A hallgatás és a beszéd könyve
Az Erdélyi Nemzetközi Könyvfesztivál díját vehette át Dragomán György író a hétvégén, ezt megelőzően pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színház Stúdiótermében találkozhattak vele az olvasók, ahol Visky András író, dramaturg kérdezte őt a Máglyáról, A fehér királyról, a színházzal való kapcsolatáról.
Az Erdélyi Nemzetközi Könyvfesztivál meghívására érkezett a Kincses Városba Dragomán György író, akinek A fehér király című regénye a román irodalomkedvelők körében nagy sikernek örvend. Az elismerést is ezért ítélték neki – indokolta Gabriel Bota, a fesztivál igazgatója. Az író Máglya című könyvét – amelyet a romániai forradalom regényeként emlegetnek – is bemutatták a román olvasóknak a hétvégén. A kötetet a Polirom Kiadó jelentette meg, fordítója Gábor-Forta Ildikó.
A magyar olvasókkal a fesztivált megelőzően a Kolozsvári Állami Magyar Színház
Stúdiótermében találkozott az író, ahol, mint mondta, gyermekként is járt. Gyerekkorára nagyon pontosan emlékszik, nem véletlen, hogy két említett könyvében a gyereknézőpont meghatározó. A fehér király elbeszélője egy kamasz fiú, a Máglya pedig egy tizenhárom éves lány szemszögéből mutatja be rendszerváltás körüli időszakot – meglehetősen sötéten. Az író ugyanis bevallása szerint mindig sötéten látja a világot. Mintha mindig apokalipszis lett volna, háború, nemcsak kifelé, de befelé is. A háborúban a világot hatalmunk alá akarjuk hajtani, nincs egyéni lehetőség, a viszonyok tisztán hatalmi viszonyok. Így működik a rendszer, folyamatosan háború dúl, akkor is, amikor béke van – vallotta Dragomán az esten.
Az író szerint a Máglya a hallgatás könyve, A fehér király pedig a beszédé. A hallgatást, azt, hogy a trauma a megszólalás lehetőségét felszámolja, és a kemény dolgokról egyáltalán nem tudunk beszélni, nehéz volt irodalmi formába ölteni. Olyan hangot viszont, mint A fehér királyban, nem szeretett volna megütni, úgy érezte, ha azt folytatja, egész életében nem bír elszakadni többé attól az elbeszélői módtól. Bár mindkét mű a kommunista rezsim éveihez nyúl vissza, merőben más szempontokat helyeznek előtérbe.
A Máglya elemelkedik a valóságtól, egyfajta mágikus realizmus jellemzi a regényt. Dragomán szerint a világ építi önmagát, nem mi a világot, így történt ez akkor is, amikor a könyvbéli nem valóságos jeleneteket látta maga előtt. Csupán azt vetette papírra, ami képileg nagyon erősen élt benne. A reflexiónak és az érzéki tapasztalatok megjelenítésének is fontos szerepet tulajdonít, ezért nem épül legújabb regénye olyan mondatokból, amelyeket kiragadhatunk a szövegkörnyezetből, hanem Emma, a főhős beszédmódját adja vissza. „Egy nagy vers az egész könyv” – ugyanis areflexió előtti állapot az író szerint költői állapot.
A rendszerváltás témáját kibontva fölmerült, hogyan tudja rekonstruálni a regényíró a valóságot. Dragomán sosem szeretett volna történelmi regényt írni, úgy véli, hogy a történelmet bukott regényírók írják. „Nincs történelem, csak az van, amit valaki elmesél” – indokolta. Iskolás korában megdöbbent, amikor egyik pillanatról a másikra megváltoztatták a középkori román uralkodó, Mircea cel Bătrân (Öreg Mircea) nevét Mircea cel Mare-ra (Nagy Mircea), mert az akkori rezsim vezetőjének így volt szimpatikus.
A rendszerváltás előtti időszak meghatározó volt Dragomán számára, ekkor költözött szüleivel Marosvásárhelyről Magyarországra. Akkor úgy gondolta, hogy szülővárosa minden részletét magával kell vinnie, fényképészi pontossággal rögzítve az utcákat, a tereket, a hangulatokat, emlékeket, hogy aztán újra felépíthesse azokat. Amikor megpróbálta a lebontott várost magában újraépíteni, irodalmi formába önteni, rádöbbent, hogy képtelen a valóságot elmesélni. „Lehet, hogy nincs is valóság” – merengett el az író. Nyolcvankilencben hazament, két napot töltött újra szülővárosában, s tudatosult benne, hogy saját, fiktív városát dédelgette magában, nem a létező várost írta meg. A honvágy és vele kapcsolatos kellemetlen érzések annyira erősek voltak benne, hogy 2005-ig nem is látogatott haza.
Valószínűleg nem szeretett volna elmenni, emiatt is köszön vissza műveiben rendre traumáival és érzéseivel ez az időszak. Gyerekkorában számára már az is nagy törés volt, amikor a város másik negyedébe költöztek – vallotta meg az író, aki szüleiről is megható őszinteséggel mesélt. Megtudhattuk, hogy regényeit szülei is elolvasták a megjelenés előtt. Édesanyja sírt, amikor fellapozta a Máglyát, amely az író számára gyászkönyv is: édesapja ugyanis A fehér király megjelenésekor hunyt el – a kéziratot még olvasta, de a könyvet már nem vehette kezébe.
Az írót szabad embernek nevelték szülei, ezért ma is a szabadság gondolata foglalkoztatja leginkább. „Egész életemben az érdekelt, mi a szabadság”. A fehér király főhőse nem véletlenül serdülő fiú, kamaszként az ember nemcsak nekimegy a falnak, hanem átmegy azon – véli az író. A diktatúra idején édesapja felkészítette, hogyan viselkedjék, ha behívják kihallgatásra a Szekuritátéra; nem gyerekként, felnőttként bánt vele. Dragomán valószínűleg ennek hatására írta meg nagyon fiatalon, tizenhárom évesen élete első novelláját, amelynek témája az, hogy egy istent főbe lőnek.
Szó volt az esten Dragomán drámáiról, a színházhoz való viszonyáról is. Az író Kalucsni című darabját tavasszal láthatja a kolozsvári közönség Szász János rendezésében. A színházat diktatórikus műfajnak tartja, s mivel sosem szeretett parancsolni, és azt sem bírta, ha neki parancsolnak, saját darabjait nem tudná megrendezni. A színházhoz tizennégy évesen került közel, amikor megnézte Tompa Gábor rendezésében a Hamletet. Első drámáját, a Nihilt a Katona József Színházban játszották.
Jelenleg egy regényen és irodalmi tárgyú filozófiai esszéken dolgozik, tudhattuk meg befejezésül.
Varga Melinda
Fotók: György Tamás
