Ugrás a tartalomra

 

Összjátékok pillanatnyi terméke vagyok

„Sosem hittem a műfaji határokban. Azt definiálni tudom, hogy melyik európai művelődési korszak hogyan teremti meg saját magát az irodalmi műfajokban, mikor is fontosak a legendák, mikor pedig a himnuszok, és mikor a regény. Szerintem most egyik sem az” – fogalmaz Géczi János, akivel a művészetek és műfajok közötti átjárásról, az írói individuumról, az utazás és írás különös összefonódásáról, a Vadnarancsok és a Hosszúversek /képversek című kötetéről beszélgetett Kirilla Teréz.

Géczi János portré

 

 

 

 

Összjátékok pillanatnyi terméke vagyok

 

Banális kérdéssel fogom kezdeni: miért ír az író – például Ön?

Azt, hogy miért is írok, fiatal koromban sokkal jobban tudtam, mint most. Ennek a miértnek a pontos meghatározása a korral együtt egyre nehezebbé válik. Ha az ember saját magán túl másokért is akar szólni, akkor először is meg kell határoznia önmagát, meg kell válaszolnia a kérdést, hogy ’mi vagyok én’ – ami egyre bonyolultabb és talán felesleges is –, s érdemes meghatározni azt is, hogy az egyes szám első személy meg a többes szám első személy között mifélék a közös felületek.  Az írásnak a kezdetén, tizenhat, tizenhét éves koromban saját magam identifikálása során elsődleges szempont volt a szöveg haszna. A magamfajta ember a versekkel, többek között a maga írta versekkel udvarolt. Ám amikor az írás átcsapott életjelenségbe, ahogy fokozatosan biológiai funkcióvá vált, ezek a gyakorlati, haszonelvű szempontok megsemmisültek. Amikor a Vadnarancsokat írtam, emlékszem, ismét csak fontosnak éreztem a személyiségem közösségi vonzódását. Mihelyt azonban az ember minden percét a szónyelvi teremtés uralja, akkor az ismét nem igényli bizonyos miérteknek az ilyenfajta megválaszolását. Nem, nem az önkifejezés lett fontos az idővel, hanem saját magam írói személyiségének a megteremtése és megtartása, annak a behatárolása, hogy a privát én és az írói személyiség mennyiben is azonos, avagy mennyiben különböző.  Minél fiatalabb voltam, annál inkább különbözött ez a kettő, mostanság azt gondolom, hogy jószerivel semmiféle megkülönböztetés már nem érzékelhető. Nincs már semmi, ami ne változna át belsővé, oly kevés a jövő idő. Végső soron mindaz, amit írok, az az életemnek, a kulturális-társadalmi státuszomnak, nem pedig a fantáziámnak a terméke. Nincs bennem semmi önjáró produkció, megrendezett teatralitás, sokkal inkább kétségek, szégyenek, következmények. Azt, hogy írok, miután az írás mögött a mindenkori perceim vannak, inkább szégyenteljesnek, szemérmetlennek tartom, mint valaha. Szemérmetlennek látom azt az embert, aki, még ha szándéka ellenére is, s olykor csak egy szó erejére és idejére, magamutogatásra vállalkozik, ahelyett, hogy önmaga réven a közössége dolgaira mutatna rá.

 

Az említett Vadnarancsok Vadnarancsok című kötet épp most jelenik meg újra, s itt rögtön föl is merül egy kérdés: hogyan alakította a viszonyát ezzel a csoporttal, hogyan tudta elérni a velük folytatott beszélgetésekben az őszinteségnek azt a fokát, amely ma is mély benyomást képes tenni e szövegek olvasóira?

