Ugrás a tartalomra

 

Tizenkettő bizony – Szilágyi-Nagy Ildikó fotóregénye 1. – Irgalmas Kozma Valéria

TIZENKETTŐ BIZONY
SZILÁGYI-NAGY ILDIKÓ FOTÓREGÉNYE (1)
 
 
 
Irgalmas Kozma Valéria
 
            – Isten nincs, és erre bizonyítékom van. Tessék a kezét kinyújtani! Ezt a meleg pulóvert miért tetszik viselni? Július van. Begyulladt, miért nem tetszett szólni előbb, hogy cseréljük ki?
            Valéria kihúzza a hosszú tűt, majd a másik karba új vezetőtűt szúr. (Na, ne tessék mondani, hogy ez fáj!) Kati néninek csak két bánata van, mióta az osztályon fekszik, az egyik a branül, a másik a mosdó, de utóbbi megszűnt, mióta nem tud kimenni. Bár tudta, hogy neki már úgyis mindegy, mégis aggódott, hogy egy vécére kell járnia a többi fertőző beteggel, itt pedig mindenki fertőző beteg, mert ez a fertőzőosztály, a vécét pedig, egy hete, mióta Kati néni itt van, senki nem takarította le. Egyetlen fülke üzemel, a másik öt napja eldugult, sorban állnak a szalmonellások, akiknek mindig sürgős, és könyörögve kiabálnak, és kopognak az illemhely ajtaján:
            – Siessen már!
            Nem siet, aki végre bejutott, és Kati néni ezen jól mulat, a szorult helyzetű hasmenéseseken, az első napokban. Mert csak addig mulat jól, míg meg nem tudja, hogy aids-esek és pestisesek is vannak az osztályon, és a mosdóban. Kati néni azóta azt szimulálja, hogy nem tud kimenni. Egyébként csak akkor sírdogál, mikor megtudja, hogy hétvégére sem jön érte a fia. Az orvosi szobából minden kihallatszik, mert a doktornő, aki három napja ügyeletben van, kimerült, és éjjel-nappal ordít, leginkább éjjel. A tévét felhangosítja, mert különben nem hallaná a saját ordításától, és közben mesél:
            – Megvettük a serpenyőt, azt a teleshopposat. Mindenre jó. Húst sütni, zöldségekhez, krumplihoz. Mindenre jó. Pont olyan, mint a tévében. Mondom, húst sütni, mindenre jó.
            Órákig ezt ismételgeti, minden éjjel. A reggeli viziten mindenkitől megkérdezi, jobban érzi-e magát.
            A branül Kati néni másik sérelme. Hiába kellene kétnaponta cserélni, nem törődnek vele. Már az első nap begyullad és fáj. De most mégis inkább az érdekli, mi is volna a bizonyíték. Abba már beletörődött, hogy ha a fia nyaralni megy, bedugja a kórházba. Már ismerősként üdvözlik, gyakran a fertőzőosztályra kerül.
            – Nővérke, mi a bizonyíték? – Kati néni szeme elhomályosul. Rosszul érinti a bizonyíték lehetősége, ez lenne az utolsó csepp a vécé, a branül meg a betegtársak után.
            Valéria leül az ágy szélére, az ő látása se tiszta. Már az első két szó után sír, pedig gyakran meséli ezt a történetet itt, a kórházban. Majdnem mindig, amikor valaki meghal, vagy várja, hogy meghaljon.
            – Kértem tőle valamit, mikor az édesapám rákos volt. Én ápoltam, és tudtam, hogy nagyon nagy fájdalmai vannak. Csak egy valamit kértem, nem a magam, hanem édesapám számára: hogy ne ilyen fájdalmakkal kelljen meghalnia. Nem teljesült! Rettenetes kínok között halt meg. Ha lenne Isten, nem lenne ilyen gonosz!
            Irgalmas Kozma Valéria szemgödrei megtelnek vízzel, de munkáját rutinnal, és pontosan végzi. Ledugaszolja a branült, arcáról a sós víz Kati néni kezére csöpög. Bőre felpuhul, orra megnedvesedik. Kati néni mégsem keseredik el, talán nem is emésztette meg az információt, gyakran elkalandozik a figyelme, közben már a szobatársa érdekli, aki éjjel jött.
            – Ez a kislány, mióta idehozták, csak alszik. Nem lesz ebből baj?
            – Csak hadd aludjon, attól gyógyul! Törölközőt tessék levenni az ágy fejéről, nem való oda, doktornő mindjárt jön.
            Valéria épp le tudja rántani a büdös, nedves törölközőt az ágyról, a vizit megérkezik.
            – Láza van? Jobban van? – kérdezi a doktornő.
            – Igen – válaszolja Kati néni.
            – Mennyi?
            – Egy kicsivel. Annak a kislánynak mi baja van?
            – Valami fertőzés.
            – Milyen?
            – Nem tudom!
            – Nagyon betegnek látszik – Kati néni nem tud a témáról leszállni, a doktornő elveszti a türelmét, és kiabálni kezd.
            – Beteg! Na és?! Ez itt egy kórház, és itt az emberek betegek szoktak lenni! Magával foglalkozzon!
