Moyo – Szávai Attila novellája
Nyár. Ma ezt a szót tanultam meg elsőként magyarul leírni. Leírni és kiejteni: nyár. Minden nap 10 magyar szó. Reggel öt. Délután újabb öt. Így beszéltem meg Dórával. Dóra szociális munkás itt, a menekültszállón. Szép a Dóra szája. Az alsó ajka duzzadtabb, mint a felső. Húsosabb. Csókolós száj. Ezt mondtam már neki, amennyire tudtam, mire ő elmosolyodott. Dóra nagylelkű. Ez is milyen szép szó. Nagylelkű. Aláhúzom ceruzával. Dóra nem szeret beszélni magáról. Hiába kérdezem. Lehet, hogy rosszul kérdezem.
Nem mindig értem az ittenieket. A fehér emberek nem szeretnek beszélni a lelkükről. Dóra szeret jókat tenni az emberekkel. Jó nézni a száját, amikor beszél. Nem értem mit mond, csak keveset, de a szája az nagyon szép. Ahonnan származok, ott van ilyen szép ajkuk a nőknek. Ugandában vannak a legszebb női ajkak. Egyszer láttam két nőt Guluban, akiknek büntetésből levágták az ajkait a katonák. Először a felső ajkukat. Majd az alsót. Ledobták a porba mind a négy véres húscafatot. Emberhús a porban. Rászálltak a legyek azonnal. Mindkét nőnek látszott a hófehér fogsora. Szép fogaik voltak. De nem volt szájuk, mert késsel levágták a katonák. Ez volt az utolsó csepp a pohárba, mielőtt eljöttem. A csepp is szép szó magyarul. A szép szavakat aláhúzom a füzetben, a ceruzát szintén tőle kaptam. A füzetet Dóra egy másik szociális munkástól kérte. Sokat kellett kérnie, mert a másik nem akart adni neki. Azt mondta a másik, minek füzet, úgy is el fogok menni innen, vissza fognak küldeni, ahonnan jöttem. Letelik az idő. Akkor meg minek füzet, kérdezte idegesen. Dóra ért az emberek lelkén, le tudta nyugtatni a másikat.
Cserébe én is tanítok szavakat Dórának, mert tetszik neki Uganda. A szavannák. A vulkáni hegyláncok. A Viktória-tó. Gyakran nézegetünk fényképeket az interneten. Én az anyanyelvemen mesélek a tájakról. Nem sokat ért, inkább szereti hallani a nyelvet, amin beszélek, látom rajta. Egy régi füzetbe írom ezeket. Az egyik szemetes mellett találtam. Voltak bele írva valami szavak magyarul, de a legtöbbet még nem ismertem, meg csúnyán, sietősen is voltak írva, olvashatatlanul. Ezeket az oldalakat kitéptem és visszadobtam a kukába. Csak az üresek maradtak, azokat írom tele az anyanyelvemen. Odahaza, Ugandában egyre többen tudunk írni. Én is néhány éve tanultam meg, pedig már 26 éves vagyok. Írni jó. Csak az ember ír. És csak az ember olvas. Az állatok egyiket sem. Lehet, hogy az állatok másképp írnak és olvasnak, mások nekik a betűk. Írni és olvasni nagy kegyelem az embernek. Itt a menekültszállón alig vannak, akik írnak, vagy olvasnak.
Dórát szuahéli nyelvre tanítom. Cserébe, amiért ő engem magyarul. Minden nap 10 szó. Ez az adagja. Dóra szép nő. Holnap reggel megtanítom neki: alfajiri. Azt jelenti: hajnal. A következő a hús lesz: nyama. Mert Dóra szereti a húst. Utána a moyo lesz majd: szív, lélek, lelkiismeret. A többit majd meglátom, van idő gondolkodni. Csak a szép szavakat tanítom meg Dórának, legalábbis előszörre. A menekültszállón dolgozók sokszor csúnyán beszélnek velünk. Olyankor elcsúnyul az arcuk. Kurva anyátokat, ezt sokat mondják. A kurva szót még nem vettük Dórával, de majd megkérdezem. Az anya volt az első szó, amit tanultam tőle. A kurvát még nem. A fehér ember némelyike hamar elcsúnyul, hamar megöregszik. Valamiért hamar kezdenek el haragudni magukra. Láttam kint a városban fiatal lányokat, akik negyven évesnek néznek ki. Elhasznált az arcuk. Ugandában lassan öregednek, ha megélik, szép öregemberek az ugandai négerek. Ha nem halnak meg öreg koruk előtt, ha nem ölik meg egymást. Sokat nézem az itteni fehér embereket. Kiülök a padra a füzettel és felírom, milyen az arcuk. Túl sok köztük az olyan, akinek meghalt a tekintete, nincs benne a lelke a tekintetében. Mint a levágott női ajkak Guluban. Olyan az arcuk: sápadt poros hús csupán. Nincs nap az ilyen arcokon.
