VALENTIN LUSTIG                                                

 

A

HAD-

N A G Y

EL V T Á RS

P I R A M I S A

 

Fordította HUDY ÁRPÁD                       

3. rész

 

A Kolozsvári Milícia Központi Felügyelőségén

 

Másnap reggel kezdődött minden  elölről, hajszálra úgy, mint előző nap délután: alig szálltam fel a nyolcas buszra, már ki is szúrtam, milyen jól elbújt a középen kilyukasztott újság mögé. Elhatároztam, hogy úgy teszek, mintha nem törődnék vele, de ugyanakkor rajta tartom a szemem. Sajnos, ahogy közeledtünk a gyárhoz, úgy nőtt a zsúfoltság, az autóbusz munkások újabb és újabb hullámaival telt meg, úgyhogy mire megérkeztünk, szem elől tévesztettem követőmet...

           

A gyárban azonban újabb meglepetések vártak rám: kilenc óra felé, miközben a kocsi elé fogva haladtam keresztül az udvaron, egy csillogó, széles limuzin hajtott be az udvarra, és leparkolt a figyelőtorony lábánál. Rögtön megismertem: Mulgăreanu limuzinja volt. A munkások kíváncsian abbahagyták a munkát. Az Igazgató elvtárs látható izgalommal robogott le a toronyból, és ránk ordított:

– Folytassátok a munkát, dolgozzatok tovább, gyerekek, nem történt semmi! – majd a limuzinhoz ment, és szolgaian kinyitotta az ajtaját. Mulgăreanu egy szempillantás alatt kinn termett, és az Igazgató felett elnézve mord tekintettel fürkészte arcunkat. Az Igazgató széles mozdulatot tett a kezével, mintha csak át akarta volna karolni az agyagdombot, a színeket, a kemencét, az egész udvart, megpróbálva közben kiismerni a hadnagy szándékát – majd szemmel láthatóan megütközve ennek hallgatásán, mosolyogva mondta:

– Éppen tegnap szállítottunk, azért van ilyen kevés.

           

Az udvar közepén álló, kész téglákból rakott hasáb valóban elég satnyának tűnt, de hogy a csudába szállíthattunk volna tegnap, május elsején, amikor a gyár egész nap zárva volt? Szerencsére Mulgăreanu nem vette észre az Igazgató hazugságát: apró, éles szemei valami egészen mást kerestek. Senki sem dolgozott már, senki sem szólt egy szót sem, rövidesen elnémult a kotrógép motorja is. „E hadnagy felbukkanása kétségkívül bénító hatású”, állapítottam meg magamban. Az egész gyár arra várt immár, hogy mit akar tőlünk Mulgăreanu, ő pedig megkövült arccal egyik munkásról a másikra járatta a szemét. Aztán suhogás és egy sóhaj hallatszott a limuzin összehúzott függönyei mögül. Ekkor észrevettem, hogy az autó félig nyitott ajtaja alatt megjelent egy pár piros szandál, amelyek türelmetlenül dörzsölték egymást. A hadnagy hátraarcot csinált, meghajtotta fejét, és deréktól fölfelé eltűnt az autóban. Valószínűleg suttogva beszélt a szandál tulajdonosával. Időnként kidugta a fejét, és ránk nézett, aztán megigazította a sapkáját, és újra eltűnt a függöny mögött. Ez a játék vagy két percig tartott, nekünk azonban örökkévalóságnak tűnt. És íme, egyszer csak az a kesztyűs kéz, melyet én jól ismertem a felvonulásról, újra kibújt a limuzin oldalsó ablakocskáján, megragadta a visszapillantó tükröt, és ismét, akárcsak legutóbb a Lenin sugárúton, engem szerencséltetett egy erős fényfolttal az orromon. Mulgăreanu csak erre várt: egy másodperc, és már ott is áll peckesen pontosan énelőttem, és ha abban a pillanatban megnyílt volna alattam a föld, és elnyelt volna kocsistul, boldog halandónak tartottam volna magam. De nem, nem volt hová bújnom, és már amúgy is késő lett volna, MULGĂREANU VELEM BESZÉLT!

– Hé te, hogy hívnak, mi?

– Kkk... Câr...   Câr...

– Cârlău! Ilie Cârlău! – kapcsolódott be az Igazgató.

– Vagy úgy, Cârlău! Holnap délután pontban öt órakor legyél a Felügyelőségen. Keresd Apostolescu kapitány irodáját.

– És miért, kérem, pont én? – kérdem, miközben az Igazgató a hadnagy háta mögül kétségbeesetten integet, hogy fogjam be a számat.

– Azt majd megtudod holnap, hogy miért pont te. Egy... apró formaság, valamit ellenőriznünk kell.

