Kettős kontúr – Hegedűs Gyöngyi versei
KETTŐS KONTÚR
HEGEDŰS GYÖNGYI VERSEI
kegyetlen vitetés
tőlem még szépség soha
semmit el nem vett,
nasztaszja filippovna.
engem hordozott, ha más is hordta. mindig úgy
mártottam bele
arcomat, mint egy fehér éjszakába. úgy
újult meg tőle arcom, mint az alvóké.
pedig voltaképp kegyetlen e vitetés.
hisz nincs benne semmi engesztelés:
haladunk a sötétség
nélküli éjszakából
az éjszaka nélküli sötétségbe.
kettős kontúrazt mondják, régen írták ezt a verset.
és mégis. másként nem
veszti érvényét, mint a többi.
akárha lenne megelőlegezett jelen.
ami már akkor, mikor írod, tudod,
soha nem lesz a jövőd.
mert valamiféle testen kívüli óvadék
ellenében létezhet.
mint a borospohár azon szélén, ami nem
perem, ha átnézel,
ott a kettős kontúr.
az üvegen túli alak,
ami nem az üveg mögött van.
s hiába a görbület hívja
létre, az anyaggal együtt az őt
teremtő formát is elhagyja.
mert látja, nasztasztaszja filippovna,
nincs olyan pohár,
ami nem a szájért van.
köztes idő
ma annyira fáradt voltam
nasztaszja filippovna, hogy nem tudtam
behunyni a szemem.
néztem rebbenés nélkül.
nem lett száraz a szemem,
mintha egy álmot néznék,
aminek legkülső rétege
bevonja a szaruhártyát csillogó felszínnel..
láttam, ahogy a legcikornyásabban
megfestett levelek úgy tűnnek el,
akár iniciálék a kódexből.
a történetből nem marad más,
csak avarba ejtő fény.
köztes idő. mikor még állnak a lombok,
de már zörögnek
a levelek a láb alatt.
nem borzasztott a gondolat,
hogy végül az elhalt lélegző felület
árnyat nem adó árnyékvilág lesz.
felhőtlen sötétség
nagyobb felbontású
képet kértek magáról,
nasztaszja filippovna.
és világosabbat.
a papír nem ismeri a monitorcsendet.
az anyagzajlásban elvesznek a részletek.
nincs más önmagunkra hitelesített három
dimenziós kép-
alkotó, csak a fájdalom.
kutattam hát
archívumában a színes
eredeti után, de csak az ég
lett a képen világosabb. eltűnt
a csaknem boltívszerűen magára
hajló fekete sáv: a felhőtlen
sötétség. nélküle
hogy ismerjek magára?
lobogó a parthoz
jakartában nem akartam
hajóra szállni, nasztaszja filippovna. tengeri
betegségem van minden vízen. mintha
testembe szorítaná ki a vizet az idegen
anyag. ami fenntart, eláraszt Magával. és
mégis. különös ez a hajó. ringatással
ébreszt. vitorlája tépett lobogó. a parthoz
horgonyozva is menetszéltől duzzad. a szegetlen
vásznon át nézve a napot, négy küllője
van a fénynek. a nap szélárnyékban. ennyi
a kereszt. és nem írom le a fény
útját az emberben. a szervsétán
velem együtt bukna el a szigorlaton a fény. ha jó
tanítványként süllyedés nélkül
mondanám el. hiba nélkül: embertelenül.
a legyezőn túl
a legyezőn túl trópus, nasztaszja filippovna.
a csipkézett anyagon áttekintve
a négy évszak a test kiürítési terve.
ahol a fák rendíthetetlenül zöldek,
s a test trópusa külső hőmérséklet.
az emberek öltöznek lombhullató színekbe.
a fagyhalál meleg színeibe.
az egyenlítő minden
földrajzi szélességen ráfekszik a szívre.
hóban, fiúságban
„a feszület balján állt.
a szív felől.”
kettős corpus
(Beának)
a csaknem láthatatlan a leginkább szembeszökő, nasztaszja filippovna. a két
damilszál, ami lebegőnek mutatja a corpust
a corpust, ami egy másik test
keresztjére szegeztetett.
a kiszenvedett testté a hajlított
térd. árnya előbb vonja
magához a tekintetet, mint az öt
seb. tudom ezt a testet. csukott
szemmel felidézem. hisz ezt láttam
minden kereszten. sosem kérdeztem
magamtól, vajon ez már azután van, hogy
elvégeztetett, vagy még egy utolsó
szöveg nélküli buborék a lélegzet.
most mégis, a másik test takarásában
– talán, mert belőle ujjong és ívbe
feszül a dicsőült test – nőnek sejtem.
élni nem
más, mint feltámadni
a kereszten.
a szív felől
lehetett volna a maga fia is,
hisz az öntudatlanságig emlékeztetett.
a feszület balján állt.
a szív felől.
göndör volt.
vékony fekete csuhába öltözött szerzetesek
között sáros gumicsizmában és kockás
feltűrt ingben énekelt a vesperáson.
némán énekeltem a zsolozsmát,
hátha hangja elér hozzám.
mikor dicsőítésnél a szerzetesek meghajoltak,
az én testem hátrafeszült, mint a rohamban.
a szerzetesek sorra
a fogasra akasztották csuhájukat.
ő
ahogy volt
indult hóban-fiúságban haza.
lehetett volna a maga fia is,
de a nagy énekes fia volt,
akit gyászolt évekkel ezelőtt az egész ország,
s ezek között a hegyek között volt indián.
azt mondták, óvatosan menjek haza,
sok állat szalad át a fény
szóró-sötéten az utak kerengőjében.
őz, vaddisznó, róka.
miért a szív felől kárhozunk,
nasztaszja filippovna?
in: sent
a vázát leverhettem
volna én is.
a mozdulat.
felölthette akár az én testem is.
de mi van, ha
nem a testben
eredezett?
a hirtelen kitárt kar nem
akart magához ölelni senkit.
még magát sem,
nasztaszja filippovna.
csak írás lenni. írás,
ami sem jobbra, sem
balra nem zárt.
