Az eltérített forradalom
Hogy az indulatok, a fájdalmas sebek, a veszteségek és a (mára békésebb) harcok a mai napig nem csitultak, azt bizonyítja a Hitel folyóirat estjén a hozzászólók sokasága, a szinte berekeszthetetlen vita, és a szempontok sokfélesége, amellyel a túlélők vagy a kutatók a negyedszázados eseményhez közelítenek. Ahogy Tőkéczki László, a vitaest moderátora is hangsúlyozta felvezetőjében: a meghívottak között van, aki saját élményei alapján eleveníti fel az 1989-es eseményeket, van, akinek életkora miatt ez lehetetlen, viszont kutatóként ez a szakterülete.
Ez utóbbiakhoz tartozik Stefano Bottoni történész, aki pár percben összefoglalta, miért jutott Romániának olyan különleges sors a kelet-európai rezsimek közül. Az, hogy a rendszerváltás itt véres eseményekbe torkollt, a diktatúra természetének következménye volt. A rendszer nem volt népszerűtlen a hatvanas években, legitimitását az ipari-gazdasági vezető szerepnek is köszönhette (Románia 1972-ben lép be az IMF-be!), az USA kegyeit is élvezi. Ceauşescu, aki nem szakított Moszkvával, ugyanakkor erőteljesen közeledett a Nyugathoz, folyamatosan építette ki hatalmát, egyvalamit azonban figyelmen kívül hagyott. Nyugaton a hetvenes évek végétől egyre élénkebben foglalkoznak az emberi jogokkal, amelyeket ugyan Romániában mindig is lábbal tiportak, de a nyolcvanas évekre diplomáciailag teljesen elszigetelődik. Amikor ’89-ben Moszkva is kihátrál Bukarest mögül, nem kívánván beavatkozni, Ceauşescu magára marad. Ekkor két út közül választhat: vagy enged egy kibontakozási tervnek, vállalva békés bukását, vagy a kínai változat felé indul. Ő ez utóbbi mellett döntött, és így dőlt el a forradalom sorsa is.
Hámori Péter társadalomtörténész decemberben vett részt azon a nagybányai konferencián, ahol a forradalom eseményeit járták körül a résztvevők. Már az elnevezés körül szenvedélyes vita alakult ki – számolt be Hámori –, a ’forradalom, puccs vagy rebellió’ kérdésében. „Hogy ne mondjam, kemény anyázásba fordult a tanácskozás” – érzékeltette a máig felparázsló indulatokat a történész. Hámori egyetértett előtte szóló kollégájával Románia korai gazdasági-ipari sikereit tekintve (lásd a repülőgép- vagy a Dacia-gyártás), ugyanakkor a Nyugat helytelenítő elfordulása mellett szerinte más is közrejátszott a bukás előkészítésében. A hetvenes években Ceauşescu erősen visszatér a populizmus, az idegenellenesség és az ortodoxia „szentháromságához” (Nyugaton egyedül a bukaresti pátriárkával álttak szóba), s ez elindítja az ország bezáródását.
Kincses Előd, marosvásárhelyi jogász, író hangot adott benyomásának, miszerint túl pozitívra sikerült festeniük kollégáinak a Ceauşescu-képet a rezsim kezdeti sikereit tekintve. Az, hogy Romániának sikerült leszakadnia a Szovjetuniótól, nem a diktátor érdeme, még csak nem is a Nyugat-barát politika gazdasági sikereié, hanem Gheorghe Gheorghiu Dej egykori román államférfi előkészítő munkájának következménye. Dej elérte, hogy 1958-ban a szovjet hadsereget kivonják Romániából, amiként szintén neki köszönhető, hogy az 1960-as évektől kezdve a román vezetés egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a Moszkvától független kül- és gazdaságpolitikára, valamint a Kína és Szovjetunió közötti ideológiai vitában Románia közvetítő szerepet kapott.
Király Ibolya tanár testvére, Király Károly múltját és jelenét mutatta be az 1989-es forradalom előkészítésében betöltött szerepének nézőpontjából. Király a mai napig a legellentmondásosabban megítélt alakja a romániai (magyar) történelemnek, és ahogy később Virág György hozzászólt: a lehetetlenre vállalkozik, aki a méltatlanul rásütött bélyeget le akarja mosni róla. Mint Király Ibolya összegezte: testvére ’78-ban „Levelek” című sorozatának köszönhetően vált ismertté a nyugati demokráciákban. Király elsőként kezdeményezte belülről a romániai nemzetiségellenes rendszer bírálatát. 1972-ben, 42 évesen lemondott minden magas állami- és pártfunkciójáról, „Saulusból Paulus lett” – fogalmazott Király Ibolya, majd ’77 és ’87 között megírja leveleit a magas rangú állami vezetőknek (az utolsót Ceauşescunak), melyben kifejezi tiltakozását a rendszer embertelensége ellen. E levelekre választ soha nem kapott, ellenben élet-halál sakkjátszma kezdődött közte és a diktátor között, melyet végül Király Károly élt túl. „Azé a túlélés, aki kitart” – zárta emlékezését Király Ibolya.