Minden beszélgetés mögött hat-tizenkét hónapos interjú van, hetente egyszer-kétszer beszélgettünk. Az egész életnek a históriáján tucatszor mentünk végig – amikor pedig elkészültek a gépről való leiratok, már nem a hangzó szöveg került be a könyvbe, nem az ő szavaikat idézem, hanem én magam mondom újra a történetet. E monológok minden mondatában én vagyok benne, miközben őket imitáltam. Nem a történeteknek az igazságára voltam kíváncsi, hanem a megéltségére, hitelességére, arra, hogy ki mit gondol magáról igazán. A történetek közös pontjaként meghatározó számkivetettség, ez a szkepszisen túli önrombolás nemcsak a társadalomnak erre a mélyrétegére, hanem az egész korszakra jellemző volt, beleértve a tudományt, művészetet is, csak ezek a szereplők ilyen szempontból rezonőrök, felerősítik a partszélre sodort embernek az élményét, akinek a számára a szellemi, társadalmi, családi élet mind arról szól, hogy nincs tovább, minden reménytelen. Semmi nem tőled függ, te csak elviselője vagy még a saját személyednek is, mintha kívül állnál, mintha lenne egy olyan személyiséged, akivel megtörténik az élet, és te magad ettől függetlenül egy sarokban gubbasztó személyként rálátsz erre a szenvedő figurára. Van egy ilyen furcsa tudathasadás – és ma már úgy látom, hogy ez a technika ugyanúgy él tovább, most is van több millió ember, aki saját magán kívül áll. Legfőbb problémájuknak a szorongást látom, azt, hogy a problémájukat nem képesek önmagukban megoldani, hogy az széjjelmorzsolja őket. Egyik oldalról tehát ott van a feleslegesség tudata, a másik oldalról pedig ennek az elkerülésére egy furcsa hedonista, élethabzsoló viselkedés.

 

Hogyan tudná körülírni a saját individuumát?

Nem tudom meghatározni az individuumomat. Nem is hiszem, hogy nekem olyan sok, egészen unikális jellemzőm volna. Elsősorban egy fajnak, az emberi fajnak vagyok a része, és ez már meghatározza a kereteimet. Beleszülettem az európai kultúrába, éppen 61 éve, vagyis a nemzetállami kultúrát fontosnak tartó korszakba, és négy-öt műveltségtípusnak a metszéspontján állok a huszonegyedik században, a Kárpát-medencében. Fontos továbbá, hogy férfi vagyok és értelmiségi. Az, hogy magyarul vagyok képes a világra reflektálni, szintén sok mindent meghatároz. Azt hogy, protestáns műveltségem van, a partiumi és felvidéki családi hátterem, ugyanakkor az anyaországi iskolázottságom határozza meg, én keveset kevertem önállóan hozzá. Magam ennek a sokfajta világnak egy terméke vagyok, megfelelő önmozgással, hogy az elemek hogyan tudnak elrendeződni, hogyan képesek egy mintázatot kiadni, abban tudok szerintem talán kreatív lenni.  Összjátékok pillanatnyi terméke vagyok, és nem az az érdekességem, hogy miben vagyok eltérő a többiekhez képest, hanem milyen más módon keverednek bennem ugyanazok az elemek. Ennyiben én természettudományos, biológusi vagy humánökológusi, -etológusi tudattal rendelkezem, és ilyen szempontból látom ezt a személyemet illető kérdést. Természetesen hiszem, hogy az emberiségnek legfontosabb tevékenysége a művészi tevékenység, fajunk specialitásai leginkább itt jelenhetnek meg, de a valóságnak ez egy nagyon pici része, s mily különös, hogy elenyésző dolog, amivel az ember a világnak a végső, mindent összefogó árnyalatát adja meg. A mű szempontjából nem az a fontos, hogy milyen elemek vannak benne, nem, hogy milyen technikával viszem fel az anyagot a vászonra, vagy bontom vissza az agyagból azt a formát, hanem az, hogy miféle a végső homogenizáló eljárás, amitől az egész kép eggyé válik. Az individuum az a bizonyos árnyalat.

 Géczi könyvhét

Van ennek a fajta mintázatnak szépsége?

