Valentin Lustig: A hadnagy elvtárs piramisa (5. rész)
VALENTIN LUSTIG
A
HAD-
N A G Y
EL V T Á RS
P I R A M I S A
Fordította HUDY ÁRPÁD
5. rész
Apostolescu kapitány kisvonata
Kinyújtózva feküdtem az ágyon, hassal a plafon felé, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. „Várjál csak, Ilie! – mondtam magamnak. – Várjál csak türelemmel, hogy múljék az idő, és sebeid be fognak hegedni.” De hiába. Hiszen köztudott: a baj sohasem jön egyedül! Hozzám sem: alig kötöztem be magam, és már kopogtak is az ajtón, valaki lenyomta a kilincset. „Így kell neked, ha nem zárod be az ajtót belülről” – mondom magamnak, de már késő volt. Pârvan állott az ágyam előtt:
– Mi van magával, Cârlău úr, már több mint egy fél órája várjuk odaát, maga meg ezalatt csak ül itt a sötétben? Nem arról volt szó, hogy együtt ünnepeljük meg az előléptetését?
Tényleg, Pârvannak igaza volt: hivatalos voltam hozzájuk, én meg teljesen elfeledkeztem róla. Orromig magamra húztam a paplant:
– Tudja, Pârvan úr, nagyon beteg vagyok, mi volna, ha elhalasztanánk máskorra?
– Hogyan, mi meg annyit készültünk! Fofika meg akarja mutatni magának a borneói bélyegét, nem is tudja, mekkora filatelista, Piri egész nap sütött-főzött, nem érzi a pecsenyeszagot? Én meg politizálgatni akartam magával egy kicsit, csak úgy... egy cigaretta mellett...
Pârvan határozott léptekkel a kapcsolóhoz lépett, és felgyújtotta a villanyt.
– Te jó ég, Cârlău úr, vérfoltok vannak a paplanján!
Pârvan visszahőkölt.
– Ó, semmiség az egész, ne aggódjék... Elcsúsztam az utcán, tudja, milyen síkosak a járdák, de meglátja, holnapra elmúlik. Mi lenne, ha holnapra halasztanánk az egészet?
Pârvan az állát fogta. A paplanomon lévő vérfoltok szemmel láthatóan nagy hatást gyakoroltak rá.
– Az étel meg – tettem hozzá bátortalanul – ... az étel úgysem romlik meg holnapig.
Hiába: szomszédom gondolatai egészen másfelé jártak. Pârvan elkezdte szólongatni a feleségét:
– Piri! Piri!
– Mi van? – hallatszott odaátról. – Miért nem jön?
– Mert megbetegedett! Ágyban van...
– Micsoda? És mondtad neki, hogy egész nap készülődtünk? Fofika sírni fog, ha...
– Mondtam neki, persze, hogy mindent megmondtam neki! – szakította félbe Pârvan. – Tudod mit? Van egy remek ötletem: gyere te is át a sülttel és Fofikával, és itt ünnepelünk, Cârlău úr pedig nyugodtan megeheti az adagját az ágyban.
Pârvan a kezét dörzsölte örömében, hogy milyen jól elrendezte a dolgokat. Két perc múlva az ágyam fejénél volt Fofika, végeérhetetlen albumával együtt, én pedig a borneói bélyeget dicsértem. Fájt a fejem, fájt a hátgerincem, de ki törődött volna ilyesmivel? Piri néni is megérkezett a sülttel, amelyet tányérokba osztott szét, időnként futó pillantást vetve rám.– Tudja mit, Cârlău úr? – mondta Pârvan, aki az ünneplés örömei közepette sem feledkezett meg betegségemről. – Tudja mit, nekem a pincében több száz doboz aszpirinem van... Hogy nem gondoltam erre előbb! Hozok magának egy párat, meglátja, mindjárt sokkal jobban fogja magát érezni! És majd azután esszük meg a sültet! Fofika, te gyere velem, te meg, Piri, addig masszírozd meg Cârlău urat...
Pârvan Fofikával együtt kiment a házból, Piri néni meg leült az ágyam szélére, csöndben szemlélve engem. Úgy tűnik, hogy csak most kezdte felfogni a helyzet súlyosságát, mert nagyon szomorú volt, és gyöngéden a homlokomat simogatta.
– Szenvedsz? – kérdezte suttogva.
Jeleztem neki, hogy igen, és egyszeriben szinte sírva kellett fakadnom az önsajnálattól, Piri néni karikás szemeinek látványától és ujjainak selymes érintésétől. Homokízű volt a szám, szomszédnőm ezüstös hajtincsei pedig most már egészen közel, veszélyesen közel himbálództak.