– Hogyhogy apró formaság? – dadogtam elhaló hangon. – Vagyishogy ki akarnak hallgatni ...

– Jól van, ki is hallgatunk, ha úgy akarod! – vetette oda türelmetlenül Mulgăreanu, és nemes szarvashoz illő ugrással az autónál termett. Néhány pillanat múlva csak egy apró porfelhő maradt a fényűző limuzinból.

 

A tömeg még nem tért magához ettől a mi gyárunkban oly szokatlan esemény okozta ámulattól, és tovább álldogált, báván bámulva a kaput, amelyen kihajtott a milicista autója. Az Igazgató elvtárs erélyes tapsolására volt szükség, hogy felocsúdjunk a révületből:

– Mi van veletek, mit meresztitek a szemeteket? Nem láttatok még milicistát?  Dologra, dologra! Dologra, gyerekek, ez nem a szünet! Dologra!

Én azonban hozzá sem kezdhettem, hogy befogjam magam a kocsim elé, mert egyből körülvett az Igazgató meleg ölelése:

– Hagyd ezt... Bolond vagy? Csak összepiszkolod magad... Inkább menj haza, készülődj... és... fürödj meg jól, vágd le a körmöd, mosd meg a fogad, elvégre holnap vár a hadnagy elvtárs, nem?...

                                                                        *

 

Formátlan hodály, elmosódottan hamuszínű, itt-ott diszkrét ablakokkal lyuggatva – nem nagy dolog leírni a Kolozsvári Milícia Központi Felügyelőségének épületét, amely előtt ott álltam másnap a megállapított időpontban.

 

Most, hogy ez az annyira rettegett és tisztelt épület bekerült a történetembe, azt hiszem, kötelességem kihasználni az alkalmat, és megcáfolni a róla terjengő mendemondákat: főleg  arra a  néhány ostoba filmre gondolok, amelyeket az utóbbi időben láttam, és amelyek nyomán kellemetlen meglepetéssel kellett tapasztalnom, hogy amennyiben a milíciáról van szó, még mindig nem tudnak szabadulni a végeérhetetlen folyosó és a titkos föld alatti börtöncellák elcsépelt, sablonos képétől. Nehogy félreértés essék: nincs szándékomban sem igazolni, sem cáfolni azt az állítást, miszerint a Kolozsvári Központi Felügyelőségnek titkos föld alatti börtöncellái vagy hosszú folyosói voltak. Kötelességemnek tartom azonban kijelenteni, hogy Apostolescu kapitány irodája nem a pincében, hanem a második emeleten volt – ami pedig a végeérhetetlen folyosókat illeti, aki látni akarja, legjobb, ha elmegy a moziba, mert én legalábbis, amint kiléptem a liftből, nyomát sem láttam folyosónak, nem volt előttem csak egyetlenegy ajtó, amelyen rögtön kopogtattam, miután elolvastam a jól láthatóan kifüggesztett táblán:

                                                MULGĂREANU HADNAGY

                                                                        &

                                                APOSTOLESCU KAPITÁNY

                                               

                                                – KÜLÖNLEGES NYOMOZÁSOK –

 

– Szabad! – mennydörögte az irodából a hadnagy kemény hangja.

 

A széles és frissen zöldre festett irodában, impozáns íróasztal mögött ült a hollónál feketébb bajszú Mulgăreanu hadnagy, és töltőtollal írt valamit. Az iroda abszolút szegényesen volt berendezve. Jobbra egy irattartó szekrény, balra egy ajtó, amelyen keresztül egy hasonló helyiségbe lehetett látni, a hadnagy háta mögött pedig egy földig érő bársonyfüggöny. Más – semmi. Alighogy beléptem, Mulgăreanu, anélkül, hogy rám nézett vagy köszönt volna, a függöny felé fordítva fejét így szólt:

– Megjött a barátod!

 

Azután felkelt, összeszedte az asztalról a papírjait, és eltűnt a szomszédos szobában. Magamra maradván azon tűnődtem, hogy mit jelentsen ez az egész. A függöny, amely felé beszélt, valóban mozgott, bár az ablak csukva volt. De nem hallatszott az égvilágom semmi, csak Mulgăreanu töltőtollának sercegése odaátról. Mit tegyek? Álldogáltam egy darabig, váltogatva a lábaimat, játszadoztam az ujjaimmal, és piszkáltam az orrom, majd látva, hogy semmi sem történik, bementem a másik szobába:

– Hadnagy elvtárs, tegnap reggel a gyárban azt mondta, hogy ki kell hallgatniuk és…

