Mohai V. Lajos: A szerelem várakozás (Raszinnyai Miklós kézirataiból)
Mohai V. Lajos
A szerelem várakozás
(Raszinnyai Miklós kézirataiból)
(1. rubato)
„Meddig merészkedik a szív?”
Ez a titkolt kérdés gyötört, de töprengésre már nem maradt elég időm, és nyugtalanabb pillanataimban hiába biztattam magamat azzal, hogy az életnek ahhoz a fázisához érkeztem el, amikor egyetlen lehetőséget sem lehet már elvetni. A szenteskedésnek befellegzett. A kétely árnyéka helyett miért ne bízhatnék abban, hogy a próbálkozás tüzében nem fogom elpusztítani magamat? És persze azt reméltem, hogy mást sem.
„Vajon az ember miért annyira biztos a másikban?”
Vagy csak kezdetben van így, amikor még a szívével gondolkodik, és saját magában kevésbé biztos. Mert mi történik? Kiszemel magának valakit, meglátja a buszon, az utca forgatagában, az országgyűlési könyvtár asztali lámpájának fénye alatt, vagy egy kávéház, egy budai söröző üvegablaka mögött, aztán hirtelen azt gondolja, véget ért a hét szűk esztendő, ezután a szerelem szavait karáton mérik számára az életben. Vajon mért is ne lehetne így? Azon kaptam magam, hogy a városban a dolgaim után összevissza futkosva egyre gyakrabban gondolok a szavaira, és mind gyöngédebb vonzást hallok ki belőlük. A lüktető hőségben ez a váratlan őszinteség egész nap kísértett, pedig reggel még azzal számoltam, hogy nyaktörő kísérlet lesz elhessegetni lelkemből az éjszakai csüggetegséget, amely életemnek ezen a napján virradt rám azután, hogy fölbontottam éjféltájt egy Stara Misliveckát, prágai titkos expedícióm jól megérdemelt jutalmát. Finom volt, itatta magát, és a fegyelmezetlen virrasztók buzgalmával fejfájásig kortyolgattam tartalmát. Lumpságom sajgó gyümölcseivel ébredtem, összefüggéstelen gondolatokkal, de nem volt mit tenni, ki kellett ugranom az ágyból, pedig szívem szerint tovább hevertem volna a több hetes, már jócskán verejtékszagú ágyneműben, amelyet a Ménesi úti kollégiumból hozott finnyásságom miatt annyira utáltam, de ahhoz mégsem eléggé, hogy áthúzzam – tört rám gyengélkedő magányomban a lelkifurdalás, amikor megpróbáltam éhgyomorra a harmadik kávéval lelket önteni magamba. Mintha valaki rázta volna a kapu kilincsét három méter mélyen alattam; éppen a gyümölcslevet töltöttem ki. A pincemélybe húz le valaki, aki pisztollyal tart sakkban. Az álom sűrű vizében imbolyogtam még, és mérget vettem volna rá, hogy álmodtam valamit, amire nem emlékszem, történt velem ott valami, amiről már sohasem tudom meg, hogy mi volt. Most üres csönd támadt bennem, mélységesen mély csönd és mélységesen ellenséges csönd; szívem zaklatottan vert, olyan félelmetesen, hogy megijedtem. Álltam a konyha félhomályában, és vártam valamire. Amiről magam sem hittem, hogy eljöhet. Ez volt a lakás legbiztonságosabb zuga, de ez most mit sem számított.
„Minek sürgetni a dolgokat, aminek meg kell történnie, meg is fog. A többi meg nem számít.”
Karba fontam a kezem, erősen szorítottam a könyökömet. A hirtelen támadó mohó örömet kellettlegyőznöm. Keringtem a lakásban: száz négyzetméter játszótér és homokozó nyeretlen kétéveseknek. Mint valami megkergült eszelős, aki folyamatosan versenyt fut a saját életével és az idővel, fúrtam le az emlékezetem mélyére; nem kellett igazából erőlködnöm. Napi olvasmányom, a lánglelkű John le Carré megadta a szituációra vonatkozó csöppnyi vigaszt; meg sem kellett erőltetnem igazából magamat, hogy rábukkanjak arra a passzusára, ahol kedélyemnek megfelelően ideiglenesen lehorgonyozhatok.
