Ugrás a tartalomra

 

Bodó Márta: Test-körkép

 

Bodó Márta

 

 

Test-körkép

 

(kamaszvarázs)

Börtön a test, írta egy este a kamasz a naplójába. Aznap rá se nézett, akibe olyan mélységesen, szenvedélyesen beleszeretett. Aznap reggeltől remegett minden idegszála, a gyomra gombostűfejnyi, a torka összeszorult. Minden élet a szemébe összpontosult, szinte kibucskázott a szemén át, ahogy keresztezte az útját, ahogy elébe lépett, aki a mindenség középpontja volt, a nap ragyogása. Egész nap ilyen módon keresztezték egymás útját, elsuhantak egymás mellett, jelentéktelen mondatokat váltottak, miközben alatta megindult a föld és forgott az univerzum és angyalok harangoztak, citeráztak és minden gyönyörűséges hangszert megszólaltattak, csengett-bongott a mindenség, amint elhaladtak egymás mellett. Mindezt azonban csak kamaszunk hallotta. A másik, aki e napra az univerzum középpontja lett, éppen egyik banális iskolai napját élte, unalmas fizikaórája volt, álmos irodalomlecke, borzalmas matematika felelet, a végét járó siralmas tanév utolsó heteinek minden nyűge nyomta. Kamaszunk minden korok leggyönyörűségesebb napját élte. Amióta ez elkezdődött, a hónap minden egyes napja olyan fényáradattal indult, amilyet még soha senki nem látott, este sem igazán ment le a nap, mert ragyogott az ágak hegye, a bútorok széle lámpaoltás után, és izzott a szem, a retinán a képek, amelyek alig akartak az álomra hunyt pillák mögül eltűnni egy nyugovásnyi időre.

Ám hiába sugárzott a szem és fordult ki rajta a lélek és mindaz, ami először támad fel benne, a másik csak járt-kelt, elhaladt mellette, triviális mondatokkal szólt hozzá. Körülötte felperzselte a világot az érzés, amiről ő azt sejtette, a vak is látja már, őt figyeli, annyira nyilvánvaló, ami belül izzik... Egyre nyilvánvalóbb lett a másik érzéketlen közönye, már magának sem tudta ezt lehazudni vagy reménykedő majd csak észrevesz-szerű mondatokba kapaszkodva holnapra halasztani. Ekkor fogalmazta meg: a lélek a test börtönébe van zárva. Oda elrejtve nem tud elég tág csatornát találni a szemen kiáradva, kifordulva, a másik elé tárulva-feküdve sem ahhoz, hogy észrevétesse magát. A mégoly felhevült érzés a formátlan kamasztestbe bújtatva nem tud sugározni, a szem mégoly robbanó tüzesre hevülten sem elegendő rés a cella mélye felé.

 

(találkozás)

Fuck me, szólt rá sürgetően a nő, és kezével megrázta a fürdőköpenyt a mellén. Paul, Pál, Pavel, Pavljuk csak állt, és nézte. Időtlen idő óta álldogált a szálloda folyosóján, leste a nőt, aki most ott állt előtte, és kifejezetten felkínálkozott neki. Nem tudta eldönteni, mit akar: erőszakot és durvaságot, vagy csak az aktusra biztatja elszántan, rábeszélően. Ezért nem mozdult, csak állt tovább, egyik lábáról a másikra helyezve a testsúlyát, és gondolkodott. A nyála is csorgott, a szája is tátva maradt, gerjedelme nyilvánvaló volt, ám a fejében forgott-forgott a szó. Nem ismerem elég jól a nyelvet, itt most az árnyalatokban a lényeg, ha nem jól értem, elrontom az egész, régóta vágyott csodát, márpedig azt nem szabad, inkább meg se történjen. De jó volna jobban tudni ezt a nyelvet! Hiába vagyok otthon Kelet-Európa minden nyelvében, most nem tudom, ez a nő vulgáris és durva, valóban csak kopulációra, lélek nélküli szexre vágyik, vagy szavaiban a „Végy el engem magadnak!” bizalma cseng, vajon bele kell érteni Sinatra halhatatlan búgását, így értve szavát: „Fuck me tender, fuck me true...”