– Én is szenvedek... – tudta még kimondani Piri néni, mert rögtön utána váratlanul a számra tapadtak forró ajkai.
– Piri néni! Piri néni! Térjen magához!
Tiszta erőből próbáltam kiszabadulni karjai szorításából, de a kicsinyke asszony mintha teljesen elvesztette volna az eszét. Az udvarról Pârvan lépései hallatszottak, jött vissza a pincéből Fofikával együtt.
– Piri néni!
Hová jutottam, jóságos Atyaúristen!
Hová is jutottam...
Kényre-kedvre kiszolgáltatva Vargának, kiszolgáltatva a szomszédoknak, kiszolgáltatva bárkinek, akinek csak eszébe juthat terrorizálni engem?!...
...És akkor észrevétlenül, alig hallhatóan, nagyon messziről, mint egy kút fenekéről, fülembe csengett egy ének:
A felhőtlen ég alatt száll
Az ifjúság szerenádja,
A mezőn, mely virágban áll,
Az ifjúság szerenádja…
És azokkal az édes hangzatokkal együtt egy jól ismert hang egyfolytában, hívogatóan ismételgette: „... a nap és az éjszaka bármely órájában... A NAP ÉS AZ ÉJSZAKA BÁRMELY ÓRÁJÁBAN...”
Most már semmi sem érdekelt! Odébb löktem Piri nénit, félredobtam a paplant, és úgy véresen és rosszul bekötözve, ahogy voltam, kirohantam az udvarra, Pârvan és Fofika döbbent tekintetétől kísérve! De nekik sem adtam már semmiféle magyarázatot, mivel már nem érdekelt semmi, repültem, egyszerűen csak repültem, repültem a Barbusse utca felé, hozzád repültem, Apostolescu!
És nem volt részedről üres ígéret az, hogy a nap és az éjszaka bármely órájában kész vagy velem játszani, erre azonnal rájöttem, amikor a sötét Barbusse utcára érve láttam, hogy a nyolcas számú ház harmadik emeletén égnek a villanyok! És abban a szorongatott helyzetben azok a fények olyanok voltak, mint gyógyító balzsam a sebeimre...
*
És te tudtad, hogy jönni fogok, hogy jönnöm kell: kettesével ugrálva a lépcsőket már a második emeletről láttam, hogy ajtód résre nyitva, és azon kinyúlva, ahogyan virág sarjad, kesztyűs kezed várt, mint igazi mentőöv, készen arra, hogy behúzzon...
*
Az előszobába érve átnyújtottam a kapitánynak a csokoládét:
– A doboz kissé összenyomódott, de nem akartam üres kézzel jönni...
– Jaj, milyen kedves vagy... Kleopátra, kérlek, tedd ezt a csokoládét a hűtőszekrénybe, és... Kleopátra! Nem vagyok itthon senkinek, bármilyen okból keresnének!
Jóformán be sem léptünk a szalonba, és máris mohón megrohantuk a játékokkal teli fiókokat: mennyi csodás dolog rejtőzött bennük!...
Apostolescu egymás után nyitotta ki a fiókokat, és boldogan sorakoztatta fel kincseit a szőnyegen. Én kérdezgettem tőle, hol azt, hogyan működik egy emelődaru vagy valami műanyag traktorocska, hol az Ismerd fel, melyik állat szabályait, ő meg mindent türelmesen elmagyarázott, Kleopátra pedig időről időre bejött hozzánk a szalonba, és almát meg vizet hozott nekünk. Azután, miközben a templomok harangjai az éjfélt jelezték, Apostolescu javasolta, hogy játsszunk ipartelepesdit: úgy is lett! Remekül ki tudtuk használni a szőnyeg csíkjait. Véget nem érő autósztrádákon tologattuk a kockákat, hidakon, veszélyes hegyeken és völgyeken keltünk át teherautóinkkal. Kleopátra almáskosara volt, középre állítva, a téglagyár – Apostolecu piros szandáljai pedig a helikopterek, amelyek ide-oda szállították a téglákat az ipartelep óriási területén, oda, ahol éppen a legnagyobb szükség volt rájuk. De ez a lázas tevékenység nem volt mentes incidensektől. A kapitány riadót fújt:
– Tűz a „C” szektorban!