„De elgyengülni nem gyengültem el soha. Egyébként sem esetem az azonnali élvezet.”
Hát nem egy semmirekellő, öntelt alak lakozik bennem? Mentségemre legyen mondva, még alig vegyült a hajamba ősz tincs, legfeljebb a fülem tövénél deresedett, mielőtt pedig galambősz lehetnék, megkopaszodom, vagy az örök vadászmezőkre távozom. Családi hagyomány ez, a legrosszabb pillanataimban igyekezem bemesélni magamnak. Most azonban bizonytalan mosollyal néztem az előszobai tükörbe, ahol egyébként nem sűrűn szoktam vizsgálgatni a fizimiskámat. Vagy egyszerűen csak nem bírja a cigány a szántást, a szerelmi tépelődést? Azokat az érzelmi megrázkódtatásokat, amelyektől jó ideje próbáltam távol tartani magamat, hogy aztán mindig elébük siessek.
Emlékszem, ahogy a hegyperem fölötti aprócska tisztás szélén ültünk a viharvert, piros autóban, meghúzódva az országúttól elválasztó, ritkás bokrok mögött, és néztük, ahogy közben leszáll az este. Öreg, száraz októberi este készülődött körülöttünk, amilyenről a régi költők írtak. A völgy fölé szürkésfehér pára húzódott. A látótávolság peremén a falu újonnan parcellázott telkei között hirtelen füzérszerű lámpasor gyulladt föl, felébe, harmadába vágva a szürkeséget. Hátunk mögött a keskeny aszfaltcsíkon elhúzott néha egy-egy autó, de tompa morajuk nem törte meg a kialakult harmóniát, melyben négy hónapos ismeretségünk óta először volt ilyen teljességgel részem. Mintha a felhőkkel szálltam volna, amelyek pedig már nem is látszódtak a fekete égen. Érzelmeim magas lángra csaptak. Már csak a lelkemben visszahangzó dallamokra figyeltem, és kiszíneztem a hallottakból azt, amit birtokolni akartam.
A szerelem várakozás.
(2. ritardando)
Néztem őt.
Finom ujjait a Marlboróval, túlságosan is könnyű ruháját mellének kemény vonalával, amely átütött az anyagon. Ez volt ő. Érzéki, mint érettsége teljében lévő nő negyven fölött, de még közel a negyvenhez. És megközelíthetetlen. Ez volt a mentőkörülmény a közelében. Ahogy egyetlen hűvös pillantással fölmérte maga körül a világot, és mintha minden beleillett volna egy kicsit abba, amit akkor látott. Szedelődzködni kezdett; elegáns és magabiztos mozdulatokkal összeszedte a holmiját, lassú tempóban, a külső szemlélő számára ráérősen. Kikészíteni elfelejtette magát, pedig maradt volna rá ideje. De ez már szükségtelen körülménye lett volna az elválásnak.
Háborgó gyomorral, de még inkább háborgó lélekkel keltem másnap útra.
Ringott velem a levegőtlen busz, ahogy átszeltük a Zalai-dombságot, majd a késés lefaragására a Balaton déli partját az újonnan átadott autópályára fölérve száguldozásba kezdtünk. Mint a Balkánon, ahol kiszolgáltatva ülsz egy ütött-kopott, még a tiltólistás időkben jobb napokat látott buszban, és vársz a sorsodra, de főleg, hogy elinduljon végre a csotrogány, és ha már elindult, ne robbanjon le a lakatlan Neretva-völgyben, valahol az isten háta mögött. És imádkozhatsz, hogy ami veled történik, érdekelje azokat is, akikre, ha időlegesen is, de rábíztad az életet. Amint hazaérek, iszom egy kupica jól behűtött szilvapálinkát a saját illúzióimra, morfondíroztam, még mindig a Balkánra gondolva.