– Miféle kihallgatás? Kihallgatások: holnap! Holnap van a kihallgatások napja! –

mondta Mulgăreanu, és erősen megszorítva a karomat visszatolt az első szobába, a függöny elé, amelyet erőteljes mozdulattal félrehúzott, egyszeriben feltárva egy füle hegyéig elvörösödött milicistát, aki most hiába igyekezett elbújni a bársonylepel ráncai közé. Sapkáján és váll-lapján a kapitányi rangjelzés csillagai ragyogtak… Látva, hogy már nem tud elbújni, erőteljes remegés fogta el a testét, ez a remegés azonban fokozatosan megszűnt, annak arányában, ahogyan széles mosolyra ívelődött a szája. Majd a kapitány bátorkodott a kezét nyújtani.

– Ez az, ez az, nagyon helyes, ismerkedjetek meg! – recsegte ránk kacsintva Mulgăreanu. – Ez itt Apostolescu kapitány, ez meg Ilie Cârlău elvtárs a téglagyárból! Most már mindent tudtok, én visszavonulok, magatokra hagylak benneteket…

           

A hadnagy újra eltűnt a szomszédos szobában, én meg ott maradtam a földbe gyökerezve, mivel Apostolescu tovább szorongatta kezemet izzadságtól nedves tenyerében, és akkor sem engedte el, amikor már biztos voltam benne, hogy Mulgăreanu nem lát minket. Azután olyan közel jött hozzám, hogy éreztem meleg leheletét, pisztolytokja pedig a hasamat nyomta.

– Mi történik, Ap… post…  kapitány úr?

– Semmi, semmi… – suttogta Apostolescu. – Csak ígérd meg nekem, hogy holnap is eljössz, ugye, eljössz holnap is, Ilie drága… én várlak…

 

És hallgatásomat beleegyezésnek véve a kapitány piros szandáljai a cipőmhöz nyomakodtak, mintegy meg akarván pecsételni visszatérési ígéretemet. Ezután Apostolescu kuncogva eltűnt a másik szobában, rögtön becsapta maga mögött az ajtót, és ráfordította a kulcsot.

 

Hát most mit kellett volna tennem? Vajon hazamehettem, vagy ott kellett volna várnom? Fogalmam sem volt: a kulcslyukon át semmit sem láttam, mert Apostolescu eloltotta a villanyt…Vállat vonva kimentem az irodából, lementem a lifttel a földszintre, és kiléptem az utcára.

           

Így ért véget első találkozásom Apostolescu kapitánnyal a Kolozsvári Milícia Központi Felügyelőségén.

 

                                                                        *

 

– FIGYELEM! FIGYELEM!

 

Ó, ezek a mi szerencsétlen hangszóróink, egy évből tizenegy hónapon át üzemképtelenek. Most valaki nyilván megpróbálta megjavítani őket, és belefújt a mikrofonba:

– FIGYELEM!

 

Behajtottam csillémmel a színbe.

– FIGYELEM! CÂRLĂU ELVTÁRS KÉRETIK AZONNAL MEGJELENNI AZ IGAZGATÓSÁGON!

 

Ó, nem! Vagyis mégsem mikrofonpróba… Elgyengültek a térdeim: miért én, miért pont én, hol a Felügyelőségre, hol az Igazgatóságra, mit akarnak tőlem, mit vétettem? Amilyen tapasztalatlan voltam, lelki szemeimmel már láttam is, amint az Igazgató megdorgál amiatt, hogy nagy sietve elhagytam a Felügyelőség épületét; de vajon én zártam be azokat a tiszteket a másik szobába? Én fordítottam el a kulcsot a zárban? Én oltottam el a villanyt?...

 

Mellékvágányra toltam a kocsimat, és a munkások kíváncsi pillantásai közepette az Igazgató irodája felé sompolyogtam. Az Igazgató meg… nos, elképedésemre szó sem volt haragról: ellenkezőleg, barátságosan üdvözölt, hellyel kínált a puha bőrfotelben, majd mosolyogva dörzsölgetvén a tenyerét, két pohárkát meg egy üveg pálinkát vett elő, és ezt mondta: 

– Jaj, Cârlău drága, már megint összepiszkoltad magad! Csupa olaj meg agyag vagy, várj, van egy kefém...

 

És miközben körülöttem forgolódva tisztogatott, megállás nélkül folytatta:

– Hát ez így nem megy! Évek óta tologatod azokat a kocsikat, de nehogy azt hidd, hogy nincs senki, aki értékelje a tisztességes munkások áldozatát. Mert én, Cârlău, a megfigyelőtornyomból mindent látok, MINDENT! De most eljött a te pillanatod, és meggyőződésem, hogy teljességgel megérdemled!

