Berka Attila: Anómia VI/4–6.
Berka Attila
Anómia VI/4–6.
4.
Mikor Dóra mondta, hova megy, csak bólogattam, én olyan helyre úgyse járok. Mondjuk, nem is hívnak. Ám ő azt akarja, hogy vele tartsak.
– És mit csinálok én ott, szerinted? – kérdeztem tőle a vacsora utáni borozgatás közben. Olyan meghitt volt a hangulat, hogy terveztük a hétvégét.
– Engem kísérsz, velem vagy – válaszolta Dóra.
– Az neked jó lenne? Nagyon jó?
– Hát persze, te maki. Különben nem is hívnálak.
Ez igaz.
– Akkor megyek. Ha tényleg szeretnéd. De figyelmeztetlek, lehet, hogy kiszámíthatatlanul fogok viselkedni.
– Nem baj. A negatív hír is hír. – És nevetett, a politikusos nevetésével, de most még ez is belefért, bájos volt.
Csak úgynevezett hanyag eleganciára voltam hajlandó, szerencsére Dórának tetszettem, tehát alapvetően jó hangulatban indulhattunk el.
Tartottam az estétől. Féltettem Dórát. Attól függetlenül, hogy én alapvetően csak élő példája vagyok annak a rosszul működő világnak, amit ő és a társai teljesen meg akarnak változtatni, tehát egy két lábon járó szimbólum csupán.
– Egy tükör – mondta még az éjjel, ahogy kikászálódott az ágyból, hogy bort hozzon.
– Hogy micsoda? – kiáltottam utána, de közben már elindult bennem a nevethetnék, mert ha tényleg azt mondta, amit hallottam, az az utóbbi idők legjobb poénja.
Megállt a szobaajtóban, kezében a borosüveg, a bőre szinte megvakított, és kedvesen azt mondta:
– Te egy tükör vagy. Ha azok a rohadt nagyfejűek rád néznek, lássák benned magukat, lássák, mennyire kurvára nem csinálnak semmit, csak ellopják az életünket…
Harsányan, tele szájjal röhögtem, a könnyem is kicsordult. Pár másodperc alatt olyan felszabadult lettem, hogy tigrisugrással vetettem magam a meglepődéstől néma és mozdulatlan Dórára meg a borra.
Szórakozató volt, hogy mindenki a belépő Dórát nézi, csak az zavart, hogy erősen fogta a kezemet, és maga mellett tartott. Nem szabadott volna eljönnöm, a legkevésbé sem hiányzott, hogy rajta legyek mindenféle fényképeken, márpedig így nem úszom meg, eh.
Amint beljebb jutottunk, jobb lett a helyzet, útközben már tudtam inni is, aminek viszont meglett az a hátránya, hogy lassan élesedni kezdtem. Ráadásul Dóra mindenkinek köszönt, én meg kísértem, tehát mindig be is mutatott.
Aztán szóltam végre Dórának, hogy szerintem az a legokosabb, ha én elvonulok az italospult mellé, és ott várok rá csendes kortyolgatás közepette. Nem örült neki, de nem volt hülye.
Gyerekdalokkal kezdtem. A dallamukra és egy-két sornyi szövegre emlékeztem, a hiányzó részek utáni kutatás pedig múlatta az időt. Néztem a cipőm orrát, a kézfejemet a pohárral, és dúdolgattam, hümmögtem magamban, magamnak. Amikor ráuntam, következhetett a padló, a bútorok, a falak, a függönyök, a nyílászárók és a plafon a csillárral. Mivel pedig Dórát még mindig nem láttam, áttértem a vendégek öltözetének aprólékoskodó vizsgálgatására, különös tekintettel a cipőkre és a kiegészítőkre.
Egyébiránt ez az utolsó biztonságos fázis. Ha ennek vége, kénytelen vagyok felállni, járkálgatni, sőt csevegésre alkalmas alkalmi társaságot keresek, ami hordoz magában némi kockázatot.
Első köröm során Dórát is láttam pár pillanatra nagyságos asszonyok vidám gyűrűjében, aztán térhettem vissza a kiindulási pontomra, az italospult mellé. Felfedezőutam alatt azonban itt változott a helyzet, egy négyfős társaság foglalta el nagyjából a majdnem-helyemet. Tehát akkor velük fogok beszélgetni, gondoltam, és voltaképpen jókor érkeztem.
– …így van, a közvélemény-kutatások is ezt bizonyítják...
– A közvélemény-kutatásokat nyugodtan a hajadra kenheted, ember... Már bocsánat, hogy beleszólok... – léptem hozzájuk.