Máris indultak a hamutartók, csészék, papucsok és gyufásskatulyák, vijjogtak a szirénák. Az asztalról szuperszonikus repülőgépek szálltak fel, fenyegetően köröztek a szőnyeg felett, és eloltották a tüzet.
Azután jött Kleopátra a harmonikával. Eleinte húzódozott, azt mondta, hogy nem akar játszani, szégyelli magát. De annyit kérleltük, hogy a végén csak játszott, és közben piruetteket csinált, egyre sebesebben. Mi a szoknyájába kapaszkodtunk, és ahogy sebességbe lendült, röpültünk a szobában, amíg már semmit sem tudtunk megkülönböztetni, és minden összekeveredett, és elszédültünk... Akkor aztán volt nevetés! Kleopátra kivörösödött és megizzadt, de nem akarta abbahagyni, a harmonika ördögi volt, és a plafon mintha a hátunkra szakadt volna.
– Ugye, hogy jó nálam? – kiáltotta nekem röptében Apostolescu.
Hogy jó-e? Miféle kérdés ez, Apostolescu kedves? Ha lehetett volna, így forogtam volna, Kleopátra szoknyájába kapaszkodva, az Utolsó Ítéletig! Minden bizonnyal érdekesebb lett volna, mint az Igazgató unalmas kimutatásait ellenőrizni, épületesebb, mint a csoportvezetőkkel társalkodni a téglagyár körüli gödrökben, és kellemesebb, mint a hervatag Piri nénivel csókolózni a Marcel Cachin utcában!
Kleopátra hirtelen megállott. Mindhárman a szőnyegre hemperedtünk, lihegve. Az asszony ujjai gyöngéden óvtak bennünket.
Apostolescu kapitány arca egyszeriben elkomorodott. Kibontakozott a szorításból, megigazította egyenruháját, és ezt mondta:
– Kleopátra, megmutatom neki a Kisvonatot.
Felkapaszkodott a cselédlány tenyerére, az pedig odavitte ahhoz a fiókhoz, amelyben barátom legféltettebb kincse lapult. Apostolescu időnként rám nézett, hogy fokozza szavai hatását:
– MOST MEGMUTATOM NEKED A KISVONATOT!
Néhány pillanat múlva a szalonban ott csillogott a legnagyszerűbb játék, amelyet életemben láttam: egy kulcsos bádogvonatocska! A mozdonyhoz spárga volt kötve.
– A motorja már nem működik – magyarázta Aposotolescu –, de lehet húzni.
A kisvonat valóban fenomenális volt. Kívülről nézve a vagonok, mi tagadás, kicsiknek látszottak, mint valami játék, de ha közelebb ment az ember, és benézett az ablakokon, láthatta, hogy a fülkék óriásiak, akár egy futballpálya, ha nem még nagyobbak.
– Megengeded, hogy húzzam?
A kapitány hosszan nézett rám, majd Kleopátrára tekintett. Kleopátra egy szót sem szólt, de fejét lassan fentről lefelé mozgatva beleegyezett. A kapitány könnyes szeme túláradó örömről árulkodott. Megfogta a spárgát, és a kezembe adta. Erősen szorítottam a markomba, amely néhány pillanatig Apostolescu meleg kezének foglya maradt, majd a kapitány visszahúzódott Kleopátra mellé. Kellemes zsibbadtság lágyította el testemet, miközben elkezdtem roppant óvatosan húzni a Kisvonatot – roppant óvatosan, nehogy letérjen a szőnyeg csíkjairól; Apostolescu Kisvonata úgy csillogott, mintha ezüstből lett volna.
– Du-dúúú... – hallatszott Apostolescu hangja.
– Dzsí-puff-puff! Dzsí-puff-puff! – tettem én hozzá, és jókedvűen behatoltam az asztal alatti sötét erdőbe.
Apostolescu kapitány testének leírása
...Eltelt így néhány hét, amelyet még ma is életem legboldogabb szakaszai közé sorolok. Magától értetődik, hogy ez alatt az idő alatt egyszer sem hagytuk el a kapitány lakását. De az az igazság, hogy nem is lett volna miért: ételünkről és italunkról gondoskodott a derék Kleopátra; Apostolescu meleg barátsága, korlátlan fantáziája, játékai és játékszerei pedig kezdtek észrevétlenül egészen új értelmet kölcsönözni létemnek. És volt még valami: Apostolescu kapitánnyal együtt belépett életembe a Zene! Azok a Barbusse utcában eltöltött feledhetetlen nappalok és éjszakák elképzelhetetlenek lettek volna Kleopátra harmonikája, Az ifjúság szerenádjának lágy hangjai nélkül... Aztán meg, ha néha-néha elfogott kicsit a vágyakozás az Igazgató iránt, Vargára és barátaira gondolván azonnal elpárolgott minden kedvem attól, hogy bemenjek a gyárba – végül is, ami azt illeti: Apostolescunak is volt a szőnyegen egy ipartelepe! Elfogott a vágy? Nem kellett egyebet tennem, csak téglagyárosdit játszani vele rogyásig!