 

Az Igazgató visszatette a kefét a fogasra, megköszörülte a torkát, megigazította nyakkendőjét, majd ünnepélyesen, nyomatékosan  kinyilatkoztatta:

– Cârlău Ilie! E pillanattól fogva kinevezlek csoportvezetővé! – és kinyitván egy kis dobozt, amelyet addig észre sem vettem, kivett belőle egy jelvényt, és a szívem fölé, a mellemre tűzte.

 

CSOPORTVEZETŐ… CSOPORTVEZETŐ… álmodtam-e? Nem akartam hinni a fülemnek… és nem is nagyon tudtam, hogyan kell viselkedni ilyen esetekben, mivelhogy addigi szerény névtelenségem távol tartott a ceremóniák és kitüntetések világától. De az iroda melege és barátságos környezete (főleg Mulgăreanu hideg, taszító hodályával összehasonlítva), az Igazgató elvtárs szelíd természete, a pálinka gőze és a puha fotel felbátorítottak, hogy félretegyem a konvenciókat, és szabad folyást engedjek hálámnak. Nedves szemmel ugrottam fel a fotelből, az Igazgató elé térdeltem, és megcsókoltam a nadrágját. Micsoda ember ez az Igazgató: láthatóan megindultan tolt el magától egyszerre határozott és gyengéd mozdulattal. Majd saját kezével emelt föl, mondván, hogy nincs mit megköszönnöm, mert valójában neki kell elnézést kérnie tőlem, amiért ilyen megkésve hozta meg ezt az olyannyira természetes döntést, és meggyőződése, hogy előléptetésem érezhetően hozzá fog járulni a téglatermelés növekedéséhez.

 

Milyen kellemes volt az Igazgató elvtárs irodájában! Visszahelyezkedtem a fotelba, és felhajtottam a pálinkás poharat. De a tegnapi epizód a Felügyelőségen és annak tudata, hogy aznap újra meg kellett ott jelennem – mindez fenyegető árnyként lebegett fölöttem, az Igazgató elvtárs meg olyan jó volt hozzám, ki kellett öntenem a lelkem, biztos voltam benne, hogy meg fog érteni:

– Igazgató elvtárs – mondom –, meg vagyok illetődve a bizalmától, és biztosítom, hogy mindent meg fogok tenni, nem kímélem magam, e tekintetben nyugodt lehet, tudja meg, hogy ünnepélyesen megígérem… De… – és a hangom itt megremegett – én… én azt hiszem, hogy közöttünk nem lehetnek titkok, és látja, ó, minden olyan különös… tudja, hogy tegnap jelentkeznem kellett a Felügyelőségen, és…

– Mit akarsz ezzel mondani, Cârlău?

– Tudja, Igazgató elvtárs, nem nagyon értem, mit akarnak azok ott tőlem, állítólag ma is oda kell mennem, és...

– Psszt... – szakított félbe az Igazgató, egyik ujját ajkamra téve. – Hagyd csak, Cârlău,

ne játszd már meg a szerényet, ne hidd, hogy mi nem tudjuk, az egész gyár csak erről beszél. Nézd, megmondom neked így, bizalmasan, büszke vagyok rá, hogy van egy csoportvezetőm, aki ilyen bensőséges barátja Mulgăreanu hadnagy elvtársnak. Tulajdonképpen kérlek is, hogy add ezt át neki ma délután, amikor találkozol vele, és… és általában szólva, miért ne használnád ki az alkalmat, ha már ott vagy a Felügyelőségen, hogy elmesélj neki egyet s mást a mi eredményeinkről itten, a termelés frontján, hogy úgy mondjam, ha megkérdez, nyugodtan elmesélheted neki mindezt, elvégre most már csoportvezető vagy, nem? Gyere az udvarra, hogy megmutassam, úgyis most van az ellenőrzés… Csak egy pillanat!

           

És az Igazgató, akinek arca hirtelen elsötétült, kezével intve, hogy ne mozduljak, lábujjhegyen az ajtóhoz ment, és hirtelen kinyitotta. Valaki, aki valószínűleg mindvégig kémkedett utánunk a kulcslyukon át, elvesztette egyensúlyát, és teljes hosszában végigzuhant az iroda padlóján.

– Magyarázatot várok, uram! – kiáltotta megbotránkozva az Igazgató.

 

Az illető méltóságteljesen felkelt, és megigazítván orrán a fekete szemüveget, így szólt:

– Éppen a kilincset javítottam és…

 

Azonnal megismertem, látván a bőrkabátja alatti domborulatot, melyet igyekezett elleplezni

és védelmezni is egyúttal: a Libás Ember volt az.

