Anómia IV. 1–3. – Berka Attila regénye

 

Vettem szénsavas ásványvizet meg sós és cukros, addiktív rágcsálni valót, magamra zártam a lakást, bekapcsoltam a tévét, és bedőltem az ágyba.

   Káromkodtam és ordítoztam, ordítottam és káromkodtam, aztán csillapodni, mert tisztulni kezdtem.

   A hét végén kiáztattam magam a kádban, szépen felöltöztem, majd célba vettem a piacot. Zöldség és gyümölcs az építkezéshez, aztán újra lakásbezárás, befelé fordulás.

   Nemsokára levelet kaptam. A nagybátyám írt, hogy meghalt a felesége, aki a halálos ágyán a lelkére kötötte, hogy a temetésére engem kötelező meghívnia.

   Végül is ő volt a kedvenc álnagynénim boldogult gyermekkoromban. Meglepően fiatal és kedves nő volt, aztán valahogy eltávolodtunk, messze kerültünk egymástól.

   Hiába morbid vagy szégyen, ez a meghívó a legjobbkor jött. A toron patakokban folyik majd az alkohol, tehát a legjobb alkalom, hogy kipróbáljam, egyúttal erősítsem magam.

   Talán jó lesz találkozni néhány rég nem látott rokonnal is, és újra belélegezni némi nagycsalád-élményt.

   Ahogy belegondoltam, leizzadtam, sőt azonnal inni akartam valamit. Szerencsére már csak víz meg gyümölcslé volt otthon.

   Rendben, mondtam magamnak, még két hét; addigra megerősödöm, meg én.

   Először is ki kell dolgoznom egy megfelelően szigorú és következetes napirendet. Csinálok egy remek táblázatot, a hétköznapokat és a hétvégét különválasztom, és úgy osztom az egyes napokat is szakaszokra, hogy mindent le tudjak írni, hogy mindent le tudjak ellenőrizni.

   Meg kell terveznem a munkakeresést is. Az összes diplomára, oklevélre és dokumentumra szükség lesz, végiggondolom az eddigi tapasztalataimat, sőt összeírom a hibáimat és az erényeimet is.

Amikor ezekkel megvagyok, magam köré terítek mindent, és akkor végre nekiállhatok kitalálni, ki is vagyok én.

A temetés napján a nappal együtt keltem, ráadásul óra nélkül. Hogy ez sikerült, erőssé tett, és, mondhatni, vidáman készültem a hosszú vonatútra. A három óra, amit zötyögni fogok, ráadásul emberek között, az elmúlt idők szinte csak helyzetváltoztató mozgásához képest igazi kalandnak ígérkezett.

Természetesen végig gyötört a lelkiismeret-furdalás, mert azért végül is milyen dolog már örülni egy tornak.

Ahogy a nagybátyámat megláttam az állomáson, elgyengültem. Tény, nem sokkal előbb ébredtem fel, ugyanis akárhány tervem volt is az utazás eltöltésére, az indulást követően elég gyorsan elaludtam. Ami egyáltalán nem baj, mert így legalább nem láttam se piáló, se dohányzó embereket, és ismerkedni se volt esélyem. Nem is olyan régen, ha egyáltalán útnak indultam volna, minden bizonnyal hevesen romantikus búcsúzkodás közepette szálltam volna le a vonatról, és erősen alkoholos lehelettel köszöntem volna nagybátyámnak.

   – Hát akkor először is részvétem – mondtam neki, amikor kezet fogtunk. Váratlanul így is maradtunk.

   – Kösz. Örülök, hogy eljöttél.

   – Én köszönöm, hogy írtál.

   Álltunk még egy darabig, aztán csillogni kezdett a szeme és rám borult. Úgy szorított, nem tudtam, mit csináljak.

   – Istenem, mennyi ideje azt se tudom, mi van veled – suttogta. Elengedett, mosolygott. – A franc egye meg, de hülye az ember. Milyen hülye.

   Már a kocsijában gurultunk, amikor bennem is felfénylett a tény, mi annak idején azért elég szoros és elég jó viszonyban voltunk, és nemcsak azért, mert apám halála után anyámnak tényleg szüksége volt a család segítségére, mivel elég necces körülmények között éltünk.

   Na, apámra is milyen rég gondoltam, pedig ha egy kicsit ergyább jellem, én most nem élek, ő meg valószínűleg igen.

 

 

 

Ha csak egyszerűen szólnak, hogy menjek velük, megteszem, elvégre vagyok nekik eggyel.

   Ehelyett az egyiknek el kellett törnöm a csuklóját, és az életét kizárólag az mentette meg, hogy a reccsenésre előkerült néhány komolyabb lőfegyver, továbbá érkezett egy okosabb, vagy legalábbis tájékozottabb tag, aki képes volt kezelni a helyzetet, úgyhogy végül is mosolyogva ültünk be a kocsiba.

