ott helyben
feltűzted a hajad Sokan megnéztek
Akkor még örültem neki
Az Őz című kép előtt hosszan elidőztünk
A kollázsok között ez volt az egyetlen festmény
Olaj a tűzre A képen a lány lombszerű, fekete,
boszorkányos hajzatából
egy gonosz lény füle, szeme, fogai villantak elő
Sokáig nézted Hadonásztál is
Fogvacogva és tehetetlenül,
mintha egy madár
törött szárnya verné az ablakot
Majd vettél egy nagy levegőt,
és azt mondtad
A picsába
Később, már kabátban,
visszamentél ehhez a képhez
Mosoly keretezte az arcodat
Ma sem értem, miért
Így kezdődött
Ha van a kezdetnek kezdete
Azon a nyáron
a Tisza tavi művésztelepen
rettenetesen berúgtunk
Nem utoljára, bár nem vagyok nagyivó
Més-záros Isti és a festőbarátaim
ütős cuccal sodorták össze a cigit
Hamar mattoltad magad,
és bevetésre indultak démonaid
El akartál énekelni egy mozgalmi dalt
Mintamókusfennafán
Majd néhány hörgés és bugyborékolás után
összepisilted magad
Kijelentetted, hogy belőled sohase lesz
énekes halott
Az éj repedésein párologtunk át
egymás rémálmaiba
Úgy rúgtál, mint egy póni,
és magadra húztad az összes takarót
Hamar belém költöztek színeid
A kék A zöld A zöld A kék
Azt mondtad A kék nem ismer határt
Magával hozza az éjszakát A kékben
ott a fekete A kék a látható sötét
Azt mondtad, azért szereted,
mert megóvja a fehéret az ártatlanságtól
És hogy a kék és a szomorú
az angolban ugyanaz a szó
Paul Cezanne szavait idézted egy könyvből
A kék vibrálóvá teszi a többi színt
Ő csak tudja, festette eleget
Rád mindenesetre megnyugtatóan hatott
Az egyiptomi mecsetek kékje
A csempe kékje A festőfű mérgező
kékje Az indigó elfolyó kékje
A kék Buddha mosolya a boldogság honában
Az ibolyakék, mint Monet szénakazlai
napnyugtakor A nyári kék napok emléke
A kék derűje A kék borúja
A test titkainál van-e kék,
ami súlyosabb Mondd
Bár első közös emlékeink
zöldek Akár az Édenkert
Ha valaha lányom születik,
Klorofill lesz a neve Mondtad
Nevetnem kellett volna
Nagy nehezen összeszedtük,
ami a zöldről eszünkbe jut
A háromszorosan nagy Hermész
Smaragdtáblája Óz Smaragdvárosa
Egyiptom templomainak lótuszmintázatú
zöld oszlopai Priaposz zöld fütyije
Jupiter római szentélyének
akantusszal ékes zöldre festett oszlopai
A Zöld Lovag Arthur király udvarában
Napóleon mérgező zöld tapétája Szent Ilonán
Oscar Wilde zöld szegfűje a gomblyukában
Az Úrvacsora zöldje Popeye spenótzöldje
No meg Kandinszkij, aki a hegedű középső
hangfekvésű szelíd hangjait
azonosította a zölddel
A hányás és a takony zöldje
A féltékenység zöld szemű szörnye
Már akkor rettegtem,
hogy amit megtaláltam –
nincs
Nincs
más, csak a káprázat
Lépcsők futnak fel a csigolyáimon
A veranda üvegajtaján át
istenből kihagyott arc
bámul vissza rám
A reszketésig pontos tétovaság
Nem tartozom semmivel ennek a napnak
Nem tartozom Senkinek Sehová
Naponta többször próbahalált halok
Eltart még egy darabig Hosszú lesz,
amíg minden visszakerül a helyére
Kandallóm párkányán van egy füstölő
Egy szuszai ószerestől vettem
Kis lánc nélküli porcelánbetétes füstölő
Oraz Fontana festette Sokat ér
Legalábbis hozzáértő barátaim szerint
Régi amulettekkel töltöttem meg
Ez volt az első, amire lecsaptál
Ha nekem adod, meztelenül táncolok neked
Ha nekem adod, hozzám is nyúlhatsz közben
Amikor csak akarod Ha nekem adod
Nem adtam neki Babonás vagyok
Hiszek a kövek és illatok erejében
Erős lehet, aki ismeri a számok hatalmát
Erős lehet, aki a könny és nevetés
gyökere alatt él Aki ambróziával táplálkozik
Felvidéki rokonaim egyszer küldtek
egy nagy csupor frissarany-színű mézet
Kenyérre kented Lecsöpögött
Túl édes, de kenyérrel jó Mondtad
Még cuppogtál is hozzá
Ragadtunk mint a nászutasok
örkényeskedve
azon a bizonyos légypapíron
Ezek voltak a mézesheteink
Méz volt a kávéfőzőn A virágvázán
A gumipapucsban A vécéülőkén
A távirányítón A laptopon
Még a ledzeppelines pólóm is ragadt
Túlcsordult a ház veled
Odaszoktak a környék macskái
Jó, hogy medve nem volt a közelben
Ezek voltak a mézesheteink
Úgy teszek,
mintha rég elmentél volna már
Mert minden távozásban te jössz felém
Te vagy a közöm a világhoz
Minden nőt miattad szerettem
A te rejtőző erőd emelt
önmagam fölé
Miért vagyok ilyen nehéz,
ha az imént még könnyű voltam
Mondd Mi lesz velem Mi lesz
Mi lesz azzal, aki nem akarok lenni
A csönd egy hely az oroszlán szemében
Ez volt a kedvenc verssorod Egy kanadai
költő írta Pedig leírtam a nevét
A csönd egy hely Ahol élek
Itt meg lehet állni
Megállni Visszahúzódni Ha van még
hová Beleolvadni a mozdulatlanba
Kicsit még közelebb
Megközelítve azt, ami így
több
Ha már bújni hozzád nem lehet
Hol vagyok benned
Felelj – innen vagy?
Hideg hangok kopognak a halántékomon
Lassan sötétedik Mintha még nem akarna
A fény másképp emlékszik a sötét zugokra
Másképp emlékszik a megvilágított helyekre
Zuhanó homály Átsatírozott falak
Akár egy finom és gyengéd női kézírás
Körömnyi karcolások Vonal-glisszandók
Ezer apró leheletszerű érzés
A kora este mély lélegzete
Kormoskék, füstgomolyos ég
A kékben már ott a fekete
Minél mélyebbre merülök
benne, annál sötétebb
Tétova ingamozgás
Dülöngélnek az árnyak
Valami kint meg-megkoppan
Felszisszen a fenyőfám
Aztán jókora csattanás
Ein Dröhnen: es ist
die Wahrheit selbst
unter die Menschen
getreten,
mitten ins
Metapherngestöber
Már eső xilofonozik
az ablakpárkányon
Felveszem a kapucnis kordzakómat,
és szivarkára gyújtok
Az ég ólomtakarója alatt
összébbhúzódnak a dombok
Egyre ömlik a víz Ránkszakad
A kerten túl átgázol a kőhányáson
Már zúdul is le a falu felé
A villámlásban
egészen közelről
tisztán kivehetően
látom létem
Léthe
Finta Edit festménye