– Te szociológus vagy? – kérdezte a mellettem álló, túlápolt külsejű ötvenes öltönyös.
– Miért, te az vagy? – vigyorogtam rá lefegyverzőn, és éreztem, hogy gyűlik az adrenalin.
– Már megbocsáss – szólt most a szemben álló szőke úriember –, de te vágtál a szavunkba egy olyan megállapítással, ami megkívánja, hogy minimum érvelj mellette, ha értesz hozzá egyáltalán, és nem valami provokátor vagy.
Szóval provokátor. Aha.
– És miért ne lehetne egy normális kérdésre normális választ adni? – kérdezett megint az ötvenes.
Mert az nem normális kérdés volt, még ha te észre se veszed az ilyet.
Ahogy fagyott a levegő, nekem úgy lett egyre inkább melegem.
– Ám legyen – mondtam nagyot sóhajtva –, ha ragaszkodtok hozzá... – Na, most nagyon okos leszek. – A közvélemény-kutatás szemfényvesztés. Valakinek eszébe jut valami, csinálnak rá egy kérdőívet, basztatják vele az állampolgárt, aki azt hiheti, végre fontos láncszem a gépezetben, pedig csak arra használják fel, amire mindig, hogy alárendeltségével igazolja a fölérendelteket.
– Hahaha, szerintem te össze-vissza keversz itt mindent, haver. Legalább azt tudod, mi a különbség a közvélemény-kutatás és a piackutatás között? – És az arcomba nevetett az ötvenes. A többiek kuncogással kísérték.
– El kell, hogy keserítselek, mert igen, tudom: szinte semmi, a kettő majdnem ugyanaz. Csak a piackutatásnak legalább a neve korrekt, a közvélemény-kutatás ellenben nem a köz véleményét kutatja, hanem az életszerűtlen táblázataival és százalékaival az olyan szánalmas seggfejek egyébként igazolhatatlan létét igazolja, mint amilyenek ti vagytok...
– Elmegyünk, most, gyere! – fogta meg a karom határozottan Dóra, és húzott is a kijárat felé. Nem tanúsítottam ellenállást, mert örültem a távozásnak.
Hazaérve elővettem egy bort, reméltem, beszélgetünk, foglalkozunk egymással még egy kicsit, de Dóra nem volt túl jókedvű.
– Majd holnap, Hús – mondta száraz hangon, mialatt az ágyba bújt –, most nagyon fáradt vagyok, aludni akarok.
– Persze, jól van, jó éjt – válaszoltam, és a teraszra sétáltam.
Aggódtam, mert éreztem Dórán, elsősorban nem miattam van rossz hangulatban, és az tényleg rosszat jelent.
5.
– Mit bájologtál te azokkal a nőkkel? – kérdeztem a reggeli kávé után Dórától. Mivel az ébredés óta szinte néma csendben zajlott minden, a hangom úgy hatott, mintha egy mozsárágyúval durrantottunk volna a konyhában.
– Milyen nőkkel?
– Hát azokkal a nagyságos asszonyokkal. Úgy tekergették magukat, mintha lennének valakik, hehe. És egyáltalán nem úgy néztek ki, mint akik olyan nagyon sok nemet akarnának mondani. Jól éreztem?
– Miért kell neked kora reggel kötözködnöd?
Dóra tényleg mérges volt, láttam. Még mindig nem heverte ki az éjszakai rosszkedvét. Megsajnáltam.
– Dóra, mi a bajod? Azt hittem, reggelre kialszod, de a jelek szerint nem sikerült.
– Hát nem. És akkor te is jössz ezzel a mitbájologtállal. Ami amúgy is egy szar szöveg.
Felálltam, az ablakhoz sétáltam, kinéztem, ott a világ. Mély levegőt vettem, és visszafordultam.
– Mi a baj, Dóra?
Tétovázik, talán mondaná, láttam rajta, majdnem fel is állt, ám a hangja sem volt az igazi.
– Tudod, nekem gondolnom kell a jövőmre is. A karrieremre. Én nem lehetek senkivel igazán összeveszve.
– Ez nem hangzik túl jól.
– Hát nem, de ez van. Ha a pályán akarok maradni, és sikeres lenni, akkor bizonyos játékszabályokat be kell tartanom.
Kezdte összeszedni magát.
– Egy politikusnak nem elég, hogy vannak céljai, van stratégiája, hogy jól taktikázik, hogy karizmatikus, kell még az úgynevezett jó széljárás minden irányból, minden szempontból.