            Kiviharzik a teremből, Irgalmas Valéria utána a lázlappal. Kati néni megcsöndesedve lapul az ágyban, majd, mikor észreveszi, hogy szomszédja megmozdul, morgolódni kezd.
            – Milyen goromba. Hallja, kislányom? Milyen goromba! Mintha én lennék a hibás, mert maga beteg. Magának hasmenése van? Nekem igen.
            A fiatal nő a szomszéd ágyon újra mozdulatlanul fekszik, de nyitva a szeme, nem válaszol.
            – Mit mond? Nekem hasmenésem van, de ezek nem adnak semmit, csak sült kenyeret, azt is elégetik.
            Párnája alól sötétbarnára pirított kenyérszeletet húz elő, és az ajtó felé hajítja.
            – Utálom a sült kenyeret. Meg se tudom enni, nincs fogam. Nekem hasmenésem van. Apámnak is mindig a gyomrával volt a baj. De nem az vitte el, hanem a zsidók. A zsidók ölték meg az édesapámat!
            A szomszéd továbbra sem szentel figyelmet Kati néninek, de a néni nekivadulva folytatja.
            – Mentek a kilakoltatás után, hogy átnézzék a zsidók házait. Előző nap lakoltatták ki őket, aztán másnap elhozták a jó holmikat. Az én édesapámnak mindig fájt a gyomra, és amikor megtalálták a gyógyszeres dobozt a házban, az egyik barátja azt mondta: Te, Imre, idd meg ezt a sót. Ez biztos keserűsó, ettől elmúlik a gyomrod fájása. Az apám egy pohár vízben felhajtotta. Szinte rögtön vért hányt, és három perc múlva halott volt. Az én édesapám! Az a zsidó ölte meg! Az a – itt Kati néni félbehagyja, meglapul, az orvos lép be Valériával, és eltakarják Kati néni elől a hallgatóságot.
            – Telefonáltak, megvan az eredménye. Fél órán belül itt lesz a vér. Tartson ki.
            Távozásuk után Kati néni ott folytatja, ahol félbeszakították.
            – zsidó ölte meg az édesapámat. Ottmaradtam árván az anyámmal! Ezek csak sült kenyeret adnak! A télen a belgyógyászaton három hétig tartottak, és minden nap meleg ebéd volt!
            Irgalmas Valéria időnként benéz, és a szomszédos ágyhoz lép:
            – Bocsásson meg – mondja –, nincsen máshol szabad helyünk! Öt perc, és megérkezik a vér.
            A fiatal nő továbbra is hallgat. Mikor megérkezik a vér, Valéria meleg vízbe állítja a zacskókat, úgy akasztja az állványra.
            – Így nem lesz olyan kellemetlen. Kis hidegséget fog érezni a karban, meg a mellkasban. Ha rosszul van, csöngessen!
            – Szentséges Szűz Máriám, Istenem, irgalmazz! – Kati néni a látvány, meg saját motyogása következtében izgalmi állapotba kerül. Előbb hangosan sápítozik, majd csöndes sopánkodással folytatja. A szomszéd szobából a doktornő fáradt kiabálása hallatszik.
            – Meghalt! Na és?! Ez itt egy kórház, és itt az emberek meg szoktak halni! Magával foglalkozzon!
            Kati nénit végső kétségbeesésbe kergeti saját halálfélelme, ebben a fél órában két istent ismer, a nagyobbik úr a rettegés. Izmai kőkeményen ráfeszülnek az öreg, merev csontokra. Mikor lejár a vér, Valéria azonnal megjelenik, és felteszi a következő zacskót, és a harmadik után megkérdezi:
            – Jobban van?
            A nő nincs jobban, csak másnap reggelre tér valamennyire magához, mikor Kati néni abbahagyja a beszédet. Kati néni hajnalban csendesedik el. Akkor végre lehet aludni reggelig, a reggeliosztás után jönnek érte. Fekete fóliába csúsztatják, lábán, fején madzaggal kötözik meg, és egy hangos kézikocsin gurítják le a lépcsőházban. Kati néni olyan tudatlanul halt meg, amilyen tudatlanul született, és gyűlölettel eltelve távozott, ahogyan élt. Még mindig Valéria nővér dolgozik, és megint sír.
            –  Isten nincs, és erre bizonyítékom van. Kértem tőle valamit, mikor az édesapám rákos volt. Én ápoltam, és tudtam, hogy nagy fájdalmai vannak. Csak egy valamit kértem, nem a magam, hanem édesapám számára: hogy ne ilyen fájdalmakkal kelljen meghalnia. Nem teljesült! Rettenetes kínok között halt meg. Ha lenne Isten, nem lenne ilyen gonosz! – szeméből a sós víz a fiatal nő karjára csöpög – De ez még nem minden! Az emberek meghalnak, az rendben van. Én fölesküdtem, hogy enyhíteni fogom az emberek szenvedését. De itt nem lehet enyhíteni az emberek szenvedését! Mi itt csak meghosszabbítjuk a szenvedést! Mi nem tudunk semmit, csak nyújtjuk az emberek kínjait! – zokogott Irgalmas Kozma Valéria, de munkáját pontosan végezte.
 
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.