Böszörményi Zoltán Majorana a tér tenyerén című kötetéről – A molekuláris költészet – avagy a magyar poéta esete a talján atomfizikussal – Orbán János Dénes esszéje

„A Majorana-versek tagadhatatlanul a magány himnuszai. A lírai alany (nem találok erősebb kifejezést): rohadtul magányos. Mintha ama bizonyos fa, melyről a gyümölcsöt leszakasztottuk, nem a tudás, hanem inkább az azzal járó magány fája lett volna.” – Orbán János Dénes írása Böszörményi Zoltán Majorana a tér tenyerén című kötete apropóján

A molekuláris költészet

avagy a magyar poéta esete a talján atomfizikussal

…Méghozzá ugyanvalóst különös esete – minden mikszáthi allúziót mellőzve, mint azt a legújabb könyv utáni legújabb – és nem irodalmi, pontosabban: nem fikciós – fejlemények is sejtetik…

De nehogy már az elején eláruljuk a csattanót, és kétségbe ejtsük a kedves Olvasót, aki tudja ugyan, hogy az irodalom a titokzatosság és a meglepetések tárháza, no de éppen ennyire?

A költészetet és művelőjét, a költőt sokan próbálták definiálni, nyilván; a pontos meghatározás lehetetlen. Mi a fenéért ül le egy ember, és próbál olyan sorokat fabrikálni, melyek nem érnek ki a lap széléig? Miért próbál gondolatokat, érzéseket-érzelmeket, szóképeket, netán zenét, netán szójátékokat is gyömöszölni ezekbe a lap széléig ki nem érő sorokba? Mit ér vele? Miért jó ez neki? És miért jó nekünk, ha elolvassuk? Megannyi egyszerű kérdés, amelyet igazából nem tudunk megválaszolni. A költészet „miléte” bonyolultabb, mint a filozófiáé, mert az legalább kérdéseket keres a meglévő válaszokra, több köze van a gondolkodáshoz, mint az érzelmekhez, azaz vala-mennyire kézzelfoghatóbb – de a költészet?

És mivel még nem született megnyugtató teória a költészet mibenlétéről, okáról és funkciójáról, a költészetet mítosz övezi. Nem hinném, hogy lenne földi halandó, aki egy költőt normálisnak tartana, és a költészetet ne tartaná egy picit paranormálisnak.

Azt nem állíthatjuk, hogy a költészetet ne vennék komolyan. A költészetet még azok is babonásan komolyan veszik, akik nem fogyasztják, illetve azt hiszik, hogy nem fogyasztják, mert költészetmentes emberi létezés nem lehetséges. A költészet babonájáról sokan gondoskodtak, olyanok, akikről az sem bizonyos, hogy léteztek, csak az bizonyos, hogy írtak, mint Homérosz vagy Shakespeare. A költő különlegesen viszonyul a halálhoz, tudjuk ezt a gondolkodás nélkül hősi halált haló Petőfinek vagy az öngyilkosok egész hadának köszönhetően.

Az emberek, akiknek költőként mutatkozol be, elbizonytalanodnak. Nem tudják, hogyan bánjanak veled, hogyan kezeljenek. Nem csoda, hiszen egy rejtély vagy. Másfajta lény.

Mert például mi késztet egy magyar költőt, hogy talján atomfizikust válasszon alteregóul? Sokan azt hinnék, ez a bizonyos Majorana nem is létezett. Könnyebb is lenne fiktív alteregót kitalálni, mert azt a poéta saját szándékai szerint idomítja. De ha létező személyiség, akkor már nehezebb, akkor már több kérdés tevődik föl, és a poéta keze jobban meg van kötve.

Márpedig Ettore Majorana létező személyiség, még ha azt is hinné a nyájas Olvasó, hogy fiktív. Valóban igaz minden, amit a bemutató szövegekben Böszörményi Zoltán leír róla 2004-ben, az Aranyvillamos – harmadik szakasz című verseskönyvben, ahol első ízben köszöntenek be a majoranás szerepversek:

…Ettore Majorana ez idő tájt „megrettent” emberként viselkedett… gyakran mondogatta: a fizika tévúton jár, a fizikusok tévúton járnak…

…1937-ben Majorana közreadja az Elektronok és protonok szimmetriaelméletét, amely – ha nem csalódunk – csak húsz évvel később vált igazán ismertté, az Elementary Particles and Weak Interaction Lee és Yang nevéhez fűződő felfedezés által.