 

(orvosi vizsgálat)

Fekszik a vizsgálóasztalon, enyhén természetellenes pózban, lába az égre tárva, de ez még csak nem is szempont, az egészségügy, a tudomány nézőpontjából ez a kívánatos, mert az orvos a kiemelt figura, ő a mindentudó, neki kell hát jól látnia. A diagnózis tőle ered, a páciens érdeke, hogy helyesen, precízen tudja felállítani, mi ehhez a fontos, rendkívül, életbevágóan fontos szemponthoz képest az a félórányi kellemetlenség...

Deréktól lefelé meztelen, ettől védtelennek, kiszolgáltatottnak érzi magát. Egyedül didereg a rendelőben, a nővér rezzenetlen arccal mutatta, hol hagyhatja a ruháit, hová helyezze a táskáját, szakszerű volt és tárgyilagos, de még az ő félelmetesnek tűnő hatalma is csak az ajtóig tart, amely becsukódott utána, onnan kezdve az orvos az élet s halál, de leginkább a diagnózis ura. Megmutatta a terem közepén álló furcsa asztalt, amelyre neki fel kellett kapaszkodnia, s rámordult, amikor tétovázását érzékelte a fém lábtartók láttán: mire vár, tegye már be a lábát, nem képzeli, hogy majd hajlongok, s keresem a maga feneke lyukát?! – morogta.

Talán megsértődött a drága doktor úr, hogy így egyedül hagyta, olyan végtelen sok dideregtető perce fekszik itt széttárt combokkal, meztelen alsótesttel. De nem, most tárul az ajtó, és jön a morcos doktor úr, a drága... Csakhogy nem egyedül, egy csapat kíséri. Fiatal, még pattanásos képű srácok hajolnak kíváncsian feltárt szemérme felé, bele is túrnak a hosszúnyelű váladákvevő fémkanállal. Oda-odalesnek az arcára, határozottan érzékeli, hogy méregetik: hány éves, hány szeretője lehetett, milyen az ágyban, milyen arc tartozik a gyűretlen fenékhez… Úgy érzi, lángra gyúl az arca, miközben észre sem veszi, hogy hangosan kocogva verődik össze a foga, s ezzel egy ritmusra reszket az egész teste. Nem tudatosan gerjeszti, nem is tűnt fel, míg az orvos rá nem mordul, hogy hagyja már abba, engedje őt a dolgát végezni, amit márpedig, ha így rángatja magát, nem tud tenni! Fekszik hát a hátán, a plafonra koncentrál és az alhasára, az izmaira, amelyek összerándulnak, pedig nem fáj a nézés, az érintés sem. Mégis mintha deréktól lefelé lyukakat égettek volna belé a kandi tekintetek, a pattanásos arcok és zsírosan lelógó hajak alól kandikáló szemek mind-mind a testén eloltott cigarettacsikkek.

 

(hányinger)