– Ó – mondom, – hiszen ez a partizán elvtárs! Micsoda rendkívüli egybeesés!

– Uraim – vágott a szavamba ünnepélyesen a Libás Ember –, nagyon örvendtem, de sürgős ügyek másfelé szólítanak!

 

És szertartásosan meghajolva előbb az Igazgató előtt, majd előttem, hátraarcot csinált, és futásnak eredt. Az ablakhoz rohantunk, és még láthattuk, ahogy kilép a Deportáltak utcára nyíló kapun, és futólépésben a város felé veszi útját. Az Igazgató döbbenten állt.

– Hogyan, te ismered?

– Hogyne, ez valamiféle partizán, és jó barátja a szomszédomnak. Van egy libája,

nem látta a domborulatot a kabátja alatt? Május elsején egész nap követett!

– Valóban? – esett gondolkodóba az Igazgató. Kezeit hátratéve óriási léptekkel néhányszor fel-alá járkált a szobában. A szomorúság felhője árnyékolta be homlokát.

– Igazgató elvtárs, azt mondta, hogy itt az ellenőrzés ideje…

– Mi? Vagy úgy, milyen szórakozott vagyok… Gyerünk az udvarra, Cârlău...

 

*

 

Mi lehet annál nagyszerűbb, mint érezni, hogyan sarjad ki lelkedben a felelősség érzete, hasonlatosan egy szál gyöngéd hóvirághoz?

           

Abban az órában minden munkás elnyúlt a kocsija mellett vagy a színek mögötti fűben, kihasználva a tíz perc szünetet, nem így azonban én: az Igazgató elvtárssal kart karba öltve mentünk le a lépcsőn, és a kemencéből frissen kikerült téglákból rakott, nevezetes hasáb felé vettük utunkat. A többi csoportvezető üveges szemmel nézte a mellemen hetykén csillogó jelvényt... A téglák elé érve az Igazgató megtette szokásos széles kézmozdulatát, mintha valamennyit egyszerre körül akarná ölelni, és hangosan, hogy a többiek is hallják, ezt mondta:

– Látod, Cârlău, ez a mi munkánk gyümölcse: ezernyi, tízezernyi tégla várja itt türelmetlenül, hogy kijelöljék a helyét a platform építőtelepein. Elmondhatod ezt a hadnagy elvtársnak, ... mivelhogy most, hogy neked is felelős beosztásod van, jobban megérted te is... Gyere velem, hogy mutassak még valamit! – és erélyes karmozdulattal intve, hogy kövessem, elkezdett felmászni a figyelőtoronyba.

           

Ilyen volt a mi Igazgatónk! Gyakorlatilag feltartóztathatatlan volt, ha arról volt szó, hogy feltűrt ingujjal felmásszék a figyelőtoronyba, a magasságok szeleivel dacolva. Semmi bajom a bürokratákkal, semmivel sem akarom kicsinyíteni fontosságukat a nemzetgazdaság pezsgésében. Csupán azt akarom mondani, hogy a mi Igazgatónkat más fából faragták: megvetette irodai fotelja kényelmét, és csak ott, a figyelőtoronyban, a termeléssel való közvetlen kapcsolatban érezte magát elemében.

           

Felérve a csúcsra, el kell ismernem, a látvány megakasztotta lélegzetemet. Életemben először láttam a téglagyárat így, föntről! Időközben a munkások újra nekikezdtek a munkának, és a termelési folyamat  a maga logikájának és harmóniájának teljes ragyogásában tárult fel előttem! Mohó szájként harapott a kotrógép az agyagdombba, a hosszú faasztal pedig, amelyen a téglákat formázták, most hajszálra olyannak tűnt nekem, mint egy szív, amely síneivel-verőereivel szüntelen pumpálja a friss téglákat a belek, mármint a színek felé. Valamivel balra a kemence fenséges kéménye a tüdő szerepét játszotta, a kemence maga a vastagbél volt, a kapu pedig, amelyen át a kész téglák elhagyták gyárunkat, gigantikus fenéklyuknak tűnt. Ilyen volt a mi gyárunk, eleven, egységes organizmus, melynek idegközpontja a figyelőtorony volt, szemeit pedig az Igazgató elvtárs távcsöve szimbolizálta; maga az Igazgató elvtárs pedig a Karmester volt! 

           

A többi csoportvezető lenn maradt a torony aljánál. Milyen kicsinek tűntek ők most felülről nézve, holmi jelentéktelen egereknek, főleg Varga! Az igazgató olvasott a gondolataimban, és mosolygott. Azután levette a távcsövét és biztatván, hogy vegyem kézbe, ezt mondta:

– Tekints most a távcsővel a látóhatárra, és jobban meg fogod érteni, amit az udvaron mondtam!