Egyetlen dolog zavart csupán: bár nyilvánvaló volt, hogy Apostolescu osztozik örömömben, képes volt a legizgalmasabb rizibizi-partit is félbeszakítani, ha Mulgăreanu telefonált neki a Felügyelőségről, vagy ha fekete limuzinja megállt a nyolcas számú ház bejárata előtt. Ez zavart: mert Apostolescu tényleg nem volt többé otthon senkinek, amióta hozzáköltöztem, de úgy tűnt, hogy Mulgăreanu hadnagy kivétel e szabály alól. Nem mondom, nem túl gyakran esett ez meg, mindössze két-három alkalommal hetente, de nekem ez is túlságosan sok volt! És amikor Mulgăreanu telefonált, ripsz-ropsz, az, hogy is mondjam, valami hirtelen és befejezett dolog volt:
– Brrr! Brrr! – csöngött a telefon, és kész. Ilyen volt a hadnagy, semmit sem lehetett tenni!... A limuzin meg… Mikor a limuzinnal jött a Barbusse utcába, az valóságos kínszenvedés volt. Éppen azokban a napokban döntött úgy a Központi Felügyelőség, hogy benzinmegtakarítás céljából az összes autó közlekedését betiltja a városban, kivéve Mulgăreanu limuzinját. Ezért aztán valahányszor a szalon ablakán át a távolról behatolt egy személygépkocsi motorjának a zúgása, bizonyos voltam abban, hogy a Felügyelőség limuzinjáról van szó, és már hegyeztem is a fülem, hogy halljam, milyen irányba megy: távolodik-e tőlünk, vagy megint a Barbusse utca felé jön, hogy elragadja mellőlem Apostolescut? Mivelhogy, meg kell mondanom, amikor a limuzin fékjei csikorogtak az ablakunk alatt, a kapitány arca sem árult el különösebb elragadtatást. Mégis azonnal felállt, egy sóhajjal:
– Ah, szolgálatba kell mennem...
Kleopátra meg én segítettünk gyorsan felvenni az egyenruháját, és nem sok idő múlva a limuzin ismét indított, egyedül hagyván engem az egyszeriben unalmassá vált lakásban. Kleopátra ilyenkor a konyhába zárkózott, én pedig az ablakhoz telepedtem, és ha az imént még a kapitánnyal játszva rémülten észleltem az autó közeledését, most, magányosan várva visszatérését az ablaknál, szívem örömmel dobbant meg minden egyes zajra, amely csak valamelyest is egy limuzin motorzúgásához hasonlított. Csakhogy ez a limuzin, sajnos, nem szorítkozott arra, hogy ingázzék a Központi Felügyelőség és Apostolescu lakása között: a két tiszt, kihasználva azt a privilégiumot, hogy a város egyedüli autósai, gyakorta hajtatott fel és alá az utcákon. Ezért aztán nemegyszer megtörtént, hogy megláttam a limuzint a Barbusse utca sarkán, és berohantam a konyhába, hogy elújságoljam Kleopátrának a kapitány visszatérését, ám ezalatt az autó újra eltávolodott, rövid idő alatt egészen más lakónegyedben járva.
Ez az örökös bizonytalanság, ez a folytonos várakozás nem tarthatott a végtelenségig, és képzelhető, mekkora öröm volt számomra megbizonyosodni arról, hogy Apostolescu teljesen osztja a véleményemet e tekintetben, amikor egy nap, azt követően, hogy egy különösen hosszúra nyúlt távolléte után visszatért a Felügyelőségről, rászántam magam, hogy kiöntsem neki a lelkem.