Hogyne lenne, természetesen van szépsége egy mintázatnak. Mégpedig az, hogy az anyag, amiből felépül – hangokból, színekből, formákból – az anyagszerűség szerint valósul meg vagy sem. Nem azt gondolom, hogy a szellemi átitatottságtól, mint a középkorban, vagy az aranymetszés meglététől, mint a reneszánszban, hanem a fölhasznált anyag belső rendjétől fog valami széppé válni. Ennek a megtalálása a fontos. Attól a jelenségtől, hogy a zene, a Beethoven előtti zene, képes hegyeket festeni, zúgó folyókat vagy nagy szerelmi érzéseket ábrázolni, ugyan kiver a hideg veríték, de mindez nem a zenének a sajátosságával függ össze, sőt, meglátásom szerint éppen a zenével ellentétes, sőt zeneellenes. Azok a nagyon érdekes, szép tájképeknek minősített festmények, amelyek a tengert képesek a lélek tájaként ábrázolni, ugyancsak nem a festészetnek az esszenciáját adják. Engem jobban érdekel az a modern festészet, ami vagy a vászonnak, vagy a festéknek, vagy a színeknek, műben felhasznált anyagnak a tulajdonságait, vagy a kopását stb. hozza működésbe, állítja színpadra. Ennek is van esztétikája, és természetesen nagyon nehéz a nyelve.

 

Egyszóval tiszteli az anyagot?

Tisztelem az anyagot, a szavakat, a magyar nyelvet. Azt a mentalitást, amely képes egy nyelven pontosan önmagát megjeleníteni, azt a mentalitást, amely beismeri, hogy ezen a nyelven miről nem tudunk beszélni, azt, ami lehetetlenné tesz egy csomó dologról való értekezést. És amikor az ember rájön, hogy ez a nyelv mégiscsak tud az arabok félszáz sivatagot jellemző szava nélkül is a sivatagról beszélni. Vagy az angolok több száz, köddel kapcsolatos időjárási szava nélkül is egy ködöt megjeleníteni.

 

A műveiben feloldódnak a műfaji határok, ez mennyire tudatos írói szándék?

Sosem hittem a műfaji határokban. Azt definiálni tudom, hogy melyik európai művelődési korszak hogyan teremti meg saját magát az irodalmi műfajokban, mikor is fontosak a legendák, mikor pedig a himnuszok, és mikor a regény. Szerintem most egyik sem az. Amúgy a mostani, mindennapi életformánkban a tudományos tevékenység és a művészeti tevékenység, a vizuális tevékenység és a szavakkal való tevékenység között nincs határ. A tudományban ma az a legsikeresebb, aki a tudományát transzdiszciplináris módon tudja használni, a művészetben éppenséggel az anyaghasználat megismerői a legsikeresebbek – és itt nem a befogadói sikerre gondolok –, továbbá azok, akik tudósként, művészként, nyelvészként egyben tudják tartani a világukat. Akik kitalálnak egy mítoszt, amely persze pszeudo-mítosz.   

 Géczi Írók boltja

Miért szeret utazni?

Az utazások alatt olyan helyszíneket keresek, amelyek kikényszerítenek belőlem egy olyan új nyelvhasználatot, amely az én korábbi nyelveimmel, vagy ismereteim szerint a magyar nyelvvel nem írható le. Mihelyt ezt sikerül megfogalmazni – ezt a Jeruzsálem-, a Veszprém- és a Monostorpályi könyvemben tudtam talán megcsinálni –, az rögtön segíteni fog majd, ha találok magamnak egy olyan területet, például a versekben, hogy egzaktabbul beszélhessem el a gondolataimat.  Mindig meg kell találni azokat az eljárásokat, amely az egyik hely révén tett, írói beszédbeli, narrációs, mentális felfedezések eredményeit transzlációval megjeleníti egy másik helyen. Azért vagyok sok műfajú, mert a kollázsokban, fényképekben, filmekben vagy a versekben előálló módszertani lehetőségeket bele tudom vinni a kisprózába. Szóval innen oda származtatom át a módszereket. Nem új világot teremtek, hanem a régi világot mondom újra. Egyre-másra ugyanarra a centrumra koncentrálok, csak több irányból közelítek felé. Az idegen világgal új nyelvet tanulok meg, magamat vetem alá tűzpróbának, Izlandtól Jeruzsálemig.