           

Fehéres ködfátyol borította a várost. Az ortodox katedrális kupolájának és a ferences templom harangtornyának körvonalai jól látszottak, távolabb pedig, a Fellegvár tetején magányos őrszemként vigyázott az ejtőernyősök ugrótornya.

– Nem, nem abba az irányba – mondta az Igazgató, türelmetlenül ütögetve a vállam. –Errefelé nézz!

– Dehát erre nem látszik semmi, Igazgató elvtárs! A gyár udvarán túl nem látok csak üres területet, cserjést, szemétdombot... Á, mik azok a gödrök?

– Brávó, Cârlău, éppen ezekhez a gödrökhöz akartam eljutni!

           

És elvéve tőlem a távcsövet az Igazgató lelkesülten feltárta előttem, hogy azok a gödrök alapjai egy hatalmas ipari platformnak, amelynek közepén éppen a mi téglagyárunk áll, és hogy az óriási csarnokok, kombinátok, kohók és raktárak csak a mi tégláinkra várnak, hogy felépülhessenek! De nemcsak azok: egészen messzire, ahová még a figyelőtoronyból is alig lehetett ellátni, végeérhetetlen tömbháznegyedeket terveznek a sok ezer munkás számára, akik majd azokban a gyárakban és üzemekben fognak dolgozni! 

– Amint látod, Cârlău, megrendelésben nem lesz hiány, de ezek a feladatok nagy felelősséget jelentenek, mert minden tőlünk függ...

 

Milyen lenyűgözően és lelkesítően tudott mesélni az Igazgató! Engem főleg az a kilátás bűvölt el, hogy nemsokára a gyárunk közvetlen szomszédságában ilyen sok új termelőegység jön létre! A reggeli köd teljesen felszakadt, és az Igazgató elvtárs arcát most a májusi nap sugarai simogatták. Egy fecske pihent meg a torony fából ácsolt mellvédjén. Az igazgató kigombolta az ingnyakát, és kissé meglazította a nyakkendőjét.

– Most akkor mondjon meg nekem még valamit, Igazgató elvtárs: nagyjából mit

fognak gyártani ezen a platformon?

– Cârlău, kedvesem, neked meg kell értened, hogy az ipar gyakorlatilag mindent

gyárthat, MINDENT! Mit mondjak, bőröktől és mindenféle átmérőjű és hosszúságú csövektől a jó minőségű posztókig és befőttes üvegekig, és óriási méretű, szükség szerint lyukakkal ellátott vagy nem ellátott acéllemezektől egészen az űrrakétáig gyakorlatilag mindent! Ami éppenséggel ezt a platformot illeti, én sem tudom egészen pontosan, de feltételezem, hogy a mi szükségleteink elsőbbséget élveznek majd, lévén, hogy mi vagyunk az elsők. Nem ártana például, szerintem, ismétlem, ez csak egy vélemény, nem ártana, mondom, oda egy agyaggyár, amoda egy kotrógépgyártó üzem és egy csillegyártó, mert ily módon az alapanyagunk és a termelőeszközeink mennyisége megnövekedne, amiből több tégla származna, abból aztán még több új gyár és így tovább. De ezek a dolgok végeredményben már az én hatáskörömön is túl vannak. Ebben a fázisban egyetlen dolog fontos a számunkra, Cârlău: hogy szállítsuk a téglákat, ez a mi kötelességünk, hogy szállítsuk a téglákat!...

 

*

 

A boldogságtól ugrándozva rohantam hazafelé. Az udvaron beléütközöm abba a kövér Pârvanba:

– Jöjjön át hozzám, Pârvan úr, hogy koccintsunk egyet, tudja, csoportvezető lettem!

           

Az tetszik nekem az ilyen embereknél, mint Pârvan, hogy tudnak örülni a más örömének: nem kellett kétszer kérni.

– Én szerelő vagyok a gyógyszergyárban – mondta, noha tudta, hogy én ezt nagyon is jól tudom. – Csak keveset, kérem, baj van a májammal. Elég! Ennyi elég, köszönöm, és...

gratulálok, Cârlău úr! Sok szerencsét és sok sikert a jövőben!

– De miért nem hívja át Piri nénit is?

– Ó, Piri néni most ment el, hogy elhozza Fofikát az óvodából, de hagyja, majd

elmesélem neki. Vagy inkább: miért nem jön át holnap este hozzánk, hogy méltóképpen megünnepelhessük?!

 

Megilletődve fogadtam  el a meghívást, és újra megtöltöttem a pohárkákat. Pârvan a szemével méregette a falaimat:

– Milyen kicsi szobák, uram... Borzasztó, ha rágondol az ember, főleg ha gyereke is

van...