Nem akartam, hogy kioktasson, pláne ilyen hamis hangon, meg kellett szólalnom.
– Továbbá igaz legyen az az ordas közhely, hogy miközben mindenkivel vizet vedeltetsz, te azért el-elkortyolgatod a magad borát. Gratulálok.
– És te mire fel vagy ilyen cinikus seggfej, mi? – Már vártam, hogy átbillenjen. – Mitől képzeled magad te akárkinek, mi? Hát ki vagy te? Majd ha téged zsarolnak meg, majd akkor legyél okos, jó?!
És elsírta magát. Persze nem hangosan, nem látványosan, csak csillogott kicsit a szeme, és mozgott a válla. Színpadiasnak éreztem, de nem akartam tovább rontani a hangulatot, úgyhogy csendben vártam. Azért nem túl sokáig.
– Nem tudok segíteni? – kérdeztem tehát. – Kik és mivel zsarolnak?
Amúgy meg, ha Dóra nem aludta ki a rosszkedvét, akkor én benne maradtam a kötözködésben. Miért kellett számon kérnem? Van hozzá közöm?
– Ne haragudj, Hús, tulajdonképpen nincs semmi bajom. Ez a zsarolás nem is igazi zsarolás.
No, akkor hát magára talált. Folytatja, el fogja mondani, le is ültem, hiszen kíváncsi voltam.
– Szóval ez nem igazi zsarolás, mert nem csináltam semmit, amivel zsarolni lehetne. Én nem.
Mintha sejteni kezdtem volna.
– Tudod, ahogy a közelükbe kerülsz, máris gyűjtögetik rólad az információkat, de mindent. Azt keresik, hol van a gyenge pontod, hol tudnak megfogni. És ha sikerül, és mindig sikerül, akkor kezdődhet a játék. Húzd meg, ereszd meg, igen.
Egyre fogyott a levegőm, mert mintha egy seggfej férfit hallgattam volna. Márpedig ez itt egy nő, egy eredetileg nem is akármilyen nő.
– Nincs kedved sétálni egyet? – kérdeztem gyorsan.
Ha nincs, akkor összebújunk, és az ujjaidat, a csuklódat, a karodat, az álladat, az ajkaidat és a füledet fogom simogatni, csak mielőbb lépjünk ki ebből a témából. Kellett nekem okoskodnom.
– Szívesen mennék, de ma van pár megbeszélésem, ne haragudj.
– Nem haragszom... Csak sajnállak.
– Te engem ne sajnáljál, bazmeg!
Na, akkor szevasz, gondoltam, és öltözés közben is sajnáltam, meg amikor bevágtam magam mögött a lakásajtót, akkor is.
6.
– Mindenkiből lett valaki vagy valami, csak én maradtam ugyanaz a buta fasz. De legalább ez a felismerés megóv attól, hogy elszálljak magamtól. Ez is valami, hehe.
– Azért a társadalom jelenlegi formájában eleve csak igazságtalan tud lenni. Az olyanoknak, mint te, elég kevés esélyük van.
– Szerintem meg ez egy hülyeség, Dóra. Nem kell itt engem túlértékelni, ez van, ezt dobta nekem a gép, kész.
– Úgy látszik, Hús, szeretnél megfeledkezni róla, hogy miben egyeztünk meg, és ennek nagyon nem örülök.
– Nyugi, egyáltalán nem szeretnék megfeledkezni róla, hogy nem egyeztünk meg semmiben. Nem volt semmi konkrét.
Az a két férfi is hogy odapofátlankodott a Lékben, pedig épp kezdtem volna lelazulni. Legyek nekik arculati elem, mondták, az élet viharaiban helytálló öntudatos állampolgár maga, aki, bár nem teljesen elégedett, határozott igent mond az eddigi eredményekre. Néhány reklámszpot, pár interjú, meg a szorongás az első sorban a nagygyűléseken. Aha, mondtam nekik, aha. Sőt hogyne.
– Én a helyében nem tétováznék. Ez akár egy egész életre szóló ajánlat is lehet – győzködött az idősebb, a szőkébb.
– De hát nem is tétovázik, igaz? – negédeskedett a fiatalabb, a feketébb.
Hát megvan, éreztem.
– Bizony, nem tétovázom. – Hátradőltem, mély levegőt vettem, aztán felugrottam, hogy bele tudjak üvölteni az arcukba. – Menjetek ti a büdös picsába!
Tényleg nem erre számítottak, tényleg.