   A városi legendákból lehetett tudni az Öreg Cinkesről, aki – nevetséges neve ellenére – viszonylag előrébb tart az eredeti tőkefelhalmozásnál, és igyekszik most már szalonképes módon viselkedni is. Természetesen az alapvető pénz- és hatalomcsinálási ügyletei mellett  immár a szokásos média és politika tárgykörben is van neki úgynevezett birodalma, no meg néhány komoly barátja a megfelelő helyen, így tehát amikor bevittek hozzá, sőt leültem vele szemben, bizony szorítanom kellett a karfát, hogy ne röhögjem szét magam. Arra pedig különösképp vigyáznom kellett, hogy semmiképpen ne nézzek körbe a szobában, hogy semmiképpen ne vegyek tudomást a berendezésről és az úgynevezett kiegészítőkről.

   – Örülök, hogy találkoztunk, hogy végre személyesen megismerhetlek, Hús. Ez a neved, ugye? Vagyis hát azt szereted, ha így szólítanak, igaz?

   Naná, hogy ez is azokon a siralmas szervezettalvilágos filmeken nőtt fel, ráadásul kelet-európai lélekkel, úgyhogy tudtam, nincs közel a vége. Gondoltam, dobok egy merészet, és beavatom, miért is ez a nevem, miért nem használom az anyakönyveset, de aztán kapcsoltam, ha most belekezdenék, ő minden bizonnyal mosolyogva mutatna érdeklődést, majd rátérne az üzletre – vagyis ippeg én is játszanám a filmes marhaságot.

    A legrosszabb, persze, az volt, hogy még messze nem voltam kész és gyógyult, sőt, ezek meg itt mind ittak valamit, persze elsősorban nem azért, mert kívánták, hanem mert menő ilyenkor inni, lehetőleg viszkispohárból, jéggel.

    Na, mindegy, inkább figyeltem, mikor jön a farbája.

    – Egy kicsit messzebbről kezdem, hogy teljes tisztaságában láthasd az üzleti környezetet… de, ne haragudj, meg se kérdeztem, mit iszol… Tehát?

    Menj a picsába.

    – Egy kis szódát, ha van. Köszi.

    – Csak nem vagy beteg?

    Közöd.

    – De te tudod… Köszi, fiúk.

    – Én köszönöm, fiúk.

    Milyen kedvesek.

    Szinte egyesével szopogattam a buborékokat, a poharat meg szorítottam, nagyon erős akartam maradni, mert bármi is történik itt, nekem elsősorban a gyógyulásomra kell koncentrálnom.

    – Nos hát akkor talán bele is kezdenék, és ha nem haragszol, nem kerülgetem a forró kását, haha!

    Na, jól van, legyen, hátha előbb szabadulok, jutott eszembe, és azt csináltam, ami elvárás ilyenkor az én helyzetemben.

    – Hümm – mondtam apró mosollyal a szám szélén.

    – Örülök, hogy értjük egymást.

    Tényleg csak én érzem kínosnak?!

    – Tudod, nagy örömmel vettem a hírt, hogy egy bizonyos, minősíthetetlenül viselkedő társaságot megleckéztettél, és a lecke olyan jól sikerült, hogy megemlegetni se volt idejük, haha!

    Tudtam és sejtettem. Azt is, hogy mi következik, úgyhogy hátradőltem.

    – A fiúk, szerencsére, ott voltak, és tudtak neked segíteni. Persze egy kicsit azért még inkább én jövök neked egy féllel. Úgyhogy ha befejezed, sőt lezárod ezt a történetet, akárki lehetsz, én mindenben támogatni foglak.

    A rend kedvéért egy kicsit, habár jelentőségteljesen előredőltem, pár pillanatig összehúztam a szemöldökömet, ugyanakkor a szám sarkában végig tartottam az apró mosolyt.

    – Bővebben? – kérdeztem végül, hogy mindenki megnyugodjék.

    – Tetszel nekem, te gyerek, helyes! Nos, a négy bunkó egyike a Láncos fia volt, de az öreg Láncos, ugye, három hónapja halott…

    És nyilván jelentőségteljesen az embereire néz.

    – Annak az öccse viszont, vagyis a nagybácsi úgy döntött, nemcsak átvesz mindent, de még tovább akar terjeszkedni, mintha az, ami eddig meglett neki, az mind jogosan az övé lenne, pedig hát nem, ugye.

    Azért kezdtem unni. Gondoltam, gyorsítok.

    – Összesen hány tényező van?

    – A hármas a nyerőszámod, Hús barátom.

    – Gondolkodási idő, egyebek?

    – Negyvennyolc óra múlva jelentkezünk.

    A srácokat megkértem, az első sétálóutcánál vagy parknál tegyenek ki, mert járkálni lenne kedvem, ugyanis ilyenkor egész jó a levegő.