– Hát ezek a Marcel Cachin utcaiak mind ilyenek. De tudja meg, hogy ez a fal új,

csak azért húzták fel, hogy egy lakásból kettőt csináljanak.

Pârvan összerezzent:

– Hallj oda te, Piri is ugyanezt mondta nekem! Micsoda dolog ez a lakófelület, ha jobban meggondolja az ember... Apropó, látom magának is szereltek egy lyukat a falba! Nemrég szereltek fel egyet nálam is, megmutatom holnap, ha átjön.

           

A harmadik pohárka után Pârvan arca rákvörös lett, én pedig csuklottam:

– És milyen volt a viszontlátás a partizán elvtárssal?

– Ó, nagyon remek fiú – sóhajtott Pârvan –, jó fiú, de módfelett fukar: képzelje el, megjelenik nálam egy jó minőségű fehér libával, és azt mondja, nekem ajándékozza. Nos,  rendben, azt hiszi maga, hogy aztán itthagyta? Szó sincs róla! Mielőtt elment, aszongya: „Bocsánat, ellenőriznem kell valamit”, és azzal eltűnik a konyhában néhány pillanatra, és csak amiután elment, értettük meg a Piri meg én, mit ért őkelme az „ellenőrzésen”: egyszerűen visszavette a libát! Piri a konyhába vitte, mert egy jó zsíros levest akart belőle csinálni. Na de amúgy sem kell elhinnie minden mesét, amelyet ledarál... – és ezeknél a szavaknál Pârvan jelentőségteljesen megütögette mutatóujjával a halántékát.

 

Micsoda izmos, erős ember volt ez a Pârvan! Jól megtermett állatnak tűnt, például medvének; és gondolom, nem érdektelen megemlíteni, hogy a melle szőrös volt. Ilyenszerű alakokkal remekül be lehet rúgni, csakhogy nekem tényleg nem volt időm ilyesmire! Hát nem vártak rám a Felügyelőségen?

 

                                                                        *

 

Egy gondolat foglalkoztatott: ha már ott vagyok, miként szabaduljak meg attól a piros szandálos kapitánytól, és hogyan hozzam szóba Mulgăreanu hadnagy előtt gyárunk megvalósításait? Nem mondom, a maga nemében kissé kínos megbízatás volt ez, de hát annyira le voltam kötelezve az Igazgató elvtársnak…

           

Éppen ezért el lehet képzelni a kétségbeesésemet, amikor a második emeleti irodába lépve a hadnagy helyett Apostolescu kapitányt találom ott, amint annak íróasztalánál ül, és a hadnagy töltőtollával iratokat lyukaszt.

– Hol van Mulgăreanu elvtárs? Arról volt szó, hogy ma kihallgat, és a téglagyár Igazgatója…

– Mulgăreanu terepen van, nincs itt. Meghagyta, hogy várjuk meg együtt. Miért nem ülsz le, Ilie kedves?

           

Idegesen leültem egy kényelmetlen hokkedlire szemben az asztallal. A kapitány újra elkezdett lyukasztani.

– És mikor jön vissza a terepről?

 

Semmi válasz.

 

Apostolescu csak felemelte a fejét, amelyen izzadsággyöngyök jelentek meg. Éreztem, hogy nagyon erősen néz. Nagy későre rekedten suttogta:

– Mennyire örülök, hogy eljöttél, Ilie kedves... De tudtam én, hogy eljössz...

– Eljöttem, hogy egy fontos üzenetet adjak át Mulgăreanu hadnagynak a téglagyár

Igazgatója részéről, de ha nem mondja meg, mikor jön vissza, elmegyek!

           

Ezt mondván felálltam, és az ajtó felé indultam. Az íróasztal felől a váll-lapok nyugtalan csörrenése hallatszott:

– Várj, ne menj el, nem mehetsz el így, maradj még egy kicsit!

– És mit csináljak itt?

– Mondom, hogy Mulgăreanu meghagyta, hogy várjuk meg együtt…

– Mennyi ideig?

– Ó, az idő, mindig az IDŐ! Honnan tudjam, mennyi ideig? Bevetésben van terepen,

az akármeddig eltarthat, négy órát, egy hetet, egy hónapot, mit számít? Azt mondta, hogy amíg visszatér, mi együtt játszhatunk.

– Hogyhogy játsszunk? Én magával, kapitány elvtárs?

– Hát persze! Nézd, ha akarod, vegyél te is egy töltőtollat, és mind kilyukasztjuk ezeket a papírokat. Vagy várj, ha nem akarod, akkor játsszunk... játsszunk az ujjainkkal!