– Teljességgel megértelek, Ilie kedves, de hát mit akarsz? Ez a Mulgăreanu olyan hülye… Az én irányításom nélkül semmi sem menne a Felügyelőségen! Gondolod, hogy én nem szeretnék egész nap csak veled játszani? De annak a hülye Mulgăreanunak, bármilyen apróságról van szó, tízszer el kell magyarázni mindent, hogy megértse. Nézd, most például ez az ipartelep a mániája, nem érti, hogy miért állnak a munkálatok, és egymás után zavarja el a mérnököket, mint a legyeket. „Jól van – mondom –, de mit akarsz, miből építsék fel neked a telepet ezek a te mérnököcskéid: levegőből, homokból?” „Nem, téglából” – mondja Mulgăreanu. „Brávó – mondom én –, de akkor, mielőtt elzavarnád a mérnököket, ellenőrizd, hogy a téglagyár teljesíti-e a tervét, vagy sem, azután pedig beszélhetünk: mert ha teljesíti, akkor a mérnökök a hibásak, és nyugodtan dutyiba dughatod mindet, de ha nem teljesíti, akkor tégla nélkül a világ legjobb terveivel is ég veletek, falak, falak nélkül ég veletek, csarnokok, csarnokok nélkül ég veled, ipartelep”… És ugyanígy a többi dologgal is, hidd el, Ilie kedves, mindent el kell magyaráznom neki ilyen részletesen, és nem is tudom hányszor elismételnem, máskülönben egyik fülén be, a másikon ki. Eh, ez a Mulgăreanu egy idő óta olyan szórakozott… Nem mondom, sokat dolgozik, lehet, hogy túl sokat: néha tíz órára is bezárkózik az irodájába, és amikor kijön, olyan a képe, mintha Jeremiás siralmait olvasta volna, nem pedig a kolozsváriak dossziéit…
–Nem tudom, miért, de nekem ez a mese Mulgăreanuval az én gyárigazgatómat juttatja eszembe. Miért nem veszel példát rólam, és egész egyszerűen nem mész többet a Felügyelőségre? Mulgăreanu meg boldoguljon egyedül! Én is így csináltam a téglagyár igazgatójával!
– Nem ismered te Mulgăreanut, Ilie – mondta Apostolescu kapitány. – Addig, amíg megvan neki a címem és a telefonszámom, ez a hadnagy nem hagy engem békén…
– Akkor gyere, szökjünk meg innen! – heveskedtem én. – Gyere, menjünk világgá, Apostolescu! Nagy ez a világ, ne találnánk egy kis helyet, ahol Mulgăreanu többé nem bukkan rád?
Apostolescu kapitány összerezzent:
– Menjünk világgá?
– Világgá, Apostolescu!
– Csak mi ketten?
– Csak mi ketten!
– Én és te?
– Te és én!
– És ne mondjunk senkinek semmit?
– Senkinek semmit! Még Kleopátrának sem!
De a kapitány bal szemöldöke, hitetlenkedése jeléül, felhúzódott:
– Hogyan, Ilie, te világgá akarsz velem menni, de fürödni nem akarsz velem...
Ó, tudtam, hogy Apostolescu ide fog kilyukadni! Még attól a naptól fogva, hogy először mutatta meg a Kisvonatot, a kapitány egyfolytában kérlelt, hogy fürödjünk együtt, vég nélkül sorolván nekem mindazt a remek csínyt és tréfás dolgot, amelyeket csak a kádban lehet véghezvinni. De állhatatos kérése mindeddig a visszautasításomba ütközött; nem mintha a gondolat, hogy megosszam a kádat Apostolescu kapitánnyal, nem lett volna nekem is a lehető legégetőbb vágyam... de szégyelltem volna magam, ha mezítelenre vetkőzve Apostolescu kapitány felfedezi rajtam a kapott verés okozta kék foltokat. Most azonban ez a dolog már nem jelentett komoly ellenérvet:
– És ha együtt fürdünk, eljössz velem világgá, Apostolescu?
A kapitány boldogan beleegyezett.
*
Azon a napon és abban az órában, amelyben megállapodtunk, a júniusi alkony ege narancsszínű volt és áttetsző. Amikor felértünk a tetőre, a kád már oda volt készítve két kémény közé, amelyek diszkréten füstölögtek. Közelebb érve láthattam, hogy már majdnem minden kész: az olajos és illatszeres üvegecskék, a puha törülközők, vadonatújak, a szappanok és a kefék szépen elrendezve csak ránk vártak, hogy kezelésbe vegyük őket. Kisvártatva hallatszottak Kleopátra lépései is. A szorgos asszony verítékezve bukkant fel, mindkét kezében nagy nehezen cipelt egy-egy vödröt: egyet hideg vízzel és egyet forróval. A kádba öntötte őket.
– Hol van Apostolescu? – kérdeztem.
– Levetkezhet, Cârlău úr. A kapitány úr már készen van – mondta a szolgáló, és az egyik kéményre mutatott.
