Bodó Márta: Csecsemőszobor
Bodó Márta
Csecsemőszobor
A félhomályos hátsó sorba ül le. Úgy tűnik, rögtön imába merül. Nyugodtnak, békésnek látszik. A lelke is, mint a ruhája: ünnepi. Szemét lehunyja, az istengyermek születésén elmélkedik, megmelengeti a szívét a gondolat: épp a templomba jövet adott le két zsák kötött holmit a menhelyen. Lesz a kicsiknek télire sapka, sál, kesztyű, pulóver, takaró!
Sorra gyúlnak a fények, csengettyű csendül, elkezdődik a mise. Tekintete követi a bevonulókat. Miközben a ministránsgyerekeket nézi, úgy tíz sorral előrébb megakad a szeme az egyik imádkozón: vörös haja kis kék szalaggal összefogva, szemüvege megcsillan. Megbabonázva nézi: ő az! Egy szót sem hall a liturgiából, a szónoklatból, az énekből. Szinte rátapad a szeme a kedves profilra. Előbb a torkában érzi a sós ízt, aztán a szeméből is előbuggyannak a könnyek, égetik az arcát, ahogy végigfolynak.
Senki sem figyel rá, nyugodtan sírhat. Ölében nyugvó keze érzi a puha arcot, simogató tenyerét megcsiklandja a kócos haj, a múltból rávillan a huncut tekintet. Nem, mégsem ő az, jóval alacsonyabb, de a mozdulatai, a háta, a félig csak sejthető arc görbülete, a csintalan fürtök, a szemüveg csillogása olyan életszerűen idézik fel őt, hogy valósággal megdermed.
Látja a lányt, az egykorit. Jött, beköltözött a lakásába és a szívébe. Úgy bukkant fel, mint örökbefogadott kismacskái, soványan, tágra nyitott szemmel, hangtalan panaszra nyílt ajakkal. Mint azok, folyton körülötte bóklászott, kitartó némaságban kunyerálva a törődést. Évekig megtöltötte az üres teret vibrálással, soha ki nem mondott kérésekkel, vágyakkal, amelyeket ő mindig megpróbált kitalálni és teljesíteni. Ez a kitalálósdi megpezsdítette elszürkült lényét, értelmet lopott rég megfásult mindennapjaiba.
Két év távlatából azt se tudná megmondani, kinek volt életmentő: a lánynak, aki a külső-belső hidegtől és sötéttől menekült, vagy neki, akinek így ismét célja, reménye, vágya támadt. Aztán ahogy érkezett, úgy tűnt tova, szó, bejelentés nélkül. Csak az űr s az árnyékok nőttek óriásira. Hetekig csak lézengett a lakásban s az utcákon, mint a holdkóros. Megfagyott benne a fájdalom. Semmit sem érzett, csak kopogó sivárságot. Nem is sírt. A könnyek helyett görcsök, fájdalmak lepték el. Hol az epéje szúrt, hol a gyomra dobott vissza minden kis falatot, máskor a veséje görcsölt, a nyaka zsibbadt és a feje szédült. Egy évig rendelőkben várakozott, patikákban hagyta a pénzét. Később állat- és gyermekmenhelyeket keresett fel, szenvtelenül sikálta, sétáltatta, etette, ruházta a rászorulókat. Lassan úgy érezte, a béke megszállja a lelkét, megtalálta élete értelmét.
Amint a vörös hajút megpillantotta a padok között, beléhasított: neki az istengyermek csúfondárosan arról beszél, ami volt, és eltűnt. Nem bírt egy férfit sem megtartani, nem tudott szülni, még az utcáról befogadott lélek se maradt meg mellette. Karácsonyi készületében egyszerre gúnynak, gonosz viccnek érzi egész életét. Miért ad az Úr, ha rögtön vissza is veszi?! Már nem a csendes sírás, a veszett düh feszíti, marja a torkát. Látja a vörös hajút, amint áldozni megy, s egy pillanatra szemből is megpillantja: kemény vonások, hideg szem, nem hasonlít a kedves emlékre. Ez sem hűti le, ellenkezőleg, most már a csalódottság fojtogatja. Nincs a világon még egy olyan meleg, huncut arc! Mit vigyorogsz, te jászolban fekvő? Te vetted el! Öregségemre felcsillantottad a reményt, hogy én is tartozhatom valakihez, elrontott életem és rossz választásaim ellenére is – majd álnokul ki is oltottad! Kegyetlenebb így, mintha meghalt volna. Ne örülj hát! Ne legyen neked se karácsonyod!
A mise után többen maradnak még, csendben imádkoznak a padban. Senkinek sem tűnik fel a hátsó sorban, az oszlopok árnyékában meghúzódó asszony, aki határozott léptekkel előresiet. Talán a jászolt megy megcsodálni. Ám ő odalép, felkapja a kis Jézus szobrát, s a kijárat felé szalad vele. Mire bárki észbe kaphatna, már az előcsarnokban jár. Nem ered utána senki, de nem is kell megállítani, maga rogy le, s úgy jajveszékel, hogy az éppen megkonduló harangot elnyomja a mellkasából előtörő hangorkán. Akkor már mind ott állnak körülötte: a templomdíszítő asszonyok, a sekrestyés, a kóruslépcsőn lefutó kántor s a pap, tehetetlenül nézik a nőt, aki elfehéredő ujjakkal szorítja melléhez a kis szobrot. A kövön térdel, könnyek barázdálják az arcát, gyengéden simogatja a csecsemőszobor fejét, szavai becéző gügyögésbe csuklanak. Ha valaki nem értené, azt hihetné, altatót suttog a kis Jézusnak.
