Költői nyelvteremtés

André Ferenc verseit már nem a formával való játék hatja át, gondolat és nyelv együttes hatására törekszik a maga egyéni módján. Hogy az olvasó számára mennyire befogadhatóak ezek az újabb költemények – erre kaptunk választ a legutóbbi Bretteren.

Költői  nyelvteremtés

A kolozsvári Bretter György Irodalmi Körön megszoktuk, hogy mindig telt ház van, és aki nem érkezik időben, nem biztos, hogy kap ülőhelyet. A negyedórás késés is javarészt annak számlájára írható, hogy pótszékeket kell kérni a Bulgakov bárosától a késve érkező irodalomkedvelőknek.

Az évnyitó Bretterre az átlagosnál is többen voltak kíváncsiak, a meghívott ugyanis ezúttal André Ferenc, a kör elnöke volt, akinek versei több rangos irodalmi folyóiratban megjelentek már. Nevéhez kötődik az Irodalmi Jelen Debüt rovatának első publikációja, és a Szép versek antológiába is beválogatták a verseit.  Mindez azonban bretteres viszonylatban nem jelent semmiféle előnyt, volt már rá példa, hogy elismert költő versei kemény kritikát kaptak.

André szövegeihez Illyés Zsolt írt vitaindítót, aki ugyancsak versírással foglalkozik.  A meghívott Illyés szerint kottából első látásra majdnem minden zenedarabot eljátszik, kiváló formaérzékét korábbi verseiben már bizonyította. A magyar  és a világirodalom között „ingázik”, a versképek mélyen beisszák magukat egymásba és az olvasóba. A háromkirályokban és az iszonyban a „vesszőszövevények” nem kosarakat fonnak, hanem inkább útvesztőkomplexumot építenek fel a nyelvjátékokra támaszkodva – emeli ki a vitaindító a költemények egyik formai sajátosságát.

André sebészi pontossággal jeleníti meg a kint és a bent, a halál és az újjászületés, az identitásdeficit és a skizofrénia közötti átjárást, kérdés azonban, hogy képes-e ezekben a szövegekben igazi pszichonalitikus szimbólumok használatára, és az olvasó számára befogadhatóak-e ezek az asszociációk, vagy mindössze egy magába fordult rítussal van dolgunk, melyhez az olvasó csak azért zarándokol el, hogy lehúzzon egy műanyag pohárnyi törkölypálinkát, és megegyen egy szelet kalácsot.

Szántai János író az elmúlt napok franciaországi eseményeire utalva frappáns módon foglalta össze a meghívott verseihez való viszonyulását: „Je suis André!”. Nála föl sem merült, hogy a szövegekkel ne tudjon azonosulni. Úgy véli, írójuk a költői nyelv újrateremtésén dolgozik, s bár még a teremtés első napjait éli, kétségtelenül jó irányba halad. Már nem frappáns rímeket, gyönyörű jambusokat kreál a költő, inkább  a formát kívánja darabjaira szedni. A vitaindító által kiemelt vesszők használata által több interpretációs lehetőséget tár az olvasó felé, négy-öt olvasata is van a  szövegnek – vélte Szántai.

Márkos Tünde képzőművész fölhívta a figyelmet a szövegek erős vizuális jellegére, amely – mint később kiderült – tudatos szerzői szándék. A forma és a gondolati tartalom viszonya kapcsán több hozzászóló is megállapította: a meghívott már nem abban leli legnagyobb örömét, hogy formai virtuozitását megmutassa az olvasóknak, inkább a nyelvet próbálja megszelídíteni. Horváth Előd Benjamin szerint ez a „formabomlasztás” jót tesz a verseknek, néhol azonban úgy érzi, hogy  a tartalom túlburjánzik.

Gábos Dezső ennek kapcsán néhány képzavarra is fölhívta a figyelmet („a váladék folyása a testben olyan, mint a szürkületi tehenek vonulása”), és kifogásolta a fogak mint gyakori motívum használatát. Ezzel nem mindenki értett egyet. Mostis Gergő színművészetis hallgató a versek olvasása után „szavak nélkül marad”, az az érzése, hogy minden szó le van írva, és ez a sűrűség nem hagy időt az értelmezésre. Fölfedezett Baudelaire, Kafka, Bacovia írásművészetére jellemző vonásokat, amelyek nagyon szimpatikusak számára.

André azonban nemcsak őket, hanem intertextus szintjén több kortárs alkotói világot sző bele a költeményekbe, mint Krasznahorkai, Szőcs Géza közismert motívumait, sorait. Zsigmond Andrea színházkritikusnak elsősorban az volt szimpatikus, hogy André verseiben mozzanatokat nagyít fel, ami leginkább az iszony című költeményben érzékelhető.

Végezetül Bréda Ferenc költő, író, esztéta  fejtette ki véleményét a versek kapcsán, tulajdonképpen összefoglalva az addig elhangzottakat. Szerinte ez a költészet olyan kaotikus állapotban van, mint a világ a kezdet kezdetén, tehát a teremtés első napjait éljük. Ebben a fázisban még mindent lehet, ezért nincs benne logika, ennek ellenére nagyon élvezetes a szakavatott, költészetre érzékeny füleknek. Archaikus, sámánisztikus állapotot tükröz, ez az „őskáosz-jelleg” pozitív töltetet ad a költeményeknek. A pazar forma  előbb-utóbb ugyanilyen pazar tartalommal fog telítődni. Természetes, hogy huszonévesen a szerzőnek még nincs annyi élettapasztalata, hogy igazán mély dolgokról tudjon írni.

A szerző az utolsó szó jogán elmondta: hangulatlírát szeretne művelni, nagyon fontos számára  a Márkos Tünde által is említett vizuális jelleg, s arra törekszik, hogy a nyelv és a gondolat együtt érvényesüljön, miközben nyelvi játékokkal is kísérletezik.

Varga Melinda