Leonardo Sciascia: Ettore Majorana eltűnése

(Sciascia könyvében Majorana atomfizikus zseni megmagyarázhatatlan eltűnését firtatja, próbálja kinyomozni. A riportdokumentumból kiderül, Majorana fejében már kidolgozta az atommaghasadás elméletét, amikor hirtelen nyoma veszett. Az olvasónak, tehát nekem is, az a benyomása, Majorana nem lett öngyilkos – nem vetette tengerbe magát – hanem egy kolostorban él, – vagy már csak élt – onnan látogat el néha közénk. [B. Z.])

Szóval Majorana létezett. Ettore Majorana 1906. augusztus 5-én született, Cataniában. A híres Enrico Fermi tanítványa és munkatársa volt, a Via Panisperna-i fiúk, azaz az atomfizikus-géniusz Fermi-tanítványok egyike. Ő fedezte föl a neutront, de mivel ezt nem méltóztatta tanulmány formájában megírni és prezentálni a tudományos világnak, a dicsőséget más aratta le, James Chadwick kapta a Nobel-díjat a felfedezésért. Egyáltalán, az elképesztően zseniális Majorana rühellt publikálni, magasról tett a hírnévre, mi több, 1938. március 25-én fogta magát, és eltűnt. Állítólag fölszállt – de legalább is jegyet váltott – egy Szicíliába tartó hajóra, és nyoma veszett. Az öngyilkosság hihető volt, hiszen Majorana mizantróp remeteként élt már évek óta. Mindazonáltal – mivel a holttest nem került elő, és a társadalom hajlamos a konspirációs teóriákra – többen nem fogadták el ezt a triviális verziót, és arra gyanakodtak, hogy a félelmetes tudású fizikust elrabolták – vagy éppenséggel eladta tudását valamely atomügyben sántikáló nagyhatalomnak.

No és akkor ismételjük meg a kérdést: vajon miért bújik Ettore Majorana bőrébe egy magyar költő? Ráadásul egy nem akármilyen magyar költő. Hiszen Böszörményi Zoltán poétáink egzotikusabb fajtájából való, azokéból, akiknek furcsa életük volt, s mint tudjuk, a furcsa és kalandos élet általában nem véletlenszerűen olyan, amilyen, nemcsak a véletlennek van benne szerepe, hanem annak is, aki megéli. Szóval ez a poéta a Partiumban, Aradon született, a vértanúk városában, 1951-ben. Kolozsváron, Erdély kulturális fővárosában szocializálódott, mégpedig fura módon: egyrészt balettet tanult, másrészt önszorgalomból irodalmat az ottani műhelyben, kollégáival, az ott élő nagyságok vigyázó szeme előtt. Költői karrierről álmodozott, jó úton is haladt, hiszen már két kötete megjelent – Bukarestben –, s ilyen strófákkal büszkélkedhetett: „Huszonhét évig / tárgyaltam a mindenséggel, / önmagammal, / hát ez lett belőle: / ülök ölbe tett kézzel / s elmozdíthatatlan / teherdobozok bennem.” Avagy: „(elcserélek) / első emeleti / három szoba összkomfortos / forradalmat / földszinti egy szoba / összkomfortos örökkévalósággal”. Ez utóbbit és a hasonszőrű passzusokat talán jobb lett volna nem publikálnia, mert a cenzúra torkán ugyan lecsúszott, de a végbelén már fönnakadt, és költőnk rendszerellenesnek nyilváníttatott, annak minden következményével.