 

Azt hiszem, a szöveg és a képek összekapcsolása azon utazások során is fontos lehetett, amelyek a 2014-ben megjelent Hosszúversek/képversek című kötete anyagát is inspirálták…

Igen – ebben a kötetben például vannak olyan képek, amelyek Kínában születtek, ott járva ugyanis nagyon sok olyan barlangba tudtam lemenni, vagy olyan hegyet tudtam megmászni, ahol nagyon szép sziklákon, egy-egy résben egy vers van bevésve, láttam, ahogyan a természeti tárgyak vagy dolgok képesek magukat a saját felületükön hordott szöveggel felülírni. Ez a szöveg soha nem a tárgyról szól, de a tárgyhoz való kapcsolatával egy olyan metajelentést kapott a hely, ami magától a verstől vagy külön a kőtől nem származott volna, de a kettő együtt hozza létre. Ez a fajta létezési technika az, amit szerettem volna ebben a kötetben megvilágítani. Láthatóak benne továbbá olyan roncsolt plakátok is, amelyek attól válnak műalkotássá, művészi kollázsokká, hogy rájuk találtam – az ember tekintete egyszer csak műtárgyként azonosít egy szemetet. Ugyanaz a szervesítő technika van ezekben a képekben, mint ami összetartja a versek részeit is. A műtárgyalkotásának az algoritmusa ugyanaz, függetlenül attól, hogy szövegversről van szó, vagy pedig olyan valamiről, ami képek és szövegek kaotikus halmazából született. Hosszú kversekA négy hosszú vers mellett e kötet tartalmazza a keletkezési idejére – egy egész évtizedre – jellemző vizuális törekvéseim változatait is, tehát benne vannak a 2000 környékén csinált Karoling-képvers előiratai éppúgy, mint a szövegekkel teleírt tárgyakról készült fényképek. Ez ilyen szempontból nem egy vers- vagy képgyűjtemény, hanem egy könyvvers, ami a mi nemzedékünkre egyébként is jellemző – elég, ha Kemenczky Juditra, Zalán Tiborra, Szkárosi Endrére vagy Szőcs Gézára gondol. Az a törekvés volt közös az indulásunkban, hogy a könyvvel ne csak dokumentáljunk, megjelenítsünk egy szöveget, hanem annál többet hozzunk létre. Számomra természetesen a vers az elsődleges, hiszen költő vagyok, ezzel szemben a költészeti eljárást vagy bizonyos neoavantgárd elemeket más műfajokból tanultam. Az esszéírásból például azt, hogy mindig van hipotézisem, egy jól körülhatárolható metódusom, s arra is vigyázok, hogy a mű technikájában ne legyen széjjeltartó, hogy homogenizálni tudjam, nemcsak nyelvében, hanem a metafora- vagy metonímia-szerkesztésben is. Azt hiszem, van egyfajta technikai univerzumom, amellyel olyan nyelv létrehozására törekszem, mely a dolgok komplexitását képes elmondani, anélkül, hogy leegyszerűsítené az összetettségüket.

 

E pillanatban melyik utazási élménye tűnik a legemlékezetesebbnek?

Egyszer a Via Dolorosán ültem néhány barátommal, két házaspárral együtt, amikor az örmény templom előtt egy érdekes, barna virágmintájú burkás, idős hölgy lekapta a kendőt a fejéről. A háta mögött éppen lengyelek hordozták a hatalmas keresztet, és vonultak alá az úton. Arab oldal felől az izraeli katonák őrködtek, ez mind együtt egyetlen pillanat, és amikor ez az idős hölgy lekapta a fejéről a burkát, akkor az arab nők, akik szatyorral meggörnyedve mentek hazafelé, egy pillanat alatt véresre verték. Nekünk arra sem volt időnk, hogy felfogjuk, mi történt, sokan tébláboltunk arra, mi, európai turisták. Az ember ezekben a helyzetekben érti meg több száz évnek a mozgatórugóit, ebből a megértésből születik az írás. Nem zokogni kell, nem gyomorrándulástól meggörnyedni, hanem valami mást, a szenvedés nyelvének a megértését előállítani. Vagy amikor Izlandon úgy érzi az ember, hogy a világ teremtése előtt vagyok egy perccel, miközben a maga hatvan évével már látja ezt a megteremtett világot, és nem biztos, hogy azt mondja, hogy kell. Sok ilyen kulcshelyzet van, és az a fontos, hogy ezeket a helyzeteket felismerje az ember, erre kell kiképezni magunkat. Végső soron nem érdekel, hogy ezt irodalomnak lehet-e tekinteni, vagy sem.

                                                                Szöveg: Kirilla Teréz

Fotók: Laik Eszter, Kirilla Teréz, Varga Melinda

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.