Ugrás a tartalomra

Juhász Béla: Legyőztük a rákot (részletek)

Juhász Béla, az aradi Csiky Gergely Főgimnázium volt igazgatója, a Szövétnek című kulturális szemle felelős szerkesztője Legyőztük a rákot című, idén tavasszal megjelent kötetében megbetegedésének és gyógyulásának a történetét írja meg. A betegség felfedezésének körülményeitől, a kezeléseken át egészen a gyógyulásig. Közbe-közbe emlékek bukkannak fel, szép és kevésbé szép emlékek, néhol kikívánkozó tüskék. Valamennyi összefüggésbe hozható a test és a lélek gyógyulási folyamatával.

A kötet megvehető és megrendelhető a 86. Ünnepi Könyvhéten az Irodalmi Jelen standjánál (vagy az ij@irodalmijelen.hu címen), ahol a szerző szombaton, június 6-án 11–12 és 16–17 óra között dedikál.

 

 

 

Juhász Béla

Legyőztük a rákot (részletek)

 

A kórszövettani lelet elemzését B. Amelia szakorvos, patológus végezte. Őt is tanítottam annak idején, neki is első próbálkozásra sikerült bejutnia az orvosira.
Néhány részlet a leletből:
„... mindkét, biopszia eredményeként nyert mintát teljes egészében egy diffúz, kompakt, nagyrészt középméretű, ritkábban óriássejtekből álló daganatos képlet tölti  ki. ... A sejtmagok lekerekítettek, tojásdad alakúak, a sejtszélek kivehetetlenek. A sejtek viszonylag bőséges eozinofil citoplazmát tartalmaznak; a kromatin állomány hólyagos megjelenésű, kicsiny, alig észrevehető magvakkal. Pseudoglanduláris szerkezetek kialakulása és külső hámréteg, illetve kriptikus vagy mirigyes maradványok nélküli bioptátumok. Szétszórt mitotikus szerkezetek jelenléte. A daganatos proliferáció néhány kisméretű érszerkezetet foglal magába. Az egyik rész képében erodált részletek láthatók, polimorf gyulladásos sejtek felszíni elhelyezésének jelenlétében.
A bioptátumok rosszindulatú, diffúz daganatos burjánzás képét mutatják. A sejttípus megállapításához, illetve a gyengén differenciált karcinómás proliferáció és a lymphoid proliferáció diagnosztizálásához további immunohisztokémiai vizsgálatok szükségesek.”
Még szerencse, hogy a részletekből nem sokat értettem. A lényeg azonban kezdett világos lenni. Kezdtem felfogni, hogy RÁKOS VAGYOK. Nem hittem el. Vagy, egyszerűen, nem tudtam még megérteni, mi a fene történik velem. 2013. július 31-én, a nyári vakáció közepén, amikor arra gondoltam, jó lenne néhány nap szabadságot kivenni, s elmenni valahova messzire, egy csendes, nyugodt helyre, tudatták velem, hogy rákos vagyok. Nem hittem el!