– Most azonnal – nyomatékosítottam, és vigyorogtam, mert vigyorogni szórakoztató, begörcsöl vagy elzsibbad tőle az arcizomzat, és rendesen ostobán néz ki tőle az ember.
De legalább Dórával úgy-ahogy békében voltunk. Miután egy kicsit hiányoztunk egymásnak, ő megígérte, hogy nem rajtam gyakorolja a lufibeszédet, én meg próbálok nem cinikus lenni. Továbbá nagyszerű programokat találtunk ki magunknak, a hétvégét erdőben fogjuk tölteni kettesben, előtte meg színházba is megyünk.
És elviszem Vér esküvőjére is, habár ezt Dórának nem mondtam, majd csak a megfelelő időben, a megfelelő helyen, a megfelelő meglepetés.
– Akkor ez kábé kezd komolyodni, nem? – kérdezte Vér a hamis legénybúcsún, miközben Csontot támogattuk sietve a friss levegő irányába.
– Most, hogy mondod, tényleg, kell, hogy legyen benne valami.
– Hát de nem?
Hát de igen. Csak ne lennék folyamatosan szomjas. Pedig már ittam mindent, hiába nem kívánok semmit, viszont szomjas vagyok.
De legalább hányás- és ájulásmentesen kiértünk a teraszra. Csont hálásan szívta magába a friss levegőt néhány másodpercig, aztán mély álomba zuhant.
A hold jelenléte, a holtában is fénylő nagy, majdnem kerek sajt látványa nyugalmat sugárzott. Vér söröket szisszentett, kortyoltunk, sőt hallgattunk, mert néztük az éjszakát.
Talán végül épp kérdezni akartam, mi baja Csontnak, hogy ennyire, hogy ilyen állapotban van, mert hát elég régen láttam ilyennek, és annak is megvolt az oka, amikor Bőr jelent meg. Körbedobtuk a pálinkát, aztán körbedobtuk magunkat a székekre, Bőr meg válaszolt a ki nem mondott kérdésemre.
– Ez már a harmadik napja. Ha nem áll meg, mehet pucolásra. Eddig bírtam rá figyelni, de holnaptól már nem.
– Akkor holnaptól én jövök? – Szívesen segítek.
– Az attól függ.
– Mitől? Hogy ráérek-e? Ha kell, ráérek, ez nem is kérdés.
Bőr mély levegőt vett.
– Mondom, hogy nem tőled függ. Hanem tőle.
– Az anyjával van valami. Valami komoly. És szüksége lenne pénzre. – Vér meglepően józannak tűnt.
– Én felajánlottam, hogy segítek, de azt mondta, inkább mégis elkéri tőled, amit neki akartál adni.
– És azóta iszik, igaz? – Összeállt a kép. – Elsiratja az elveit az anyjáért, értem.
– Meg gyűjti az erőt, hogy beszélni tudjon veled.
Megsajnáltam Csontot.
Sajnáltam másnap este is, útban a Deák térre, ahol Dórával találkoztam, sajnáltam, mert tapasztalatból tudtam, az elvek feladása beláthatatlan következményekkel jár, hiába válik tőle sokkal könnyebbé az élet.
Dóra lenyűgöző volt, mint mindig. Könnyű annak, aki egy szemeteszsákot is úgy hordana, hogy hercegnőnek tűnne.
Örültünk egymásnak, sőt reményteli hangulatban voltunk. Még a nagy tömeg sem szegte kedvünket, hiszen szárnyak nélkül amúgy is be kellett érnünk az emberek közötti szlalomozással. Persze ez is lehet szórakoztató, ha játéknak fogjuk fel.
Egyszer minden játék véget ér, így mi is beragadtunk egy nagyobb társaság mögé. Nem csüggedtünk, hanem totyogni kezdtünk, mint a pingvinek, talán még csücsörítettünk is. Aztán az előttem lépdelő nő lába mellé esett valami. Lendületből lehajoltam érte, és abban a pillanatban éreztem, hogy baj van. A lábaim között hátrapillantva láthattam, ahogy Dóra feje az aszfaltra csapódik. Azonnal fordultam. Az emberek szétugrottak, Dóra feje körül a vértócsa egyre nőtt. A vállamon erős szorítást éreztem, a bordáim közé pisztolycső nyomódott.
– Tűnj el! – Felnéztem, és a magasabbik tompafejű tekintetéből megértettem, tényleg az a legokosabb, ha most eltűnök. Bólintottam, és határozott léptekkel, de konkrét cél nélkül visszafelé indultam.
Kapcsolódó anyagok:
