Kirándulás – André Ferenc verse
André Ferenc
kirándulás
hiába hagytuk ott a kis tanyát,
ahol megtanítottál konzervet
bontani, továbbra is ott vacillált
a gyomromban a szorongás,
hogy most hova is megyünk,
mert már az út sem számít,
azt mondtad, majd küldünk
levelet és képeslapot, de az
kit érdekel, őszintén, nem
volt értelme ellenszegülni
az akaratodnak akkor, mert
akkor még nem tudtuk, mennyire
fog fájni a lábunk és bedagad,
legalább aranyos, mint egy
kisbaba, mondod majd, és
amikor beérkeztünk a városba,
akkor tudtuk meg, hogy mi
vagyunk azok, akiktől nem
fogadják el a morzsát a galambok,
azok, akiktől nem kérdezik meg,
hol van az árvíz utca, azok,
akiket még a szél se simogat,
de nem volt ahogy még felmérjük
ennek a jelentőségét, így hát
bementünk az első kajáldába,
és ott azt mondtad, ezt a gyrost
meg kell kóstolnom, kötelező,
így mondtad, pedig utálom ezt
a kifejezést, mert ugye, mit is jelent,
kötelező, lebilincselő, mindegy
volt, nem akadékoskodtam, azt
mondtam, jó, pedig nagyon rossz
volt, csak annyit éreztem, hogy csíp,
de az legalább elnyomta az ízeket,
gonosz vicc volt, mit mondjak, és
amikor megérkeztünk a vonathoz,
akkor nem tudtam, mit kéne mondani,
olyan volt, mintha búcsúznánk, pedig
együtt mentünk tovább, mondtad,
dánia pont jó lesz, én izlandot
szerettem volna, mert az olyan, mintha
kitalálták volna, bár azt mondtad,
néha én is olyan vagyok, erre
mindig azt feleltem, hogy akkor
elég szar fantáziája volt valakinek,
és ahogy döcögött a szerelvény
velünk, ragadtak az ülések és zsibbadt
a seggünk, hiába mentünk ki öt-
percenként cigizni, csak azt láttuk,
hogy odamegy a táj, ahonnan mi
jöttünk, de azt meg minek, mert
ott nem jó, akkor jött be a csávó,
aki mindig el akar adni valamit,
akkor vetted azt a világítós kulcstartót,
azt mondtad, lehet, hogy kicsi, de
elférne benne egész skandinávia,
csak kicsit össze kell gyűrni a tájat
és a gőzölgő erdőket, aztán valahogy
csak megérkeztünk, nem tudtuk,
hogy a kávétól vagy a hidegtől
remegünk, de mindegy volt, mert
ez volt a leghosszabb éjszaka, és te
ezt szereted, lágy volt, mint a vajas kenyér,
és akkor belenyúltál a hóba és kivetted
a legszebb követ, amit valaha láttam,
ilyen kőnek nem is szabad léteznie,
de hát ott tartottad a kezedben,
úgyhogy lenyalogattam róla a havat,
hogy jobban csillogjon, és eltettem
a hátizsákba, mert akkor rájöttem,
hogy hiába minden, mert látszott
a szemedből, hiába érkeztünk meg,
mert már akkor elbúcsúztunk,
még mielőtt elindultunk volna.
(A verset Claude Monet festményének részletével illusztráltuk – Au bord du Fjord de Christiana, 1895.)