***

Vajon melyek azok a szerencsétlen körülményekből fakadó kiváltó okok, amelyek oda vezettek, hogy a szervezetemben megbújó apró, ártalmatlannak tűnő rákos sejtek szaporodni, növekedni kezdjenek, s kóros méretűvé fejlődjenek?
Azzal tisztában voltam, hogy a játékszabályokat sohasem tartottam be igazán. Ezzel azonban nem voltam egyedül. És végül is melyek azok a játékszabályok?
Igaz, hogy étrendem nem volt ideális, de egész életemben házi kosztot ettem. Nagyon ritkán történt meg, hogy – kíváncsiságból – megettem egy gyorséttermi hamburgert, vagy egy jó ropogós, olajban sült lángost a piacon. Elsőéves egyetemista koromban fél évig ettem az egyetemi menzán. Hamar beleuntam. Sehogy sem tudtam megszokni a rántástól fehér zöldborsófőzeléket, amelybe belelöktek egy szelet lisztben-tojásban kirántott húst, hogy jól átázzon vastag bundája... A kantin legundorítóbb fogása az a sós túróval leszórt, vizes lében ázott főtt tészta volt, amelyet kristálycukorral (?!) hintettek le. Különös ízlése volt a szakácsnőnek. Ugyanúgy, mint a menü megálmodójának a katonaságnál, aki reggelire, hajnali hatkor szárazbab-főzelékkel etetett. Miután lemondtam a menza nyújtotta finomságokról, áttértem a hideg kosztra; minden hétvégén hazautaztam Temesvárról, legtöbbször autóstoppal. Hétfőn reggel hideg ételekkel megpakolva szálltam vonatra. Kedvencem a főtt császárszalonna volt, meg a füstölt kolbász. A diákotthon melletti kisboltból csak kenyeret meg tejet vásároltam. S ez így folyt évekig. Húsz kilót szedtem fel, mire eljutottam az államvizsgáig.  Közben egy orvos felfedezte, hogy krónikus vastagbélhurutom, azaz colitisem lett. Ezután le kellett mondanom a tejről, joghurtról, valamint a nyers gyümölcsökről és friss zöldségfélékről. Azt mondta az orvos, hogy a colitis úri betegség, csak be kell tartani az előírt diétát... Ez többé-kevésbé sikerült is: gyümölcsöket legfeljebb befőtt alakjában, zöldségféléket pedig főzeléknek elkészítve vagy a padlizsánt és a tököt rántva ettem. A húsok közül legjobban a sertés- meg a csirkehús vonzott, és lehetőleg zsemlemorzsában rántva. A főtt húst nem szerettem, de megettem. Köretként legszívesebben a krumplipürét választottam. Kedvenceim között ott volt még a töltött káposzta – magyarosan, belefőzve füstölt kolbász és császárszalonna. Pénteki húsmentes kedvencem a káposztás tészta volt, darált feketeborssal leszórva és megcukrozva. Általában nem ettem nagy mennyiségeket, de imádtam csemegézni.  Első helyen szerepeltek a hideg konyha remekei, főleg vacsorára. Szerettem, hogy többféle étel legyen az asztalon – ezt apámtól örököltem: felvágott, sonka, kolbász, sajt, körözött, pástétom, franciasaláta, paradicsom, paprika. Az utóbbi években a paradicsomot csak meghámozva bírtam, a paprikát meg egyáltalán. A padlizsánsaláta is a kedvenceim közé tartozott, de három éve arról is le kellett mondanom. Lehet, hogy mindezek valami rossznak az előjelei voltak... Végül, mindenképpen meg kell említenem, mennyire szerettem örök életemben az édességeket. Emlékszem, gyerekkoromban, hétvégén anyám sütött egy nagy tál sütit, néztük a tévét, s közben apámmal ketten berámoltuk az egészet... Mai napig nehezen tudok ellenállni a nassolásnak, pedig a vércukorszintem is, általában, magasabb a megengedettnél – az európai orvosok szerint. Amerikában normális lenne a vércukorszintem. Egy, az Egyesült Államokban gyártott gyógyszeres dobozon láttam: 6,7 mmol/L – 9 mmol/L között a vércukorszint normális. Európában 7 mmol/L felett az orvosok cukorbetegnek tekintenek. Esetemben a leggyakrabban mért érték 6,8 mmol/L és 7,5 mmol/L közötti. És szorosan összefügg avval, amit a mérés előtti napon ettem.

***

Bár még nem kaptam meg a szövettani vizsgálat eredményét, kezdtem elfogadni a rideg valóságot: RÁK. Fárasztó, mozgalmas, eseményekkel teli nap után, hanyatt fekve próbáltam összeszedni gondolataimat. Miről is van itt szó, kérem szépen? Ha rákos vagyok,  azt jelenti, hogy hamarosan meg fogok halni. Igaz, olvastam mostanában néhány gyógyulásos esetről a bulvársajtóban, de ki figyelt oda?...  Ez a téma egyszerűen nem érdekelt, nem foglalkoztatott.
Tudatomban a rákhoz a halál kötődött. Hétéves kölyök koromban apai nagyapámmal májrák végzett. Tisztán emlékszem, amikor engem is elvittek hozzá, a kórházba, meglátogatni. Csak az udvarig engedtek, nagytata egy emeleti ablakból integetett.
Arcbőrének sárgásbarna színe így is feltűnő volt. Hatvanhárom évesen végzett vele a kór. Én idén töltöttem be a hatvanhármat... Ha nem érem meg a hatvannégyet jövő év májusában, akkor nyugodtan rátemethetnek az öregre, és meg sem kell változtatni a feliratot a fejfán: Juhász Béla, élt 63 évet.
Anyu 72 volt, amikor a tengerparton, Mamaián, egy szállodaszobában szólt a telefon, hívott anyósom a tragikus hírrel: meghalt anyám. Tudtuk, hogy beteg, de senki sem gondolta, hogy ilyen hamar itthagy minket. Egy nappal előbb értünk oda németországi rokonainkkal, akiket elkísértünk egyhetes nosztalgia-nyaralásra. Anyámnak mellrákja volt, áttétekkel, úgy, hogy elérte a máját is és az egész emésztőrendszerét. Kislányunk, Eszter, ottmaradt a rokonokkal, mi pedig azonnal kimentünk taxival a konstancai reptérre. Bukarestig kaptunk jegyet. Ott várakoztunk néhány órát, s egy másik géppel hazarepültünk. Másnap volt a temetés...

