Szilágyi-Nagy Ildikó: Tizenkettő bizony – 7. Cseh Sándor Petőfi

Szilágyi-Nagy Ildikó

Tizenkettő bizony – 7. Cseh Sándor Petőfi

– „WANÁRI TC” – olvassa Jolánka az olajfestékkel bugyizöldre festett ajtón, amelyről hiányzik a kilincs. Próbálja lesikálni, de a lakkfilces felirat makacsul díszeleg az iskola mosdójában, a különvécé ajtaján.

– Ebből megint balhé lesz – gondolja Fadrusz Jolán, akit a munkahelyén csak Jolánkának szólítanak, így jelezve, hogy alacsonyabb rendű lénynek tartják, mert ő csak takarító az iskolában, ahol mások tanárok, karbantartók vagy bérszámfejtők. A diákok Takarítónéninek hívják, jelezve ezzel, hogy a Tanárnéniket se tartják többre, mint a Tanárnénik a Takarítónénit. A gyerekeket Fadrusz Jolán Tomigyereknek, Faszagyereknek, Katigyereknek és így tovább nevezi, jelezve ezzel, hogy ők sem különbek a néniknél és bácsiknál, csak még növendéknénik és növendékbácsik.

A lakkfilc tulajdonosa előző délután, bizonyára miután a napközi bezárt, és várta, hogy érte jöjjenek, végigjárta a folyosót; keze nyomát feliratok őrzik: KANÁRI TAR, a „Tanári kar” tábla helyén, az osztályajtókon pedig 3./BÉLA és 2./ANDRÁS, és 1./CUKOR, alatta, ugyancsak nagybetűvel szedve: JOHANNA, TE TELEGRÁF KUKGLI! és MUNYÓ NÉNI TAR KANÁRI. A műanyag lambérián lovak tollrajzai sorakoznak üveg alatt, a lovak lába közé nyíl mutat, melyhez magyarázó szöveg csatlakozik, a ló nemének megfelelően: LÓPASZ, illetve FINA felirattal.   

Szombat van, a levelezősök mindjárt itt lesznek. Az esti gimnázium órái szombat reggel vannak, akkor a kisiskolásokra méretezett padok megtelnek 18 és 45 közötti felnőttekkel, akik gyorstalpalón akarnak magyarországi érettségit szerezni. Hozzájuk más tanárok járnak be, akik Fadrusz Jolánt Fadrusz Jolánnak szólítják, és magázzák. Cseh Sándor Petőfi a kukoricás embertől épphogy hazaér, már rohan is az órájára. Rajzot és művészettörténetet tanít szombat reggelente az esti iskolában. Elhivatottságból. Nem is annyira a kevés pénz, mint inkább a kollégák üldözték el a tanári pályáról húsz évvel ezelőtt. Aznap, amikor két tanító néni összeverekedett a tanáriban, mert egyikük harminc forinttal több fizetést kapott, a férfi fölmondott, és megfogadta, hogy soha többé nem teszi be a lábát egy iskolába. Aztán engedményt tett az esti iskolások kedvéért, mert a faluból többen is jártak ide, akiket tisztelt azért, mert felnőttként tanulni akartak, csupán a tudás kedvéért. Hiszen azt mindannyian láthatták, hogy anyagi hasznuk a tanulásból nem származik. Egy kivételt ismertek, a Traktoros Sándort, aki szerelő volt, titokban leérettségizett, többször felvételizett az orvosi egyetemre, és ma menő magánrendelése van a városban.

– Nőgyógyász lett a fiam, micsoda szégyen! – sírt a Traktoros Sándor anyja, akinek a férje, az apósa, meg annak az apja is traktoros volt.