 

 

Szinte kutatták a tekintetem, vajon én is eléggé lelkes és elfogult vagyok-e, hogy nekem is csak Emese körül forognak-e a gondolataim. Próbáltam adni a naivat és ártatlant, hogy hát miért is kellene nekem éppen ezzel az Emesével foglalkoznom folyamatosan, de nem jártam sikerrel, fejüket leereszkedőn csóválva gyorsan odahagytak, akár valami fertőző beteget.

    Amikor nem is annyira sokkal később a Tisza partján sétáltunk, nevetve mondtam Emesének, hogy amíg nem találkoztunk személyesen, csak abban voltam biztos, hogy semmiképpen nem akarom látni, bármennyire közel állt az álnagynénimhez, bármennyire hálás vagyok neki, hogy ilyen szép búcsúztatást szervezett.

    Azt még hozzátettem, hogy elég kellemesen csalódtam.

    Arról nem beszéltem, hogy magamban is kellemesen csalódtam, hogy sokkal jobban bírom a gyűrődést, mint feltételeztem, pedig egyszer-egyszer, kivált, amikor valami fiatalkorú kezében láttam meg rendes italt, legszívesebben ütöttem és ittam volna.

    Szerencsére elég kellemes volt az idő, jó volt sétálni, és élvezni, hogy átjár a szabadság, hogy elkábít a hangok, illatok és ízek kavalkádja, hah.

    Talán az elragadtatott állapotnak volt köszönhető, hogy egyszer csak azt mondtam:

    – Emese, remélem, mielőbb megismételhetjük ezt a sétát a Duna mellett is.

    Emese elém lépett, a szemembe nézett és megsimogatta az arcomat. Én persze csípőből kaptam utána, de úgy nézett vissza rám, hogy lefagytam.

    Belül viszont elég erős máglya gyulladt be, úgyhogy a méretes hőmérséklet-különbségnek köszönhetően rettenetesen fájt mindenem, fájtam nagyon. Szerencsére a nagybátyám ragaszkodott volt hozzá, hogy maradjak itt éjszakára, akár többre is, mert most alkalmatlan és gyenge lennék egy utazáshoz.

    És még akár történhet is valami, valami komolyabb.

    A lehető legvisszafogottabb sóhajok közepette kísértem vissza Emesét.

    Amint a szobámba léptem, a párnába fúrtam a fejem, és ordítottam egy tompát.

    Minden hülyeségre fel voltam készülve, de erre pont nem, ez az egész eszembe se jutott. De ha eszembe jutott volna, akkor se akartam volna rágondolni.

    Ami az utóbbi időben történt, kivált a nők vonatkozásában, az egyáltalán nem tette lehetővé, hogy akár a pillanat törtrészéig is komoly lehetőségként számoljak az ilyesmikkel, mint ami éppen az előbb történgetett, ráadásul nem is rajtam múlott, úgyhogy különös hangsúllyal gratulálok magamnak, brrr.

    Azért nyilván nem véletlen, hogy a tükrözésről nem tudtam lejönni, de legalább nem szedek nyugtatókat s egyebeket, ellenben sajnálatos, hogy a sok álldogálásban elfáradok.

    Amint felkelt a nap, lezuhanyoztam, és kimentem sétálni.

    Néztem a parkban a virágágyást, a virágágyásban a földet.

    Ránéztem a két lábamra.

    Na, az ott a föld, ezek itt a lábaim. Mostantól be vagytok mutatva egymásnak.

    Továbbá eljött az idő, hogy alapvető tényként képzeljem el, majd tudatosítsam magamban, hogy két lábbal állok a földön, vagyis nem kell ide se tükör, se doki – se régi, se új se.

    Mert én vagyok az új, az új élet maga. Ezért az se számít, hogy Emesének van egy gyereke; az apja az én néhai legkedvesebb álnagynénim öccse, egy utolsó szar alak, de szerencsére nem is tud róla senki semmit, mióta a gyerek születésekor eltűnt a ködben.

    Ehhez képest nem véletlenül kapta meg végrendeletileg Emese a torszervezői feladatokat.

    Hihetetlen és szomorú, de igaz, hogy minden családban van hülye. Tulajdonképpen inkább megnyugtató, hogy bárhová is sodorjon az élet, bármilyen ismeretlen helyen kössek is ki, ha ügyesen, körültekintően tájékozódom, lesz lehetőségem felfedezni a sok idegen arc és öltözék, mozdulat és hang között ismerősöket, de legalábbis hasonlítókat, hasonlókat, akikből tovább haladva szép lassan a többiek, a kevésbé tipikusak is egyre egyértelműbben elkülönülnek egymástól. Nem kell túl sok idő hozzá, és hamarosan kialakulhatnak új viszony- és kapcsolatrendszerek, amikben egyre otthonosabban érezheti magát az ember, vagyis egyre többet mosolyoghat, ami viszont nagyon egészséges.

    Hát gratulálok mindenkinek, leginkább saját magamnak.