***

Nem titkoltam, hogy rákos vagyok, mi értelme lett volna? Valóban úgy néztem ki, mint aki a saját temetésére készül. Lötyögött rajtam az ing, a nadrág és a zakó. Halálsápadt voltam.  Az arcvonásaim nem látszottak, mert jól kinőtt a szakállam, hisz június óta nem borotválkoztam. Több mint két évtizede nem viseltem szakállt. Azelőtt minden év áprilisától októberéig szüneteltettem a borotválkozást. Egyesek, akkoriban, rossz szemmel nézték, hogy egy tanügyi káder szakállt hord. Lehet, hogy épp ezért, némi dacból hagytam meg. Idén viszont, nem tudni, milyen megfontolásból, júniusban eldöntöttem, hogy félreteszem a villanyborotvát, hagyom, hogy nőjön a szakállam úgy, ahogy a természet engedi. Mintha megéreztem volna, hogy valami történni fog velem, hamarosan egy kórház intenzív osztályán kötök ki, műanyag csövek lógnak ki belőlem, és napokig-hetekig nincs lehetőségem megborotválkozni. Milyen ronda látványt nyújtottam volna borostásan a sok csinos, szorgosan körülöttem tevékenykedő nővér szemében...

***

Azt hiszem, november 22-én este nagyon közel kerültem a szakadékhoz. Majdnem beleléptem. Egy hajszálon múlt, hogy viszontlássam Palit, gyerekkorom, fiatalságom legjobb barátját. Életem egyetlen igaz barátját, akire emlékszem. Akkor még az embereknek voltak barátaik. Mára lassan megszűnik az értelme ennek a fogalomnak...

***

Fekszem az ágyon, figyelem a mennyezetet, két kicsi parányi élőlény, talán földönkívüli pókok, kergetnek egy harmadikat. Ez is ismeretlen kinézetű, mikroszkopikus vastagságú szőrszálakkal fedett, alaktalan csodalény. Érzi, hogy kergetik, talán látja is, és éppen ezért sikerül tartania a tisztes biztonsági távolságot. Napok óta lesem mozgásukat; a két támadónak még sohasem sikerült utolérnie a szőrpamacsot. Azért ő sem hagyja magát. Miután a másik kettő belefárad a kergetésbe, megváltozik a mozgás irányítása, s ezután a szőrpamacs kerget, s a másik kettő menekül.
Elszundítok. Biztosan aludtam is egy keveset. Mire újból felnézek a mennyezetre, már semmit sem látok. Besötétedett.
Csak bámulom a mennyezetet mereven, és várok. Társaim a kórteremből, úgy tűnik, mélyen alszanak. A közel nyolcvanas Józsi bácsi, a szemközti ágyban, akit már évek óta kezelnek, hol evvel, hol avval, hol itt, hol ott, igen rossz hírt kapott tegnap délután: a legutóbb alkalmazott kezelés nem vált be, nem fogadja el a mája, a laborvizsgálatok negatív eredményt mutatnak. Megnyugtatására azt ígérték az orvosok, hogy egy új gyógyszert próbálnak ki ezután. Hátha...! A harmadik ágyban András feküdt, aki egy vidéki községben mozdonyvezető; talpfákat szállít egy kisvonattal a közeli vasútfelújítás építőtelepére. Derék, nagydarab ember, úgy tűnik, a hátával vannak komoly gondok, felülni sem tud egyedül az ágyban. A Honvéd Kórházból küldték a Klinikára. Egy nap alatt minden lehetséges vizsgálatot elvégeztek. Hamar kiderült a rettenetes diagnózis: leukémia. És az a fajta, amely igen gyors beavatkozást igényel. Másnapra ígérték a kezelés megkezdését. Hátha...!
Éjfél után két órával hatalmas robajra ijedtem fel a félálomból: András leesett az ágyról. Azt mondta, a mozdony elé ugrott egy fiatal őz, mindenképpen el kellett kerülni az ütközést. Hamar visszafektették a helyére. Én, sajnos, nem voltam olyan fizikai állapotban, hogy segíthessek. A csaknem nyolcvanas, új kezelésre váró Józsi bácsi viszont úgy segítette fel Andrást, mint egy huszonéves erőművész. A szolgálatos nővér tátott szájjal csodálta.
Három óra tájban oltották le a villanyt. Elszenderedtem. Ötkor gyújtották fel újból, mint általában. Vérvétel, láz- és vérnyomásmérés. A megszokott hajnali program. S a mennyezeten folytatódik a kergetőzés. Mintha sohasem tudnák abbahagyni. Pedig biztosan akarják. Hanyatt fekszem az ágyon, s követem versengésüket. Addig legalább nem gondolkozom...