Majoranát nem nyilvánította senki rendszerellenesnek, és menekülnie sem kellett volna, mint Böszörményinek, de megállapíthatjuk az első rokon elemet: nagyjából egyidősek voltak, mikor Majorana eltűnt, Böszörményi Zoltán pedig megszökött a sötét diktatúrában élő Romániából. És mindketten annyi évesek voltak, mint József Attila, amikor Szárszón öngyilkos lett (vagy véletlen balesetet szenvedett, elvégre egy költőnél semmi sem lehet bizonyos).

Böszörményi Zoltán (Fotó: Hegedűs János)

Böszörményi Zoltán a nagyvilágban találta hát magát, a történések érzelmi lenyomatait, kalandjainak egy részét a regényeiben olvashatjuk, közülük is leginkább a tömör, velős és kegyetlenül szép Regálban. De ezek megírásához még hosszú éveknek kellett eltelniük, Böszörményi ugyanis szinte két évtizedre elhallgatott. Talán érthető, ha felváltva budit pucolsz Bécs mellett és filozófiát tanulsz Torontóban: az már annyira költői léthelyzet, hogy le sem kell írni. Aztán megtörténik a várva várt rendszerváltás, a hazatérés, bekövetkezik az üzleti sikerek kora, melyek Zrínyi Miklós után a második helyre röpítik poétánkat a módos magyar literátorok toplistáján. 18 évig kell várni egy újabb verseskönyv megjelenéséig (Aranyvillamos, 1999), mely ott veszi föl a fonalat, ahol 1981-ben abbamaradt, az aforizma-szerű, gondolati-filozofikus, tömör verseknél. Még néhány évig Böszörményi ritkán ír, tulajdonképpen azt írja meg, amit nem engedtek neki befejezni a kommunista Romániában, majd 2004-ben, az Aranyvillamos harmadik szakaszában föltűnik Majorana, és fokozatosan elfoglalja és megújítja Böszörményi költészetét.

De miért éppen ő? És miben áll ez a megújulás? Próbáljuk megválaszolni a könnyebbet, az utóbbi kérdést. Eladdig Böszörményi versei (a legelső kötetekben és az Aranyvillamosokban szereplők) – leginkább egy-egy frappáns ötletre épültek, meghökkentettek, amolyan filozófiai cseppek voltak, vagy groteszkségükkel hatottak, vagy egyszerűen csak keserű iróniájukkal. De mindenképp: magabiztosak voltak. Majorana változást hozott: behozta a vívódást és az érzelmeket ebbe a költészetbe. Nem mintha eladdig Böszörményi költészete nem lett volna érzelmes – de az igazi mélyrétegek a Majorana-versekben feslenek föl.

Amikor már nem a filozófus, hanem az atomfizikus érzeleg?

Őszintén szólva én nem szeretek verset értelmezni. Lehet, ez azért van, mert magam is gyakorló költő vagyok, és már sokszor éreztem azt, hogy az erőltetett értelmezés durván letörli a vers hímporát, akár a szárnyát is eltöri. Nem próbálok többet belemagyarázni egy versbe, mint amennyit kiérzek belőle. A verset érezni kell, nem feltétlenül érteni. Számomra a vers hangulatok, ízek, árnyalatok közvetítéséről szól. A jó költő pedig az, aki különleges érzelmi hatást vált ki belőlem. Borzongás, hidegrázás, elérzékenyülés, nosztalgia, elkeseredés és így tovább. Ezért is áll hozzám közel a Majorana-költészet. A költő hétköznapi helyzeteket, momentumokat, történéseket versel meg, legtöbbször nagyon de nagyon minimalista. Ugyanakkor a gondolatiság és az érzelmesség egyszerre és ugyanolyan arányban van jelen: rendkívül töményen. Egy gasztronómiai allegóriával élnék, manapság egyre inkább dívik a molekuláris gasztronómia, az a különleges főzőtudomány, melyben az ízeket is molekuláikra bontják, és újra összerakják őket:

(…) a molekulák nem csupán fiziológiai funkcióink egyensúlya (a homeosztázis) fenntartásának biológiai folyamataiban játszanak szerepet, de a véletlenek különös játéka folytán egymással is együttműködnek, s stimulálják az ízek felismerésére specializálódott sejtjeinket, és örömérzetet okoznak. Akár az eugenolról, a fahéjaldehidről, a kumarinról, a kapszaicinről vagy egyéb növényi eredetű molekuláról legyen szó, ezeknek a vegyületeknek fontos tulajdonságuk, hogy aktiválják bennünk a zamatok felismerésében közreműködő rendszereket, miközben pozitívan befolyásolják az egészségünkért felelős homeosztázisban részt vevő mechanizmusokat – írja Richard Béliveau az Ízek harmóniája c. könyv előszavában.

