Ugrás a tartalomra

 

Kertben, Fausttal

Egy hónapja mutatta be a Katona József Színház Goethe Faustját Márton László új fordításában. Az íróval Fried István, Murányi Sándor Olivér és Noszlopi Botond beszélgetett a hatalmas munka tanulságairól.

 

Kell-e üdítőbb szellemi élmény, mint egy eldugott kis budai oázis kerti székein hallgatni Márton László és Fried István beszélgetését a Faustról? A két – mondhatjuk bátran – legnagyobb kortárs germanista a mű színházi bemutatója kapcsán cserélt eszmét Goethéről és drámájáról, ám az este főszereplője Márton László volt, aki a fordítás megszületésének hátterébe avatott be. Muszáj is volt szűkíteni a témát, hiszen – mint Fried István megjegyezte –, ha úgy általában Goethéről kezdenénk beszélgetni, több napi hideg élelemmel telepedhettünk volna ki a budai Bereg Bár lugasába.

A vendégeket Noszlopi Botond és Murányi Sándor Olivér, az est szervezői mutatták be a közönségnek – több közös erdélyi fellépés után immár Budapesten. Mielőtt Márton László belekezdett volna az izgalmas szellemi „führung”-ba, Fried professzor említett meg néhány jelentős elődöt a Faust-fordítások történetéből. (Goethe egyébként hatvan évig írta a művet, és ha tovább él, folytatta volna – tudtuk meg a tanár úrtól.) A franciáktól Nerval próbálkozott először; az angoloknál Byron inkább utánozta, már-már plagizálta; a mi költőink közül Kazinczy volt a legnagyobb Goethe-rajongó; Petőfi egy naplójegyzetében említést tesz róla: útjára a Faustot viszi magával; Aranynál és Jókainál kétséges, hogy olvasták; „Mit bánom én, Goethe hogy csinálja!” – írta Ady; Kosztolányi és Szabó Lőrinc pedig már részleteket is fordítottak a Faustból. Márton Lászlónak csupán egyetlen elődje volt, aki mindkét részt átültette: Kozma Andor. 

A Bereg Bár árnyas kerthelyiségében esteledett ránk

A legújabb fordítás előzménye a diákoknak készült Matúra-sorozat volt – tudtuk meg az írótól, ennek apropóján kérték fel az első rész friss magyarítására, amely 1994-ben jelent meg. Színpadi bemutatóra csak évekkel később, Egerben került sor. Fried István kitért a Faust két része közötti fontos „oda-visszajátszásokra” – vajon mennyire tudta ezeket Márton László megőrizni? Márton meglátása szerint döntés kérdése, hogy a két részt egyetlen, vagy két különböző műnek tekintjük-e a főszereplők vélelmezett azonosságával. A két kanonizálódott fordításelőzmény, Jékelyé (első rész) és Kálnokyé (második rész) inkább az utóbbi felfogást erősíti, habár nyelvileg-poétikailag egységes szövegről van szó – tette hozzá Márton László. Ne feledkezzünk meg arról sem, egészítette ki a fordító, hogy az egységességtől függetlenül a német nyelvállapot még Goethe ifjú- és időskora között is sokat változott.

A Faust tobzódik a nyelvi bravúrokban - Márton László

Abban mindkét irodalmár egyetértett, hogy Goethe egyre radikálisabban bánt a nyelvvel; mint Márton László fogalmazott: elképesztő újítások és metrikai változatosság jellemzi. A Faustban 26 különböző versforma vonul fel, tobzódik a feszes és pontos stílusimitációkban. Ugyanakkor mintha fittyet hányna magára a drámaiságra, a színházra (holott Goethe maga is színigazgató volt, emlékeztetett Fried István) – „máig nem értem, hogy lehet ilyen erős drámai feszültség a műben” – töprengett el hangosan Márton László. Hiszen Goethe „rühelli a konfliktusokat, nem érdekli a cselekmény és a jellemek”. Kérdés persze, hogy valóban drámáról beszélhetünk-e, vagy inkább párbeszédes költeményről? (Jékely és Kálnoky is másképp olvasták.) Egyáltalán: mire jó a verses forma a színpadon? Márton László, mint elmondta, igyekezett ennek megválaszolásához fogódzókat adni a rendezőnek és a színészeknek, hiszen Goethének nyilván szándéka volt a költői formával.