Késő délután volt már, szürke felhők ereszkedtek le a Sashegy felől, eltorlaszolva a Napot; ahogy csak bírtam, iparkodtam, szedtem a lábam a várfalba kapaszkodó hosszú lépcsősoron; ez volt gyermekkorom egyik kedvelt terepe, ez a lépcsősor, és most egyáltalán nem bántam meg, hogy ezerszer megmásztam, olyan otthonos volt, és minden megilletődöttség elszállt a lelkemből. Amikor a helyiségbe léptem, láttam, egyedül van; ez volt igazán az ínyemre, mert sikerült kiszámítanom a legjobb pillanatot az érkezéshez.
„Tudsz valamit, amit én már ebben a szétzilált életemben nem tudok. Tudsz ártatlannak lenni.”
Ezt szűrtem le egyre fokozódó izgalommal magamban, fékezhetetlen önzéssel, miközben hallgattam, ahogy házasságának rendetlen epizódjait igyekszik a maga számára is elfogadható módon a helyére rakni.
Pereg a homokóra.
Elszánt voltam, kész az áldozatokra.
Már voltak közös hajnalok, szerelemtől friss, könnyű léptű reggelek; de voltak űzöttek és kétségbeesettek is. Melyikből volt több? Számít ez? Függő állapot. Egyedül maradtam egy beláthatatlan következményű hétvégével. Már tudtam, hogy a hétvégék jelentik a kritikus tömeget azokban a viszonyokban, amelyekről a kívülállók hol azt gondolják, baljós égbolt alatt születtek, hol meg azt, hogy a végtelen szenvedély égboltja borul rájuk, és a gyötrődés arányban áll a szerelem hőfokával. Aki benne él ebben az izzó katlanban, annak kifordul a bokája, csontjai törnek, a dobhártyái beszakadnak. Ez a szív-tolvajok gyötrelme, a magukra hagyottak próbatétele, a kétfelé szorított magány őrjöngése, amit nehéz megfékezni. Nincs rá meggyőző fegyver egyik fél kezében sem. A csattogó vonat fülkéjéből sokszor elnéztem, ahogy a szeszélyes szél a korai órákban végigszántja a zalai hegyhátakat; kinéztem az ablakon, látni véltem az épphogy fölszakadozó sötétség szélén a hullámzó cserjéket, bokrokat a völgyes részek, a nehéz halmok alján meghúzódva. Ez a szél söpört most végig bennem.
„Kettőnk száztizenegy napja úgy egész, mint a kagyló két szétnyíló héja. Ez számít.”
Mennyi minden kiderül az emberről… Amikor titkos szerelmi fészkünkben délután öt és hat óra között az ágyon feküdtünk ruhástól, mire gondolhattam volna másra, mint az élet napfényes valóságára; a nagy ablaktáblákra még szürke fény telepedett az elmúlt éjszakai és a ma déli esők visszfénye, de már a hegyek mögül visszatérőben volt a nyár. Egyelőre azonban a kék helyett még a szürke dominált. Ilyen lehet ősszel innen az ágyból a derengő ég. A korán estébe hajló október végi napok jelentek meg a szemem előtt, amikor ritkásak már a fák, és a Tabán meg a Gellérthegy lankáin bokáig ér az avar, de még nem ragasztotta össze a lehullott, halott leveleket a bánatos késő őszi eső.
Az októberi eget szeretem, a vonuló felhőket, amelyek délre tartanak.
Nem fogyhat el a lendület.
Hidegrázás.
Széttördelem, majd összerakom a mondatok értelmét. Ide-oda billeg minden pillanat. Homályos utalásokra bukkanok egy rég elfeledett beszélgetés fölmerülő részletében; közben aláfestésként a kutya ugatása hallatszik. Ez megnyugtat, és úgy döntök, nem adom föl.
„Éjeink titkai még kettőnk előtt sem tárultak föl teljesen.”