Petőfi rajzolta a műanyag lambériára kitűzdelt Nagy László-grafikákat. Bámulatos sebességgel tud Nagy László után tollal lovakat rajzolni, és meg is engedheti magának, hogy ingyenmunkával segítse a Nagy László Iskolát. Sok mindent megengedhet magának, mióta belátta, hogy a tanári pálya nem neki való, és részben pr-cégeknek tervez, részben saját munkáit adja el. Például faluban vett házat, kertet építhet és állatokat tarthat. Cseh Sándor nem bánja a feliratokat a lovai lába között, nem látja a kollégáit sem, akik elsurrannak mellette a folyosón. Figyelmét részben még a Kukoricásnak, részben Marinescu Varvarának szenteli, így hanyagolva a jelent az olyan dolgok miatt, melyek már elmúltak, és melyek még nem léteznek, és nem is biztos, hogy létezni fognak.

–  Hogy is mondta a Kukorica János? – próbálja felidézni Petőfi a Kukoricás szónoklatát, ahelyett, hogy jól szórakozna a lakkfilces graffitiken. – „Azt mondja Isten, nagy fájdalmakkal, kínok között. Lenne Isten minden, az emberek! Kértem számára, ne tudjunk semmit. Érti a fájdalmait?” Valahogy így volt.  Vagy az volt a vége: „Az emberek szenvedését nem tudjuk”? Egy szomorú Isten lakik mindenkinek a szívében, ezért mindenkivel együtt kell érezni, legalábbis a Kukoricás szerint. Ha minden Isten lenne, minden megérdemelné az együttérzésemet, beleértve saját magamat. Vajon így értette a Kukoricás? De hát kicsoda egyáltalán a Kukoricás, valami próféta, egy Csontváry? – de hiába akarja elhessenteni magától a témát Cseh Sándor, az iskola hosszú folyosói, az emeletek lépcsőfordulói nem hagyják, hogy hétköznapibb mederbe terelje gondolatait, melyeket később még a masszőrével, Lábas Tiborral is megoszt majd, akihez akkor jár, amikor a munka tönkreteszi a nyakát, és nem tud mozogni, tüsszenteni, de még levegőt venni sem.

– A saját szenvedésemet ismerem a legjobban. Vagy legalábbis arra van leginkább lehetőségem, hogy a magam szenvedéseit, a magam szomorú Istenét megismerjem. Ha saját magammal együtt érzek, Istennel vagyok – zárja le végül Petőfi, és hagyja, hogy megmosolyogtassa a gondolat, hogy a Kukoricás, ahogy annak idején Csontváry, a vízióit alkotásban fejezi majd ki, esetleg a Kukoricás is levelet ír majd a reménybeli szponzoroknak, hogy küldjenek neki pénzt, mert megtalálta a nagy motívumot, a magyar burleszkfilmet. Petőfi most rajtakapja magát, hogy úgy gondolkodik a Kukoricásról, ahogy egy tanítványa Csontváry Kosztka Tivadarról, aki, az esti gimnazista szerint, „mivel tökön lőtte magát fiatalon, csak az alkotásban vigasztalódhatott”.

Petőfi nemcsak a növendékein, de magán is jól tud mulatni, és általában is közel áll hozzá a diákok cinizmusa – jól szórakozik rajta, ahogy a feliratokon is, amelyeket Fadrusz Jolánnak egész éven át sem sikerül eltávolítania, és amelyeket Petőfi nemcsak észrevesz, de saját lakkfilckészletet is vásárol, hogy gyarapíthassa a graffitiket. Ahogy meglátja tanítványát, Marinescu Varvarát, öniróniával jegyzi meg magában:

– Itt az én nagy motívumom!

Cseh Sándor Petőfinek igaza van, ha az ironikus felhangot lehalkítjuk, tényleg ez a nő az ő életének ajándéka, de ő ezt még nem tudja, és épp humorral maszatolja el a nagy motívumot, pedig Varvarának kellene szentelnie a figyelmét. Az azért komolyan feltűnik neki, hogy a lány észreveszi: a sok hatalommániás torzszülött közül – Petőfi így gondol tanárkollégáira – ő kilóg. Igyekszik is hangsúlyozni az órákon, hogy ő grafikus, és nem fúj egy követ a tanárokkal, akik tulajdonképpen csak tartótisztek az iskola nevű átnevelőtáborban.