Nos, épp ilyen Böszörményi Majorana-költészete, ennél jobb párhuzamot nem tudnék fölállítani.

Hogy miért tereltem erre az írást? Hát igen, azért, mert közeledünk a nukleáris fizikához – vagy filozófiához – vagy irodalomhoz. Böszörményi Majorana-költészete molekuláris költészet, olyan értelemben, mint a molekuláris gasztronómia, lebontja és újraépíti a gondolati- és az érzelmi elemeket. Bennem legalábbis ezt az érzetet keltik az ilyen szösszenetnek tűnő, valójában nagy horderejű passzusok:

Nem olvadok, nincs is kinek. / A szél bokraiban bujdosom. / Panaszkodom a semminek. // Álom sodrában buja som, / mindenem néma villanás, / a kor résein unalom. // Mocorgó hegyek bércein / felviláglik e vallomás, // átinal sorsom lécein. / És szénaillat ölel át.

(Majorana bujdosik)

„A látszat pókhálójában / szótlanság hever. / Ma a hallgatáson / vettem kenyeret. / A gyerekem izgága, / kerüli a türelem. / Az örökkévalóság / elköltözött a héten, / két utcával odébb / vett házat, / majdnem a réten. / Az utca most üres, / csak a fák vannak még ébren.”

(Majorana helyzetjelentése)

Lehetséges, hogy Ettore Majorana azért lett Böszörményi választott alteregója, mert molekuláris szinten kívánt foglalkozni költészettel, érzelemmel, filozófiával?

Vagy ez túl komplikált, túl költői interpretáció? Mert van egyszerűbb magyarázat is, egy kulcsszó…

…a magány.

Ettore Majorana, a géniusz, akit néhány jegyzet választott el a Nobel-díj kínálta hírnévtől és gazdagságtól, aki Einstein-kaliberű elme volt, de vitalitása épp a fordítottja volt az Einsteinének, borzalmasan magányos lehetett. Huszonvalahány évesen már valóságos remeteként élt, lemondott Nobel-díjról, dicsőségről, pénzről, mindenről. Ez ragadhatta meg Böszörményit, világjáró magányában? A Majorana-versek tagadhatatlanul a magány himnuszai. A lírai alany (nem találok erősebb kifejezést): rohadtul magányos. Mintha ama bizonyos fa, melyről a gyümölcsöt leszakasztottuk, nem a tudás, hanem inkább az azzal járó magány fája lett volna.

„Kész a leltár.” Semmi többet. Falfehéren. / Krupié az örök télben. Tét a téten. / Két tücsök hegedül. // A konyhában üres az üst. Kozmaszagú. / Könyv, pia, üresjárat, kék útilapu. / Sáros városkapu. // Jól vasalt az ingem. Ha kell, odaadom. / Kételyed, ha támad, még ma elaltatom. / Kincs vagy. Minden. Semmi. // Atom.

(Majorana leltára)

Molekuláris fizika és költészet ide vagy oda, magány ide vagy oda, nem találhatott volna egy magyar költő a magyar (még akkor is, ha emigráns) léthez közelebbi figurát alteregónak?

Vagy ez másképp működik, nemzetek és elvárások fölött, az emberi sorsok szintjén? A véletlen is szerepet játszik benne? Talán egyszerűen csak az történt, hogy Böszörményinek véletlenül a kezébe került a népszerű író, a maffia krónikása, Leonardo Sciascia a La scomparsa di Majorana [The Mystery of Majorana – Majorana eltűnése] című oknyomozó műve, melyben kizárja az öngyilkosságot, és fölveti annak lehetőségét, hogy az atombombához vezető tudás csírái nagyhatalmakat érdekelhettek és/vagy vagyont értek. Azaz Majoranát elrabolhatták, vagy eladhatta elméjét – vagy éppenséggel titokba és biztonságba menekíthette a tudást minden arra ácsingózó sötét erő elől.

