Ugrás a tartalomra

 

Berka Attila: Anómia V/1–3.

 
Berka Attila
Anómia V/1–3.
 
1.
– Barátaim! Igyunk arra az emberre, akinek köszönhetjük, hogy nem lettünk olyanok, mint ő!
Felálltunk, emeltük poharunkat.
– Köszönjük neked, Jankó, hogy te magadra vállaltad az anyagozás összes terhét! Köszönjük neked, hogy a saját példádon mutattad meg nekünk, hogyan csinálja ki az embert a cucc. Köszönjük, hogy a te leépülésed, a te haldoklásod látványa belénk égett, ezért mi legfeljebb csak alkohollal kábítjuk magunkat, és csak akkor, ha jólesik. Hisszük, hogy áldozatod nem volt hiábavaló, és nemcsak a mi lelkünket mentetted meg, hanem neked is megbocsátottak az égiek, kipucoltak, és most már a megérdemelt helyeden vagy, ahol nyugi van, pihi. Az égi egészségedre, Jankó!
Koccintottunk, ittunk.
Egy kicsit mindannyian magunkba szálltunk. Évente egyszer ránk fér az elgondolkodás az élet törékenységéről és az effélékről.
Számomra még tétje is volt az ügynek, habár ahhoz képest, hogy viszonylag sok időt kihagytam, csak a legelső korty volt furcsa és nehéz, utána már minden a helyén volt. Elég gyorsan visszakerültem oda, ahonnan jöttem, ahova való vagyok, bármiről is képzelegtem gyümölcslé- és teavedelés közben.
– Azt hallottátok – törte meg a csöndet Csont –, hogy előrehozott választások lesznek?
– Hogy micsoda? – kérdezte Vér, és mind Bőrre pillantottunk.
– Most mi van? – kérdezte Bőr kelletlenül. – Tudjátok jól, hogy szarok a politikára. Én üzletember vagyok, néha bizniszelek velük, oszt annyi. A többi úgyis csak süket duma.
– Azért nem egészen – folytatta Csont. – Az előrehozott választás azt jelenti, hogy az ország a kukában, a kormány tagjai egymással balhéznak, meg az egész parlament saját magával balhézik. És ez azért elképesztő.
A balhézásról eszembe jutott a pénz.
Ha az az apámarcú ember jó munkát végzett, elvileg rajta kívül senki nem tudhatja, hogy hozzám került. Ő viszont megtalálhat. Erre még számíthatok. Úgyhogy holnap szét is osztom, a srácok megérdemlik, Bőr pláne, még ha neki is van rá a legkevésbé szüksége. Nekem elég lesz annyi, amivel valahogy kihúzom. De meddig is?
– Te, Hús! Holnap ráérsz? – kérdezte Vér.
– Rá.
– Lesz egy zártkörű kiállításmegnyitóm. Egy lakásban.
Éreztem, jön még valami.
– A kedvesem lakásában. Ő szervezi.
Csont és Bőr mosolyogtak, bólogattak. Megértettem.
– A kedvesed? Nem mondod… És mióta?
– Hát nem túl régóta, de az az igazság, hogy első látásra tökéletes harmónia.
– Tyű, a mindenit, erre iszunk!
Koccintottunk, ittunk. Ez legalább igazi örömhír volt. Nőügyekben Vér mindig kicsit nyominak tűnt, pedig csak tisztességes és őszinte volt. Soha nem magyarázott be magának semmit, ezért aztán soha nem kellett tahónak lennie.
– Hánykor kezdődik?
– Hat. De ti jöhettek korábban is, mondjuk, már négy körül.
– Azért az veszélyes lehet.
– Ugyan, Bőr, nem vagyunk már kamaszok.
– Hús, te erről mit gondolsz?
Hű.
– Hát tényleg nem vagyunk már kamaszok…
– Na, ugye…
– …de ha összekapjuk magunkat, tudunk úgy viselkedni, mintha azok lennénk, hehe!
– Főleg te, Hús, igaz?
Csontnak igaza volt.
Sőt, ha végignézek a srácokon, alapvetően a koruknak megfelelő férfiakat látok. Az, hogy kicsit mindhárman elvarázsolt figurák, fűszeressé, különlegessé teszi őket, de attól még komoly, rendes emberek, velem ellentétben.
– No, de lassan mehetünk is.
– Máris? – Eléggé meglepődtem.
– Ne haragudj, Hús, de holnap sok a dolgunk, és eleve nagyon későn találkoztunk.
– Bocs, öreg, de ez most ennyi, majd holnap bepótoljuk.
– Nálam vagy most tartósan?
– Igen, nálad, ha nem baj – válaszoltam bizonytalanul Bőrnek. Szomorú voltam.
– Dehogyis, épp ellenkezőleg. – Bőr megveregette a vállam, meg is szorongatott kicsit. – Szedd már össze magad. Vigyél fel valami n… Eh, felejtsd el.
– Hagyd csak, mindegy.
Vér lépett most elém, egy ízléses, kézzel csinált meghívót nyomott a kezembe.
– Kérlek, legkésőbb ötkor legyél ezen a címen. Nagyon várunk. Mindannyian.
Miután kimentek az ajtón, nehéz csend telepedett rám.
Én vagyok az utolsó vendég.
A pulthoz sétáltam, hogy úgy is viselkedjem.
 