Hogy milyen jelentősége lehet az értelmezésben rímelésnek és a ritmikának, arra Fried István hozott fel szemléletes példát. Amikor Faust megtanítja Helénát rímelni, és végszavaira várja az odakívánkozó rímet, az nem más, mint a hatalomgyakorlás mesteri ábrázolása. De még a váltakozó verselés is azt közvetíti: az antik kultúra Helénája elfogadja, aláveti magát a középkori modernitás győzelmének. (Thomas Mann később ugyanezt játszatja el Castorppal és Settembrinivel – mutatott rá Fried István a Faust hatására.) 

Fried István számos sorát idézte németül a műnek

A filológiai érdekességek után Murányi Sándor Olivér fordítói műhelyéről kérdezte Márton Lászlót: hogyan születik meg egy ilyen nagyszabású mű? Szigorú napi penzumra lebontva, felelte az író, hozzátéve: a Faust második részének fordítása mellett az írás lehetetlen volt. A szövegnek a színházi próbák kezdete előtt egy hónappal készen kellett lennie, de Schilling Árpáddal, a rendezővel és Bíró Bence dramaturggal gyakorlatilag végigelemezték az egész szöveget – mesélte Márton László. Színpadon kétezer-ötszáz sornál több nemigen adható elő, ezért a második résznek vagy a felét ki kellett húzni. Schilling a teljes első felvonást elhagyta, ezért annyiban nem kár, hogy Goethe ebbe a felvonásba „belegyömöszölte” minden korábbi felhasználatlan ötletét – magyarázta Márton.

Murányi Sándor Olivér a fordítás gyakorlati kérdéseiről faggatta az írót

Jékely csengő-bongó verselését az új fordításban mintha köznapibb, vulgárisabb nyelvezet váltaná fel – jegyezte meg Noszlopi Botond. Számos stilisztikai réteg fejthető fel a Faustban – reagált Márton László, hiszen egész más a dorbézoló diákok nyelve, mint Faust tercinában megszólaló monológja. Goethe nagyon obszcén, goromba tudott lenni – fogalmazott az író-fordító –, de úgy, hogy ezt ne kelljen feltétlenül észrevenni. Felforgató életigazságokat mond ki ártalmatlan formában. „Én erre rátettem egy lapáttal – magyarázta Márton –, hogy a színészek ne ijedjenek meg a klasszikus szövegtől, merjenek pimaszok lenni.”

 

Márton László a színházi előadás sajátosságait tartotta szem előtt

Hogy mennyit változik időben a színházi vers- és drámamondás, arra Fried István idézte fel a Madách Színház emlékezetes Vihar-bemutatóját 1960-ból, amikor a színészek „fellázadtak” a mondhatatlan szöveg miatt – épp ezért kérték fel Mészöly Miklóst az újrafordításra. Hasonló problémával Márton László is találkozott, amikor az Othellót fordította: „Shakespeare meg akarta mutatni, hogy költőnek is nagyszerű”, épp ezért az akkori színpadi változatból rengeteget húzott a rendező.

Végezetül egy igen fontos kérdésre tért ki Fried István: hogyan kell a mai olvasónak, elsősorban egy mai diáknak megjegyzetelni a művet? Márton László úgy számol, talán ötven évig élhet majd ez a fordítás, a cél tehát nemcsak a mai fiatal olvasók tisztánlátásának elősegítése volt, hanem egy későbbi (a mű értelmezésében még több támpontra szoruló) generáció elérése. A „tesztalanyok” az író tanár felesége és felnőtt gyerekei voltak, őket kérdezte meg az egyes részletek elkészültekor, értik-e, és melyek a magyarázatra szoruló pontok. A rendezővel és a dramaturggal folytatott alapos beszélgetések is kiinduló pontként szolgáltak a szükséges jegyzetekhez, amelyek elkészítésénél az író szem előtt tartotta, hogy más színtársulatoknak is fogódzókat adjon.

Búcsúzóul az író felolvasott A mi kis köztársaságunk című regényéből

Az est lezárásaképp Fried István kedvet csinált a legkiválóbb zenei feldolgozásokhoz, emlékeztetve, hogy a Faust maga is színtiszta muzsika. Goethe még harangozni is képes volt verssoraival, mondta Fried: a hatást „n–g” hangok bravúros használatával állította elő. S mintegy végszóra, a beszélgetés végén meg is szólalt egy közeli templom esti harangja.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.