Jóízűen falja a gőzölgő falatokat. Kívánatos a tálalás. Igazi ínyencfalatok. Ujjával csipegeti, majd ujjbegyét a tálcához szorítva felszedegeti az utolsó morzsákat is, maga sem veszi észre, csak miután megtette, hogy megnyalta az ujjait, egyenként, gondosan, tovább forgatva az ízeket a szájában. Lassan, elgondolkodva hátradől. Elszunnyad. Amikor a szemét felnyitja, forog a világ, a gyomrában, mint aki földet evett, ólomízek és ólomsúlyok. Fel-alá járnak, miközben szeme előtt a fények vakítóan szikráznak, egyre erősebb fénysugárban ömlenek, ráborulnak a szemére, semmit sem lát. Baljával a jobb két ujja közti bőrt csípi, szorítja, cipőtalp vastagságúvá duzzadt, próbálja szétmasszírozni, hátha akkor a gyomrában kavargó, egyre jobban a gyomorfalához tapadó csomót, tömeget is szétoszlatják az egyenletes, körkörös mozdulatok. Egy pillanatra kívülről látja magát, amint mereven ül a székben, egyre fehérebb, már zöldesszürke. Egyenes derékkal és nyakkal, szorosan egymásba kapaszkodó ujjakkal. Ha ő volna az utaskísérő, már nyújtaná magának a zacskót, simogatná a hátát, tartaná a homlokát. Nem bírja sokáig a külső szemszöget, ismét a gyomrában kering, behunyt szemmel, mint a hullámvasúton, félig eszméletét vesztve zuhan, majd emelkedik, a fényár megvakítja, ha a szemét kinyitja, pedig muszáj azt tennie, mert lehunyt pillákkal erősebb a szédülés. Érzi, hogy pattanásig feszült a nyakizma, a válla, mint a fémhuzal, de mindez csak futó benyomás, a gyomrától a nyelőcsövén fel a szájüregéig érzi az ólomfolyamot: gravitációval szemben ható erő. Szorítja a rekeszizmát, szinte levegőt se tud szívni a tüdejébe, azt is felfelé préseli a fémes-földes ízű nyomás. Az agyában egyetlen gondolat, mint a vészcsengő, zúg: hogyan lehet ezt túlélni, átvészelni. Tántorogva kényszeríti magát felállni, gépiesen markolja a csomagját, próbál udvariasan sodródni a kijárat felé, s bár minden mozdulatát az évtizedek során megszokott fegyelem hangolja, tudata csak egyetlen szürke gomolyagra koncentrál monomániásan: nyeli, szorítja vissza. A levegő megcsapja, szinte látja, amint hamuszürke arcát végigsimítja a friss léghullám. Szeme előtt még mindig apró, majd nagyobb, váltakozó méretű szürke fénykockák táncolnak, ezért a busz korlátjának támaszkodva megint az ujjai közti bőrlebenyt szorítja, különösen, amikor az első kanyarban a fék nyomán nemcsak a lába alatt mozog a talaj, de ismét a gyomrában is mozdul, forog, kavarog minden. A külvilágra mindig tekintettel, ez élete mottója, ám a kis fénygömböktől, amelyek belelógnak a szemébe, onnan a garatán át a nyelőcsövét nyomkodják össze, most kíméletlenül tolja félre az előtte tétovázókat, úgy iramodik a mosdó felé, ahol a kagyló fölé hajolva öklendezik, úgy érzi, a világ minden vulkánjának minden láváját ő okádja felszínre, patakzó könnyei nyállal keverednek, két kezén a körmök is belefehérednek, úgy markolja a kapaszkodót, hogy el ne csússzon, hogy testével bele ne forduljon a víztartályba. Lassan enyhül a nyomás. Felegyenesedik, száját törli, szemét mossa. Belenéz a tükörbe. Immár mást is lát a fénykockákon és a gömbökön kívül. Lassan ismét rózsaszínes az arcbőre. Megrázza a fejét, hogy a lesimult haj a helyére rendeződjék. Tekintete csak az utazástól megviseltnek tűnik immár.

 

(vesegörcs)