Hamar levetkőztem. Majd egyik ujjammal megvizsgáltam a vizet, hogy nem túl forró-e.
...És akkor megjelent a kémény mögül Apostolescu kapitány. Anyaszült meztelenül (mert ő csak a tányérsapkáját hagyta a fején) néztünk hosszan egymás szemébe. Nem is volt szükség szavakra...
Lábunk alatt végtelenül húzódtak Kolozsvár tetői, zúgtak a templomok harangjai... A kapitány háta mögött zöldellt a Fellegvár, és még messzebb, az ejtőernyősök tornyán túl a nap a látóhatár mögé bukott.
Festő nehezen gondolhatott volna ki ünnepélyesebb hátteret a kapitány szögletes, ám ugyanakkor gyöngéd testének. A bordák közti sáncok, amelyek minden egyes szívverésre ritmikusan megrándultak, lejjebb egy enyhén felfújt, ám mégis rugalmas hasnak adtak helyet, a két vékony comb elegáns oszlopára támaszkodva; ezek közt pedig, csörgőhöz hasonlatosan csüngött Apostolescu kapitány nemi szerve.
E makulátlanul fehér test premier plánja remek kontrasztot képezett a Fellegvár taraján álló fákkal: sohasem tűnt nekem a természet annyira intenzívnek, annyira élettelinek, mint akkor.
De testének legkifejezőbb részét mégiscsak kezének ujjai alkották, örökös remegésben, örökös párbeszédben a szellők legkisebb rezdülésével is.
... Zúgtak körülöttünk a harangok, lángolt az ég.
A cselédlány bátortalanul köhécselt:
– Már fél hét van, kapitány úr...
– Elmehetsz, Kleopátra, köszönöm. Mi ketten most már magunk is elboldogulunk.
Kleopátra elment, mi pedig, egyedül maradván, belemerültünk a kádba, és a víz az állunkig ért. A nap már lement, a megfeketedett körvonalú Fellegvár mintha még ünnepélyesebbé vált volna. Ha nem csobban a víz, elvarázsolt csillaghajóban éreztem volna magam.
– Gyere, játsszunk búvárosdit – mondta a kapitány, és azonnal el is tűnt a meleg folyadékban. De a közeledő éj gyönge fénye nem gátolta meg abban, hogy észrevegye véraláfutásaimat.
– Megvertek a csoportvezetők – magyaráztam elhaló hangon. – A portás is megvert.
– Ó, az átkozottak... – mormogta Apostolescu. – Ahelyett, hogy dolgoznának és az állami tervet teljesítenék, adják a verekedőst! Igaza volt Mulgăreanunak…
– Mulgăreanu? Megint Mulgăreanu? – kiáltottam kétségbeesetten. – Akármit teszek, akármit mondok, mindig Mulgăreanuba ütközöm, csak Mulgăreanuról hallok. Félek, Apostolescu…
– Mulgăreanutól? Neked nem kell félned Mulgăreanutól, Ilie kedves… Mulgăreanu, igaz, hadnagy, de ne feledd, hogy hülye, én pedig kapitány vagyok! Ő nyomoz, összeesküvéseket leplez le, de az utasításokat tulajdonképpen csak én adom, én vagyok az igazi agy! És ez már tényleg nem fontos most, hogy együtt fürdünk: Mulgăreanu csak intézze el egyedül a téglagyárat, mert én munkába többet nem megyek!
– Akkor… akkor többé senki sem választhat el bennünket egymástól! – kiáltottam fellelkesülve és abban a pillanatban, mintha összebeszéltünk volna, elkezdtük egymást vadul csapkodni a vízzel. A cseppek minden irányba repültek, lábaink összefonódtak, mind közelebb kerültünk egymáshoz, míg végül szoros ölelésben egyesültünk, olyan szorosban, hogy a milicista teste mintha lassan-lassan szétolvadt volna bennem…
Tarkóink egymáshoz tapadtak, és most olyan csend és nyugalom volt körülöttünk, hogy hallatszott, amint egyazon ritmusban ver a szívünk. Ebben az intenzív mozdulatlanságban maradtunk vagy húsz percig, majd a kapitány kibontakozott, és éreztem, amint a nyaka, mint egy kígyó, megnyúlt a hátam hosszában.
– Mit akarsz csinálni, Apostolescu?
– Hallgass... – suttogta a kapitány. – Add át magad az érzékeidnek...
A sötétség leple alatt Apostolescu a fülemet nyalta.
