Ugrás a tartalomra

 

Gang

Said negyedik napja kapott szállást náluk. Ez volt a búcsúnap, a hátizsákos „kanapébérletek” rendszerint sosem tartanak tovább. Kristóf és Timi tudták, hogy szerencséjük van a vendégeikkel, riasztó coachsurfing-kalandokról is lehet hallani, de náluk eddig mindenki jó fej volt, talán Said a legjobb. Első este, amikor megérkezett, kipakolta a hátizsákját, amiből egy csomó mindent otthagyott nekik a konyhaasztalon: cédrusteát, egy törökmézszerű édességet, kakaót, egy hímzett imakarkötőt, ami a koncertbelépőkre emlékeztetett, és egy kisujjnyi, festett kis kancsót, ami Aladdin csodalámpájának a kicsinyített mása volt. Said évek óta Amerikában élt, de szemlátomást őrizte a hazája hagyományait.

A lakásban a számára átadott kisebbik szobában nem sokat időzött, járta a várost, és nem is igényelt különösebb eligazítást. Második nap este arra ért haza, hogy a házigazdái főznek. Beköszönt a konyhába, mire marasztalni kezdték. Élvezettel szimatolta a rizses csirkét, és rögtön előadta a tabulé receptjét, ami nagyjából a rizses húsnak felel meg – csak se nem rizzsel, se nem hússal készül, állapították meg egyetértően. Másnap Timi megvette a boltban a kuszkuszt meg a zöldeket, naná, hogy megfőzik együtt, az ember nem ehet mindennap autentikusan elkészített libanoni tabulét pesti alapanyagokból. A búcsúvacsorára átjött két barátjuk is, evés után megmutatták Saidnak a Youtube-on hazai névrokonát, aki híres slammer és zenész, amitől Said annyira belelkesedett, hogy rögtön kiposztolta a Facebook-ra: van egy igazi magyar névrokona, aki very famous. Kitalálták, hogy másnap még felviszik a Bazilika tetejére, ahonnan pazar a kilátás, és délelőtt nincs is sok turista.

Reggel együtt indultak el, Said a gangon várta be őket, míg Timi a lányok aprólékos faksznijával elkészült, Kristóf meg a telefonján beszélt valakivel. Ő addig nézte a csipkés korlátot, amely úgy futott körbe emeletenként a folyosón, mint valami óriás sárkánygyík tekergőző farka. A korlátok fölött átlátszó üvegkupola védte a függőfolyosókat, itt-ott be volt törve, a hosszúkás kupolát díszes, kopott, világoskék vasoszlopok tartották. Ilyen ereszes gangot még nem látott máshol, pedig az elmúlt három napban sok bérházudvarba benézett, ez volt számára a legérdekesebb helyi színfolt.

Ekkor lépett ki az ajtaján Vicsek úr, a szomszéd. Óvatlan manőver volt, amúgy sosem jön ki akkor, ha valaki épp elhalad a folyosón, amit egyrészt hallott (mindent hallott, az emberi fül számára befoghatatlan frekvenciákat is), másrészt látott is a gangra nyíló konyhaablakból. Gyűlölte a folyosói társalgásokat, ezekkel a „huligánokkal” különösen nem bocsátkozott volna ilyesmibe. Vicsek úr ajkán új életre kelt ez a kiveszőfélben lévő, ódivatú argó, amelynek a szigetországból terjedt el orosz, német, jiddis és megannyi használata (ami Vicsek urat vajmi kevéssé foglalkoztatta) – neki harminc alatt nagyjából mindenki huligán volt, de különösen a szomszédai, akiknél gyakran megfordultak különféle bozontos vendéghuligánok, nem beszélve az alkalomszerűen felbukkanó külföldiekről isten-tudja honnan, és még olykor-olykor át is hallatszott tőlük a zene. Semmi jót nem nézett ki a szomszéd párból, ráadásul a kerékpárjukat a rácshoz láncolva tartották, ami valami megmagyarázhatatlan okból külön bosszantotta – ma még két kerékpár, holnap meg majd idekötnek valami traktort, gondolta mindig (noha azt ő is belátta, hogy ennek a gondolatmenetnek nincs sok értelme).

Most azonban kilépve nem a kerékpárok, hanem Said volt az első, akit megpillantott, ahogy a korlátra támaszkodva nézegeti a lépcsőházat. Máskor gyorsan visszalépett volna az előszobába, és megvárta volna, míg tiszta lesz a levegő, de az idegen látványára szinte megbénult. Remegő kézzel babrált a zárral, szinte rátapadt az ajtóra, nekinyomta a homlokát, közben motyogott valamit, amitől úgy nézett ki, mintha a Siratófalnál imádkozna. Ki-kipillantgatott oldalt a fiúra, és a máskor amúgy alaptalan bosszankodásaival ellentétben most valami csontig ható, igazi félelem járta át. „Hát ez az, nyakunkra hoztátok ezeket is, jól van. Már rég ki kellett volna pucolni innen titeket” – hadarta Vicsek úr csak úgy magának, de azért elég hangosan ahhoz, hogy Said hallja, vagy inkább lássa, hogy a szomszéd beszél valamit.

„Hi” – intett oda a fiú, ami amerikanizálódó kiejtésének köszönhetően inkább „héj”-nek hangzott, aztán lépett párat Vicsek úr felé, és mosolyogva tette hozzá: „I’m coachsurfing here”, és hüvelykujjával hátrabökött szállásadói lakása felé. Vicsek úrnak ebben a pillanatban sikerült ráfordítania a zárat, hátrálni kezdett, aztán sarkon fordult és szinte futólépésben trappolt a liftig. A földszintre érve ráfeküdt Vargáné csengőjére, aki a házmesterlakást örökölte meg elhalálozott ura, a megboldogult házfelügyelő után, és bizonyos területeken megtartotta magának a „felügyeleti jogot”, ahogy ő nevezte a függöny mögül kukucskálást. Az egyetlen ember volt, akivel Vicsek úr szóba állt.

„Itt vannak, itt vannak!” – lihegte suttogva Vargánénak, amikor az ajtót nyitott. „De kik, kik?” – ragadt át az izgatottság Vargánéra. „Az arabok. Nyakunkra hozták őket. Itt vannak a házban, mellettem – nyögte kifulladva Vicsek úr, és felfelé bökött a harmadikra. – Megszólított az egyik és valami szörfingról magyarázott.” „Fingról?" – kerekedett el Vargáné szeme. – Talán büdös nekik nálunk. Ebben a házban sosem volt büdös! Csak ha behozták! – ment át Vargáné fenyegető crescendóba, és a harmadik emelet felé hadonászott. Aztán visszafordult Vicsekhez. – Én most káposztát főzök, de ki is szellőztetek. – Azzal határozottan becsapta az ajtót, rátolta belülről a reteszt, és magára hagyta Vicsek urat a fagyos félelemben.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.