A fájdalom most belekap a lapockájába, mint fémhuzal fogja össze a hátát a mellkasával, az alhasát a gerincével. Mintha merevítőt csatoltak volna a derekára, a tartásjavító hatást jól kifejtette, mert olyan egyenesen ül, mint még soha, húzza-vonja a hasító fájdalom egyenesre, fel, fel a testét, mozdulatlanra. Mereven ül, szuszogni is alig mer, hátha kicsit alábbhagy. A gyomrába is bele-belekap, olyankor, mint a hasmenés hajtja ki a belei tartalmát, ám a megkönnyebbülés elmarad. A pillanat hatása után változatlan éllel költözik vissza a fájdalom, nem is: hiszen el se hagyta, mindvégig ott lapult, az ürítés erőlködése látszatra enyhítette csupán, sunyin ott lapult mögötte, leste, amikor már elhitte, hogy ez segíthet, s kajánul felemelkedett, újra a hasból sugárzik, elárasztja jobbra és balra, oldalra és hátra, fel a gerinc mentén, le a lábba... A kavargó érzés olykor úgy szorítja, hogy hányingert érez, de ez is becsapta, öklendezni se tud, szinte leszorítja a fájdalom. Számolni próbál, távolodni gondolatban, felidézni valami mást, elterelni a figyelmet, de a szokásos gyakorlatok sorra mondanak csődöt, nem tud máshová szállni, ahogyan pedig oly sokszor menekül unalmas szituációk elől. Most ott maradt, földhöz, röghöz kötözve, nem segít a lazító légzés sem, agyát mint tüzes karó járja át újra és újra a derekát körbeölelő fájdalom, és egyetlen idegszála sem maradt arra, hogy máshová figyeljen, másra összpontosítson. Nemcsak a fájdalom nem hagyja el egy pillanatra sem, enyhület, szünet nélkül, de kiűz az elméjéből is minden más gondolatot. Ennyire jelen még sosem volt egyetlen helyzetben sem, pedig a relaxáción sokat tanították, ismételték: jelen lenni a pillanatban, csak a ma, a most számít... Ezekben a percekben értette meg, milyen lehet egészen és kizárólag a jelenben élni, jelen lenni testtel és lélekkel, teljes elmével egy szituációban. A legbosszantóbb, hogy mindezt nem az esze szabályozza, nem az állítja elő a helyzetet, nem teremtette és nincs kontrollja fölötte, beleszólása semmi, s olyan mértékben uralja el egy testi benyomás, mint bárkit, akinek szellemi léte és teljesítménye sosem volt, mint aki elmerült a testi létben és mintegy érzékeinek kiszolgáltatva éldegéli jelentéktelen életét. Ezzel szemben ő mindig is mély és jelentéssel bíró lelki életet élt, szellemi tevékenysége számtalan látható nyoma, terméke bizonyság erre, s mégis, mint aki teljességgel a fizikai lét kiszolgáltatottja, beborította és fogva tartja elméjét és minden receptorát a kín, a sugárzó és percre sem szűnő szorítás. Megalázta a saját teste, becsapta és kijátszotta, elméje pedig megcsalta, otthagyta, mint a pénzen vett olcsó szerető.

 

(rettegés)

Felriad az éjszaka kellős közepén. Nem rémálom kínozza. Az igazak édes álmából ébredve tör rá a pokol. Elemi, zsigeri érzés, állati rettegés szorítja torkát, rázza minden tagját, érzi, amint kihűl és megdermed. Egy darabig fekve marad, a gondolat erejével próbál erőt venni a retteneten. Nem megy. Felül, imába görnyed. Nem segít, a félelem jeges páncélt von a torkára, a teste köré. Behálózza. Úgy érzi, egy pillanatot sem bír tovább. Átbotorkál a szomszéd szobába, reszketve bújik a másikhoz, enyhülést remél. Ölel. Viszontölelik. Egyesülnek, átjárja a meleg, biztos benne, véget ért a roham, megszabadult. Ahogy a lihegés alábbhagy, ismét testébe költözik, átveszi az uralmat a gondolatain a jeges rettenet. Vacog, magányosabb és védtelenebb, mint azelőtt. Visszasurran a saját vackára, villanyt gyújt, remegő kézzel könyvet vesz le a polcról, mint fuldokló, kapaszkodik a lapokba, belemerül. Reggel úgy ébred, arcára mély csíkot nyomott a vaskos kötet.

 

Illusztráció: Madzsar Alice archívumából

Forrás: www.artmagazin.hu

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.