Virág György marosvásárhelyi politikus 1976 és ’78 között volt a Maros megyei Kisipari Szövetkezetek osztályvezetője és Király Károly munkatársa. Neki diktálta a leveleket a volt politikus, „én csak egy közreműködő voltam a sok közül, hogy a levelek kijuthassanak Nyugatra” – emlékezett Virág. Felidézte azt is, amikor Király Károly a száműzetésből visszatérve megmutatta autóján a lövedéknyomokat, amelyek tervezett elpusztítására utaltak. Az ellene felhozott vádakat (például, hogy egykor együtt vadászott Ceauşescu-val) soha nem tagadta, két könyvében meg is írta, ám ez nem változtat azon, hogy később ő volt az, aki szembe mert menni a hatalommal, „míg mi éltük a hétköznapjainkat vagy lapítottunk” – fogalmazott Virág György. A mára nyugdíjba vonult politikus sérelmezte, hogy a Marosvásárhelyen rendezett 25 éves ünnepségekre Király Károlyt meg sem hívták, és felidézte, hogy pár hónappal a forradalmi események után pogromkísérletek miatt kellett menekülnie például Kincses Elődnek is.
Kincses Előd úgy látja, az „RMDSZ Domokos–Markó-vonalának bűne, hogy a Király Károly-kép mára olyan, amilyen”. Király Károly volt az egyetlen szenátor, aki a forradalom utáni parlamentben nem szavazta meg az Alkotmány első pontját, miszerint Románia nemzetállam, ezért kizárták a szenátusból. Az RMDSZ-frakciót végül Jeszenszky Géza győzte meg arról, hogy meg kell szavazni ezt a passzust. Az országban máig emögé bújva próbálják az autonómiatörekvéseket ellehetetleníteni – hangsúlyozta Kincses Előd.
A hozzászólások sorát a kivetítőn megjelenített korabeli marosvásárhelyi fotók törték meg – láthattuk a Kultúrpalota sarkán felsorakozott harci járműveket; a december 23-ára Király Károly által meghirdetett nagygyűlés pillanatait; a harcokban elesett mártírokat; a ledöntött Ceauşescu-szobrot és a levert román címert; a „Testvérek vagyunk!” és a „Soha sovinizmust!” táblákkal felvonuló tömeget.
A képek több hozzászólást is generáltak a közönség soraiból, így például Bardi István, az Állambiztonsági Levéltár munkatársa reflektált Kincses Előd megszólalására, miszerint a jogász sikertelenül kezdeményezte a lövetési parancsot kiadó tábornok vád alá helyezését. Bardi a vizsgálóbizottsági jelentések ellentmondásos tartalmára hívta fel a figyelmet, melyekben az áll, egy páncélozott járműről indított „véletlen” sorozat végzett négy emberrel.
Tőkéczki László a részletek felől az összkép felé terelte vissza a beszélgetést, szót adva Stefano Bottoninak, aki emlékeztetett: a forradalom tűzfészke Temesvár volt, nem véletlenül. Ez a város jóval kevésbé volt elzárt a többi romániai helységhez képest, könnyebb volt kijuttatni a híreket Nyugatra, és számos külföldi (arab) diák is tanult itt. A Tőkés László melletti tiltakozásként induló mozgalmat egy felkészült rendőrség pillanatok alatt feloszlatta volna – az, hogy ez nem történt meg, már a párton belüli erjedést jelezte. Ne felejtsük el – emlékeztetett a történész –, hogy az áldozatok nagy része december 22-e, Ceauşescu menekülése után vesztette életét. Vagyis Románia nem tud elszámolni kilencszáz ember halálával, választ adni arra, kik végeztek velük. Valószínűleg a Securitate speciális terroregységei, az azonban biztos – hangsúlyozta Bottoni –, hogy ezek a hősök már egy bukott hatalom utáni értelmetlen lövöldözés áldozatai voltak. Vagyis igen találó az „eltérített forradalom” elnevezés, amely hűen tükrözi a forradalmak természetét: a spontán szakaszt az új (régi-új) politikai elit tudatos szervezkedése követi.
A kerekasztalt követő közönség-reflexiók során egy hozzászóló emlékeztetett: Király Károly kiváló nemzetközi művészekkel, tudósokkal, többek között Zbigniew Herberttel együtt kapta meg a Bethlen-díjat. Mandics György a temesvári forradalom résztvevőjeként, az eseményeket több kötetben feldolgozó íróként szólalt fel. Szerinte az események rekonstruálását megnehezíti a dokumentumok hiánya, leginkább a túl- és átélők személyes tapasztalataira hagyatkozhatunk – ebben Mandics a jelen kijevi eseményeivel vont párhuzamot. Tőkéczki közbevetése szerint a történelem mégiscsak kizárólag dokumentumok alapján kutatható. Mandics szerint viszont ilyen „mögöttes” történelemi tény az is, hogy Ceauşescunak azért kellett meghalnia, mert visszafizette az adósságot az USA-nak, a nagyhatalom már nem hordozta többé a tenyerén. „Azt az adósságot mi fizettük vissza” – szúrta közbe Virág György a vita némileg metaforikus lezárását, ám a beszélgetés után még a terem számos pontján tovább folytatódott a polémia.
Laik Eszter