– Az iskola egy terrorszervezet – gondolja gyakran Petőfi, de mivel nem szereti megosztani gondolatait, inkább csöndesen próbálja az intézményt bomlasztani. Ma például kalligráfiát tanít, és elégedetten nézi az esti gimnazisták tusfoltos próbálkozásait, különösen Varvaráét.

Marinescu Varvarát legtöbben félreismerik, és erről ő maga tehet. Varvara szórakozásból tanul. Vagy húsz éve, középiskola után települt át Magyarországra, és rengetegféle munkát elvállalt, amibe már harmincöt évesen belefáradt. Ma a vagyonából él, de ezt titkolja. Észrevette, hogy mióta jobban megy neki, ragadnak rá a férfiak. Nagyító alá vette a magyar férfiak viselkedését, és megfigyelte, hogy itt arra nevelik a fiúkat, hogy egy nőn élősködjenek. Előbb az anyjukon, majd szerezzenek egy vagy több feleséget, akinek a vagyonán, a munkáján vagy a kreativitásán élősködhetnek. Marinescu Varvarát viszont kemény kőből faragták egy kisvárosban, a Fekete-tenger partján, hát elhatározta, hogy eltitkolja valós anyagi helyzetét a férfiak elől, akik közelítenek hozzá. Így sorban csalódnia kellett udvarlóiban, és nagy gyakorlatra tett szert abban, hogy elgyászolja azokat a férfiakat, akik elhagyták őt, mert elégedetlenek voltak társadalmi státuszával. „Ez csak érzelem, valójában mi nem egymásnak valók vagyunk” – mondta például Krisztián, a rezidens orvos, abban a hitben, hogy Varvara szerencsétlen romániai, aki rontaná az ő megjelenését az orvosok társaságában, ahová tanulóéveinek és hatvankétezer forintos rezidensi fizetésének búcsút mondva, majd felküzdi magát. „Te nem éreznéd jól magad az én társadalmi környezetemben,” magyarázkodott egy másik, akinek az volt a stratégiája, hogy vagyonos nőket vett feleségül, majd megszerezte vagyonuk egy részét, és elvált tőlük. Varvara, bár minden alkalommal megsiratta ezeket a férfiakat, hű marad elhatározásához, és nem beszél arról, miből él. Ahhoz pedig, hogy ne mondja el, hogyan szerezte vagyonát, elhatározás sem kellett.

Petőfi egy hajszálnyival viselkedik másképp, mint körülötte a férfiak. Rajzol, sőt, verseket is ír, ezért ragadt rá a Petőfi név – a faluban az öregek osztogatják a csúfneveket, ők pedig egy költőt ismernek, Petőfi Sándort. De ez a hajszál kevésnek bizonyul ahhoz, hogy felismerje a lehetőséget Marinescu Varvarában. Ezen a rajzórán belejavít Varvara munkájába, majd tussal a papírra írja:

– A magam szomorú istene vagyok.

Varvara mosolyog:

– Ezt most idézed, vagy mondod?

A férfi tartja magát ahhoz az elvéhez, hogy egy oktató nem kezd viszonyt a tanítványával. Varvarában csak a nőt látja, az embert nem. Cseh Sándor Petőfi, bár már közel jár az ötvenhez, fejben még fiatalember, túlságosan is fiatal ahhoz, hogy észrevegye ezt a baklövését. Öregkorában sokszor eszébe jut majd Varvara, ilyenkor keserű szívvel, de mosolyogva gondol az elszalasztott lehetőségre, úgy érzi, ő is tökön lőtte magát fiatalon, mint Csontváry, és csak az alkotás maradt neki.