Szóval Böszörményinek ez a kezébe került, és megragadta, elbűvölte a figura, egymásra talált a két kósza lélek, a két magány? Majorana magyar versek hősévé vált, Böszörményi lírai alanyává.

Miért ne? Vannak ilyen megmagyarázhatatlan találkozások.

Az első Majorana-ciklus 2004-ben látott napvilágot (az Aranyvillamos – harmadik szakasz c. kötetben). 2008-ban újabb versfüzért szentel Böszörményi ennek a fura figurának (A semmi bőre c. könyvben). 2010-ben egy teljes könyv következik: Majorana helyzetjelentése a tökéletes boldogságról. Majd egy újabb ciklus, a Katedrális az örök télnek című verseskönyvben (2013). 2014-ben ismét egy teljes Majorana-kötet lát napvilágot (Majorána a tér tenyerén), minden idők legfájdalmasabb, legmagányosabb Böszörményi-verseskönyve, szerintem verses életművének csúcsa. Nincs kizárva, hogy egyúttal a Majorana-korszak záróműve, hiszen a téma alaposan körbe van járva, méltóképpen befejezve (lásd a leltárról szóló, előbb idézett verset). Mi jöhet ezután?

Mi jöhet azután, hogy a poéta atomjaira bontotta a magányt?

Hát, jöhet még, kérem szépen, mert az élet különleges. És a különleges életben egy különleges és megmagyarázhatatlan dimenzió a költészet. Oly metafizikus és oly esetleges minden, mégis, mintha semmi sem történne véletlenül, mintha látnokok világa lenne ez, vagy egy perverz, de zseniális rendezőé. Mert, kérem szépen, a 2014 derekán publikált verseskönyv, a Majorana a tér tenyerén még ki sem hűlt az olvasók és az értelmezők asztalán, a római magisztrátus szenzációs bejelentést tett 2015 februárjában: fotók és tanúvallomások alapján úgymond hivatalosan is megváltozik Ettore Majorana biográfiája, akit 1955-ben a venezuelai Valenciában kaptak lencsevégre, ahol is Bini álnéven élt. 1959-ben onnan is eltűnt. Az már a jövő kutatásainak a témája, hogy ki lehetett 1981-ben (akkortájt, mikor Böszörményi második verseskönyve megjelent), Rómában az a kolostorban megszállt, hajléktalan csavargónak tűnő öregúr, aki a Fermat-tétel megoldásáról értekezett (a tételt 1995-ben sikerült bizonyítani) néhány érdeklődőnek, akiknek ugyanvalóst feltűnt ez a groteszk szituáció, mármint az, hogy egy öreg csavargó a Fermat-tételről értekezik.

Majorana beazonosítása

(A fotó és az errő szóló cikk forrása:http://www.cartesio-episteme.net/ep8/majorana-bini-pelizza.htm)

Azaz, úgy tűnik, Böszörményi legalább három évtizedig kortársa volt alteregójának, elméletileg az sem kizárt, hogy valahol a világban egyszer elmentek egymás mellett, és belenéztek egymás szemébe.

Így most már nem állíthatjuk bizonyosan, hogy Böszörményi talált rá Majoranára, lehetséges az is, hogy a furfangos Majorana találta meg őt, az anyagon túli dimenzióban – a versben – való túlélés céljából. Az életben minden lehetséges, még ha az irodalomban még lehetségesebb is. Az embert kirázza a hideg, hogy a poéták mibe keverednek, milyen megérzéseik, látomásaik vannak – és nem lehet mindig a vakvéletlenre hivatkozni, nem. Most már csak az a kérdés, hogy az új, valóságos fordulatoknak köszönhetően, a további meglepetéseket ígérő tényfeltárásokkal párhuzamosan folytatódik-e Majorana költői létének érzelmes krónikája is.

Orbán János Dénes