 
2.
– Még sohase láttalak itt benneteket.
– Hát most itt voltunk, én meg még vagyok is.
– Azt látom. Miért hagytak itt a többiek?
– Mert nekik dolguk van.
– Ilyenkor, éjjel?
– Nem, holnap. Vagyis ma.
– És neked nincs semmi dolgod?
– Nincs. De van, csak ahhoz nem kell reggel felkelnem.
– Akkor te valami szabadúszó vagy?
– Igen, az.
– Hát pedig baromira nem úgy nézel ki.
– Tényleg?
– Ha a hülyét akarod játszani, akkor záróra van.
– Ne haragudj.
– Nem haragszom. Iszol még valamit? Még egy kör?
– Igen, köszönöm, pont ugyanezt, kösz.
– És mit ünnepeltetek ennyire?
– Bőr, vagyis a barátom bátyja halálának az évfordulóját.
– Azt mondtad: Bőr? Így hívják a barátodat?
– Igen.
Egy kicsit untam már a sok beszédet, csendre vágytam.
– Miért hívják Bőrnek?
– Amiért a másikat Csontnak meg Vérnek. Engem meg Húsnak.
Látszott a pultoslányon, hogy próbál nagyon erősen koncentrálni, még ha nevet is.
– Ilyet se hallottam még! Ez nagyon kínos, nagyon gáz.
– Ez van. Téged hogy hívnak?
– De nekem rendes nevem van.
– És mi az?
– Csilla. Nem nevetsz ki? – kérdezte röhögve. Egy kicsit részeg volt már, persze. Én is az voltam, ezért egy darabig együtt röhögtünk. Aztán megláttam, hogy úgy néz rám.
– Szóval te vagy a Hús? – Töltött és kínált.
Nekem még egy kicsit korán volt, azt hiszem. Meg végül is annyi idő után épp csak véget vetettem az absztinenciának. Jó volt csak egyszerűen szétcsúszni, szétbomlani, ez a nulla befektetéssel belengő numeralehetőség kinyitotta az atyaeget, hogy akkor most mi legyen.
– És miért vagy te Hús? – kérdezte Csilla, miközben mellém ült.
Elmondjam? Elmondtam már valakinek Bicebocin kívül?
– Tudod, ez egy elég régi történet. – Jókorát kortyoltam, hogy üssön. – Nagyon-nagyon régi, és nem túl izgalmas.
Nem szólt semmit, csak nézett. Belekezdtem.
– Mi egy középiskolai osztályba jártunk. Elsőben elvittek minket valami rendezvényre. Ott egy srác ezt a négy szót suttogta meg üvöltötte, hogy hús, vér, csont, bőr, a haverja meg buta slágereket játszott mindenféle tárgyon meg valami gépen. Tiszta hülyeség volt, de mi meg már stikában benyomtuk a piákat, amiket vittünk magunkkal, úgyhogy egy idő után velük együtt őrjöngtünk, ki is vezettek a teremből. De annyira megtetszett, elhatároztuk, ettől a szent pillanattól kezdve ezek vagyunk mi.
Hát elmondtam.
– Rosszabbra számítottam.
– Ennek örülök.
És bújt.
– Nem baj, ha én még innék valami keményet?
Nem értette.
– Mi a baj?
– Minden.
– Akkor tényleg igyál inkább.
Ittam. Még és még. Nem beszélgettünk. Aztán egyszer, amikor már nagyon bújt, a pultnak támasztottam, és megdugtam.
 