A szállóról a többi néger egész nap kint van az utcán, a bolt előtt ülnek, vagy a parkban. Együtt az afgánokkal, nigériaiakkal, meg a többivel. Mászkálnak a városban. Kéregetnek. Cigit kérnek az utcán. Némelyikük lopni szokott. Nincs pénzünk, nem kapunk. Menekültek vagyunk. Az egyik afgán vécépapírból készít minden nap cigarettát, azt szívja. Sokan udvarolni próbálnak a helyi lányoknak. Volt egy afgán, akinek sikerült már. Ezek a helyi lányok feltűnően öltözködnek. Odahaza sok gyerek a mezőgazdaságban dolgozik, nincs ideje szép ruhákat válogatni magának a butikban. Mi itt nem dolgozhatunk, de pénzt sem kapunk. Csak az jut pénzhez, aki otthonról kap. Vagy aki bűnözik. Az én családomnak otthon sincs.
Dóra szokott segíteni, ad néha pénzt. Abból ki tudom egészíteni a napi háromszori étkezést, amit kapunk a szállón. Gyümölcsöt szoktam venni, vagy ritkábban ruhát. Haza szokta vinni kimosni az ingjeimet és a nadrágjaimat. A többit én mosom itt a fürdőben. Nagy szíve van ennek a szép magyar lánynak. Az egyik iráninak nem tetszik, hogy jóba vagyok a Dórával. Ez az iráni férfi három hónapja hord felváltva két pólót és két nadrágot, ezekben kapták el a zöldhatáron a terepjárósok. Rongyos rajta minden. Szaga is van. Egyik este részegen jött vissza a városból. A helyi romáknak az egyik részeg szociális munkással beadta, hogy ő is roma, csak egy nagyon távoli rokonuk. Persze ennek örültek a helyiek, látták rajta, hogy kicsit sötétebb a bőre, megetették, leitatták. Mulattak egész éjjel. Utána megverték, mert fogdosta az egyik fiatal roma lányt. Mikor visszaért a szállóra, vérzett az ajka. Véres volt a pólója. Egyből feltűnt, hogy a vérfolt alakja pont olyan volt a pólóján, mint Uganda térképe. Csak kicsiben. Dóra fél ettől az iráni férfitől, de mondtam neki, hogy ne aggódjon. Nyugi, mondtam lassan, artikulálva. Majd arra gondoltam, sokan vannak itt a szállón menekültek, akik szeretnek félni. Akik gyerekkoruktól félnek. Mert azt tanították nekik, hogy a vallásuk is ezt akarja: féljék az Istent.
Most, hogy jobb idő van, többet vagyok a parkban. Szeretek ülni a padon és nézni a magyarországi fákat, madarakat, kutyákat. Leírom, ha érdekesebb valamelyik. A füzet mindig nálam van. A múltkor mellém ült egy szakállas férfi, aki büdös volt. Azt mondta nekem, te büdös néger és kiabálni kezdett. Gondolom azért is haragudott, mert mi a menekültszállón napi háromszor kapunk enni, ő talán csak egyszer eszik egy nap. Biztos nem voltam büdös, mert előtte nemrég tusoltam, Dórától kaptam tusfürdőt, a flakonon nagy betűkkel volt írva a szó: Afrika. Nem volt Afrika-illata egyáltalán, de jól esett, mert Dórától volt, aki szívből adta. Láttam a szemén.
Aki nem volt még Afrikában, az nem tudja, milyen illata van a szavannáknak, a hegyeknek, a naplementének. A szavannákon virágzó afrikai tulipánfának. Nem tudja, milyen illata van a Nílus felé igyekvő folyóknak. A frissen készült matooke-nek, ami főzőbanánból készült étel odahaza. Hogy milyen illata van a termeszváraknak, mikor a terhes nők esznek azokból, mert magas a termeszvárak vastartalma. Milyen egy áldott állapotú ugandai nő illata. A mennyország illata, én tudom. Biztosra tudom. Ezt nem tudják az itteni emberek. Ahogy azt sem, hogy odahaza megölték a babánkat váró feleségem. Ha megtanulom a szükséges szavakat, elmondom a feleségem történetét Dórának. Dóra szép anya lesz majd, ezt meglátni a nőkön. És biztos nagyon szépen mondja majd ki a szép, csókolós ajkaival: moyo.