***

Nem is értem már, miért akarom ma is mindenbe beledugni az orromat. Miért nem tudom elfogadni, hogy betegségem óriási törést okozott életemben. Minden téren. A családban, a munkában – mind az iskolában, mind pedig az üzletben... Meg kell próbálnom ezután elsősorban magamnak élni, törődni személyes problémáimmal, egészségemmel, közömbösebben tekinteni körbe-körbe, környezetemre, ismerőseimre. Rá kellene már ébrednem, hogy nagyot változott a világ, mások az emberek, nem felelnek meg álmaimnak, mindenkit (tisztelet a ritka kivételnek!) egyetlen dolog foglalkoztat: saját, személyes érdekei. És lehet, hogy így van ez rendjén, ezt el kell fogadnom. A változás, a változtatás kell, hogy szemem előtt lebegjen, erre kell fordítanom energiám nagy részét. Nehéz, rettentően kínos ezt aláírnom. Annyira bizonytalan helyzetben érzem magam, annyira homályos a jövőm... De gondolnom kéne egy kicsit előre, mi lesz, mi legyen, mi függ tőlem, mi függ másoktól? Azoktól, akik – a látszat kedvéért – azt ígérik, hogy segíteni akarnak, de érveik nem túl meggyőzőek, vagy azoktól, akik egyszerűen elhalasztják a kérdésemre várt választ, mert túlságosan behavazódtak a rengeteg munkától. Vagy egyszerűen nem merik kimondani azt, amit gondolnak... Betöltöttem a hatvannégyet, életem nagyobbik részén túl vagyok. Most már kíméletlenül oda kell figyelnem minden lépésemre, minden szavamra, de főleg tetteimre. Legtöbbjük megmarad, nyomot hagy és már sosem ismételhető, vagy változtatható.

***

Meggyőződésem, hogy a fizikai test és a lélek között igen szoros a kapcsolat. Éppen ezért megpróbálok mindent megtenni annak érdekében, hogy felszínre segítsem a ráksejtek ellen ható elme összes rejtett eszközét. Először is le kell tepernem azt a lelkemben feltört érzést, amely tehetetlennek bélyegez, és azt sugallja, hogy most már soha sem érhetem el kitűzött céljaimat. El kell kergetnem elmémből azt a felvetődő kérdést, hogy egyáltalán vannak-e még céljaim, el tudom-e képzelni, hogy a dolgok jóra fordulnak, fordulhatnak, tudok-e hinni a jövőben?
Úgy kell viselkednem – tudom biztosan –, hogy mindenki lássa, mit akarok. De főleg én legyek tisztában azzal a gondolattal, hogy nem szabad megadnom magam, hogy folytatnom kell a küzdelmet. Mert érdemes! Fel kell fedeznem magamban az élni akarás érzését. Előre kell néznem, derűsen.  Nem szabad hagynom, hogy az átélt rengeteg gyötrődés miatt szenvtelenül, rutinmozdulatokkal eltemessenek. Be kell gyógyítanom a múlt fájdalmas, gyötrő sebeit. El kell tüntetnem a mély nyomot hagyó, erős érzelmek forrását. Figyelmemet az önvédelemre kell fókuszálnom. Energiámat a lelki sérülések teljes begyógyítására kell fordítanom.
Közben – visszatekintve a múltba – végiggondolom egy kicsit életem néhány mély nyomot hagyó pillanatát.
Emlékezem.
Merészen, mert tudom, hogy bánthatnak, megalázhatnak, leteperhetnek, de az emlékeimet soha senki sem lophatja el...
Felnézek a felhők felé. Előbújik pár aranyló napsugár.
Meggyógyultam. Legyőztük a rákot!

 

Juhász Béla: Legyőztük a rákot, Irodalmi Jelen Könyvek, 2015

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.