 
3.
Fél ötre értem a megadott címre. Szépen karbantartott udvar, hangulatos házbelső, kezdtem felmelegedni.
Vér nyitott ajtót.
– Örülök, hogy eljöttél, Hús. Egyedül?
– Szerinted hogy máshogy?
Pedig nem lőtt nagyon mellé, mert az éjjel Csillát, a pultoslányt a korábbról jól ismert gyenge pillanataim, amik alapvetően hosszú percek, egyikében mintha elhívtam volna a szokásos lelkesedéssel, szerencsére azonban dolgozik ma is, különben véletlenül igent mondott volna, annyira meglepődött. A szeme mindenesetre elkerekedett, fekete haja meg az arcába kócolódott.
A reggeli fogmosáskor a tükörben nem is tudtam örülni magamnak. Persze korán keltem ahhoz képest, hogy milyen későn feküdtem, de inkább azért, mert kissé csalódott voltam, hogy ilyen gyorsan vissza tudott állni a régi rend.
Csalódásomnak köszönhetően, természetesen, lehetségesnek tűnt, hogy elérkezett az ideje a megadásnak, a feladásnak. Nem kell küzdenem a sorsommal, mivel nem csupán felesleges, hanem minden szempontból értelmetlen. Ugyanakkor megnyugtató, hogy ha abbahagyom a szélmalomharcot, vége a folytonos nyafogásnak, elégedetlenkedésnek, hiszen van, ami van, sőt lesz, ami lesz, ha már volt, ami volt, hehe.
Tehát végül is, miután Vér mellett a lakásba léptem, felszabadultan mutatkozhattam be Vér kedvesének, aki valóban kedves, ráadásul szép lány volt, harsányan köszönthettem Csontot és Bőrt, majd az első koccintások után igazán baráti hangon kérhettem meg Vért, hogy zárjuk kicsit magunkra a konyhaajtót, mert ami most következik, az nemcsak tizennyolc éven felülieknek való, de eleve csak négyünkre tartozik.
A srácok, persze, kíváncsiak voltak, talán némiképp aggódtak is. Tény, tömött hátizsákomban akármi rejtőzhetett volna.
– Nem vagy te a szükségesnél titokzatosabb, Hús? – kérdezte Csont.
– És ünnepélyesebb, ugye – bólintott Bőr.
– Vagyis fontoskodó – mondta Vér, és körbeadta a teletöltött poharakat.
Amikor elővettem a három egyforma csomagot, megfagyott a levegő, Vér az ajtóhoz lépett, és nekitámaszkodott, Csont felpattant, Bőr a kezébe temette az arcát. Közben repkedtek a halk bazmegek.
– Nyugi, fiúk, nyugi – mondtam nyugodt hangon, de ahogy rápillantottam a három áttetsző fóliás csomagra, amelyek egymás mellett feküdtek a konyhaasztalon, egy kicsit én is megremegtem. Ez így kifejezetten nagy hülyeség, akárhonnan nézem. Igaz, most már mindegy.
– Tudjátok – kezdtem, bár még csak nem is sejtettem, mit akarok mondani –, arra gondoltam, ha már véletlenül így alakult… és kivel ossza meg az ember a szerencséjét, ha nem a barátaival…
Csont ideges lett.
– De mégis mi ez, ember? Honnan van ez neked? Nyertél a lottón, vagy mi?
– Nyugi, srácok – emelte fel a fejét Bőr –, nyugi. Csak semmi pánik. Nincs itt semmi baj. Ugye, Hús?
Vér némán újratöltött.
– De ha ezt nem lottón nyerted, akkor nekem nem kell. Ilyet lehet, ugye? – Csont és az ő elvei.
– Nyugi már, nyugi, várj egy kicsit! – Nyilván Bőr volt a legnyugodtabb. – Ezt igyuk meg, aztán Hús elmondja, amit tudnunk kell.
Nem koccintottunk, csak lehúztuk.
Odahaza, a tükör előtt próbálgattam pár mondatot, de elfelejtettem őket.
– Nos, az a helyzet – kezdtem mégis, hiszen tényleg mondanom kellett valamit –, hogy egészen véletlenül hozzám került egy kis pénz. Ahhoz sok, hogy az egészet megtartsam, és naná, hogy rátok gondoltam.
– Oké, köszönjük, ez kedves tőled. De azt azért még tisztáznunk kell, hogy egyedül jutottál hozzá, vagy számíthatunk meglepetésre… – Bőr rutinja most jól jött.
– Tulajdonképpen egyedül. A korábbi tulajdonosait már nem érdekli…
– Ez jól hangzik… – Bőr mosolygott.
– …de volt ott még valaki…
Csont és Vér egymásra néztek. Kétségbe voltak esve.
– …aki segített eljönni… és úgy nézett ki, mintha az apám lett volna. Kiköpött az apám.
A nagy csendben váratlanul semmit nem értettem az egészből. Minden szó, amit kimondtam, értelmetlenül visszhangzott most a fülemben, az agyamban.
– Akkor ez egy kicsit veszélyes helyzet. – Bőr felállt, töltött, körbeadta a poharakat. – De talán csak kicsit. Azóta nem jelentkezett ez az apád?
– Nem.
– Akkor lehet, hogy minden oké, vagy legalábbis nagyjából. De rinyálni nem kell. Oké, fiúk? – Csont és Vér felé fordult, akik bólintottak.
– Csakhogy nekem nem kell. Ez elvi kérdés – mondta Csont határozottan.
– Azt hiszem, nekem se. Ez tényleg elvi kérdés – csatlakozott Vér. – De azért nagyon köszönöm. Szép gesztus volt.
Bőr az asztalhoz lépett, visszapakolta a csomagokat a hátizsákba, jól bezárta a hátizsákot, aztán berakta a kamrába.
Én közben végig azon gondolkodtam, eleve ostobaság volt így idehozni ezt a rengeteg pénzt. És hogy akkor majd Bőrrel felezünk. Meg hogy nem gondoltam volna, hogy Csont és Vér tényleg képesek nemet mondani, amikor semmilyen kockázata nem lenne, ha elfogadnák.
Koccintás előtt azért átvillant az agyamon, dehogy nincs kockázat, az mindig van, még a mesékben is, bármit is gondolunk vagy érzünk a végén, amikor győz a jó.
 
 
Kapcsolódó anyag:
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.