Kasszandra önmagát idézi – Szőcs Géza tárcája
Székesfehérváron, 1995 július végén, épp húsz éve, konferenciát szerveztek a jövendő paradigmáiról. Valamilyen rejtélyes véletlen folytán: leírt szöveggel álltam a mikrofon elé, szokásom ellenére. Egy másik véletlen folytán írásomat elkérte a Magyar Szemle (ahol egyébként igen ritkán publikálok, lévén szerkesztő bizottsági tag, s ezt akadálynak tekintem). Előadásom meg is jelent Magyarország 2114-ben címmel a folyóirat az év decemberi számában. 14 évvel később, rövidítve, megjelent Amikor fordul az ezred c. kötetemben, a Farkas Wellmann Endrével közösen jegyzett „beszélgetőkönyv és dokumentumgyűjteményben”. Egy ideje pedig olvasható a szocsgeza.eu/hu honlapon is.
És azóta sem hozta elő ezt az írásomat senki más, csak Orbán Viktor, mellesleg nem is egyszer. De senki más sohasem fűzött hozzá semmilyen kommentárt, megjegyzést, nem cáfolta, nem vitatta, nem idézte, nem hivatkozott rá, nem emlegette.
Akkor most megteszem én: idézni fogom önmagamat, ami ízlésem ellen való műfaj, de attól tartok, nem egyszer el fogom még követni. Megkérhetnék valaki mást is, hogy tegye meg helyettem, de az még kevésbé volna elegáns. Úgyhogy, rajta. Az idézetek forrása: Amikor fordul az ezred, Ulpius-Ház Könyvkiadó, Bp. 2009, p. 218–221.
„...a népességdeficit folytán előálló vákuumot ígyis-úgyis be fogják tölteni valakik.”
(Ki kell mondanunk, hogy:) „...a keleti térségből Magyarország felé – Magyarország felé is – nagyon is számottevő nyomás nehezedik, a menekülni és új hazát keresni akaróké.”
„Mi történik, ha a magyar társadalomnak egyszer csak szembe kell néznie egy szervezett, dinamikusan reprodukálódó, ázsiai nyelvet beszélő, iszlám vallást követő kisebbséggel?”
„Azt nyilván senki nem képzeli, én sem, hogy százezrek egynéhány hónap alatt letelepíthetők. Itt csak évekre-évtizedekre előre történő tervezéssel és felkészüléssel kerülhető el a káosz. De elkerülhető.”
„Személy szerint annak vagyok híve, hogy mindenkinek meg kell adni az esélyt, hogy a magyar állam polgára és a magyar nemzet tagja lehessen. Mindenkinek? Mindenkinek, aki ezt akarja. Bűnözőknek is? Így van. Avagy a modern Ausztrália alapjait nem fegyencek vetették-e meg? Akkor hát: tüdővészes menekült tamil öreganyóknak is? Így van. Országépítő, nemzetgyarapító elemek ezek? Igen. Befogadásuk ténye, az, hogy Magyarország otthont ad nekik: olyan történés, amely morális kisugárzásánál fogva igenis jótékony hatással lehet eldurvult közerkölcseinkre, de akár megingott emberi önbecsülésünkre is. De ne kergessük kétségbeesésbe az idegenrendészeket. A legcivilizáltabb nyugati demokráciák világos követelményrendszert állítottak föl, és ennek alapján pontozzák a letelepedni szándékozók bevándorlási kérvényét. (Valójában: a személyét.)”
És lám, mit hoz az élet: Németországban most, 2015 forró nyarán éppen ezt az (eddig is alkalmazott) elvet ültetik át gyakorlatba nagyüzemileg a hatóságok.
Aligha illenék szájbarágós kommentárokkal idéznem magamat, s az illem is határt szab ennek.
