Gyakran keltem fel éjnek évadján, odahagyva a dupla ágyat, amelyben ketten nyújtóztunk, és azt hazudtam az Igazgatónak, hogy mindössze álmatlanság gyötör: valójában azonban zavaros volt az elmém mindenféle szörnyű depressziótól, és a leginkább az a gondolat gyötört, hogy a végén talán mégiscsak igaza volt Mulgăreanunak... Vajon maradt még valami a szerelmünkből?

Egy órával később egy különös emberi szendvics haladt át az erdélyi legelők légterén. Íme, a szendvics összetétele: középütt voltam én, míg Ispescu alulról, az Igazgató pedig felülről vett közre testével, mint két szelet kenyér. Bár alaposan lefogyott, az égi magasságokban az Igazgató elvtárs súlya egyáltalán nem volt elhanyagolható, ezért aztán az ejtőernyős, bár feleségénél erősebb volt, nem haladhatott túl gyorsan.

Kleopátra nyugtalan volt, mivel már csak tíz perc volt hátra éjfélig. És én mégis szívesen néztem volna egy kicsit ezt a végeérhetetlen emberáradatot... Mennyi milicista! De a Libás Emberek sem hiányoztak a menetből: Mulgăreanu valószínűleg Erdély valamennyi Felügyelőségét mozgósította!

Éreztem, hogy szemem könnybe lábad. Mi volt a Kaukázus, mi volt a távoli India, mi volt Madagaszkár egy milicista lelkének útvesztőjéhez, ama sötét, áthatolhatatlan labirintushoz képest, amelyben bolyongtam?

Az ugar üres volt. A nomádok felszedték a sátorfájukat, csak fekete köröket hagyva maguk után a földön, ahol valamikor tüzeik égtek.

Most már semmi sem érdekelt! Odébb löktem Piri nénit, félredobtam a paplant, és úgy véresen és rosszul bekötözve, ahogy voltam, kirohantam az udvarra, Pârvan és Fofika döbbent tekintetétől kísérve!

Lassan felemeltem a tekintetem, és levéve ujjaimat a szememről előbb a kifényezett cipőmet láttam meg, majd a romlott almát, a szőnyeget, a kosarat a többi almával, Apostolescu házipapucsát, a lábait, amennyire kilátszottak pongyolájából, aztán magát a pongyolát és végül a kapitány arcát.

Múltak az évek, eljött a béke, az újjáépítés, és én ezalatt végig azt ismételgettem magamban, hogy meg kell találnom ezt az embert, és viszonoznom kell neki valamivel, hogy olyan rendes volt, és megmentette az életemet!

A jó téglák lekerültek a polcokról, ugyanúgy, ahogy feljutottak: röpülve, kézről kézre, amíg földet nem értek a másik kijáratnál álló kocsiknál. Most a kemencéhez kellett tolnunk őket. És megint zakatoltak a kocsikerekek, és a sínek a meleg terembe vittek bennünket. A kemence, őszintén szólva, a kedvenc búvóhelyünk volt: ott, a hatalmas téglahegyek mögött.