– Az ujjainkkal?

– Igen, összemérjük őket, és akié hosszabb, az nyer. Jaj, várj, várj egy pillanatra! Ilie!!! Ilie!!!

           

Túl késő volt. Kimentem az irodából, és becsaptam az ajtót. De a kapitány utánam szaladt, és az utolsó pillanatban eltorlaszolta piros szandáljával a lift ajtaját. Lihegett, és arcán könnyek csorogtak:

– Bocsáss meg, bocsáss meg, kérlek, Ilie kedves, tudom én, hogy ez egy rettenetes iroda, ez nem egy jó hely játszani, nem kell mondjad te ezt nekem... Mennyit veszekedtem Mulgăreanuval, amikor festették a falakat… Mit képzelsz te, mondtam neki, hogy képzeled te, hogy akar majd ezután  velem maradni valaki, ha meglátja ezeket a zöld falakat? És most itt az eredmény! Én egy narancssárga irodát szerettem volna, Mulgăreanu a hibás, mert körömszakadtáig ragaszkodott hozzá, hogy zöldre fessék…

 

Jobb kezének tenyere, ugyanolyan nedvesen, mint a múltkor, megérintette a tarkómat, mialatt másik kezének ujjai zakóm egyik gombját csavargatták.

– Igazad van,  kedvesem – csuklotta Apostolesu, –  ez nem egy jó hely játszani...

 

Különös: volt valami annyira lefegyverző, annyira határtalanul szomorú ebben a sírásban, hogy észrevétlenül meglágyult a szívem... Már nem tudom pontosan, hogyan, de mindenesetre, bár továbbra is makacsul kerültem a tekintetét, megkérdeztem: – Na és hol lehetne jól játszani?

 

Milyen könnyű néha elűzni a szomorúságot egy ember lelkéből! Ez a kérdésem, példának okáért, elegendő volt arra, hogy újra lelket öntsön a kapitányba. Könnyeit lopva letörölve és időnként orrát fújva mondta:

– Jó játszóhely? Hát miért nem jössz hozzám, tudod, mennyi játékom van otthon? Sokkal jobb nálam, fogalmad sincs, milyen jól szórakozhatnánk, tudod, a Barbusse utcában... Te a Marcel Cachin utca hat szám alatt laksz, nem igaz? Látod, én tudom, mert olvastam a dossziédat; de én is lakom, csakhogy a Barbusse utcában, a nyolc szám alatt... Csak annyi, hogy te a Marcel Cachin utcában, én meg a Barbusse utcában.

– És a kihallgatásommal mi lesz? – kérdezem.

– Ó, hagyd ezt, nem kell téged kihallgatni, Ilie kedves, te rendben vagy, kiadtam az utasítást. De ha akarod, ha annyira szereted, akkor majd játszunk kihallgatósdit is, csakhogy magad is látni fogod, hogy sokkal vagányabb játékaim vannak otthon, teli vannak a fiókok!

Mit szólsz hozzá, eljössz?...

– Milyen játékok, például milyen játékok vannak a fiókokban?

          

Tétovázásomon felbátorodva Apostolescu kinyújtotta csontos ujait, és számolni kezdett:

– Hát egy csomó játék, nekem minden megvan, nehéz is így gyorsan megmondani: vannak például agytorna-játékaim, mint a malom, sakk, rizibizi, kőhíd, mondd meg milyen állat, hetes, ki a bűnös, aztán jönnek az ügyességi játékok, mint a kugli, kötélnyújtás, kocka, patkány a csokoládéban és hull a pénz, azután van nekem... vannak mindenféle kockáim meg golyóim, vannak ólomkatonáim, van lemezjátszóm, vagy játszunk a szőnyegen építőtelepesdit, vagy megmutatom a Kisvonatot... Eljössz?

 

A kapitány már nem volt levert, de valahogy sikerült átragasztania rám a szomorúságát kérlelő és mézesmázos hangjával, és főleg azzal a nevetséges szandáljával... Olyan gyámoltalannak tűnt...

– Felőlem – mondom –, de majd csak estefelé!

           

Az igazat megvallva most, hogy beleegyeztem, számítottam mindazokra a köszönetekre és udvariassági fordulatokra, amelyeket a jól nevelt emberek alkalmaznak ilyen esetekben. Ez a milicista azonban szavaim hallatán azonnal szabaddá tette a lift ajtaját, és mint legutóbb, gyorsan az irodájába futott, és magára zárta az ajtót, mintha attól félt volna, hogy különben még meggondolom magam. És hallottam őt onnét, ahol maradtam, amint egy dallamot fütyült, és az a dallam még sokáig  ott csengett a fülemben, mert igen fülbemászó volt.