Átokbolygó – Turcsány Péter versei
Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) Áldozati kő Baalbekben
Átokbolygó
Turcsány Péter versei
ÁTOKBOLYGÓ
Könyörgés összeomlás ellen –
a Földanya gyermekeiért
Mi lesz a milliókkal,
kik elhagyták leégett
házaikat, fölperzselt
kunyhóikat, kik éhezés
elől tengerekre kelnek,
kik utolsó pénzüket
kufárokra bízzák
és belevágnak egy kétesnél
bizonytalanabb jövőbe
és biztos talaj nincsen
alattuk és biztos fedél
nincs felettük, de izmuk ép
és erejük erőben,
miért, miért jönnek felénk,
kiktől rettegnek és
mire is vágynak ők? Csak
erdők, mocsarak homálya,
csak vizesárkok sora,
határőrök gépfegyvere
fogadja őket és szögesdrót,
csak kufárok, kufárok,
vámszedők, mint hiénák
csapatban körülöttük,
csak tengeri betegség és
cunami, parti rendőrség,
s értük a Pápa távoli
könyörgése, ez a kétes
ringás, a hajóé, esetleg
gyermeké anyja karján,
a jövendő kétes ringása,
mindannyiunké, fegyvereseké
és a fegyverteleneké,
uzsorásoké és a pénz-
teleneké – Délről Észak
felé és Nyugat felé
szakadatlan áramlás,
megfeketült gyászidő,
káromlás-vörös harapások
az égen, fulladásos sápadt
hullámok a kikötőkben, jaj,
szakadatlan felfordulás,
embercsomagok sínek mellett,
pályaudvarok, aluljárók
megszállása, politikus-had
hangos kapkodása, az ember
alászállása gyűlöletbe,
kétes megaláztatásba,
mi lesz ebből, te Föld,
egyenlítő fölötti pezsgés,
felszálló embermilliók
buboréka, nincs Isten ajkán
annyi szó, ami ennyi ember
megtérésére elég lenne,
emberben annyi lelemény,
hogy csapdájából a jövőbe
kilépjen, nincs népekben
annyi összetartozás,
hogy földrészek ne essenek szét,
egymásba összemocskoltan
belegabalyodva, össze-
keverve, nincs Pokol,
mely földre törve a mainál
nagyobb kínt okádna,
kínok, mint korallzátonyok
napról-napra elképesztő
sebességgel alakítják
bevándorlók szigetcsoportjait,
Átokbolygó lett ismét a neved,
te Föld, ó „átokföldje",
megfogantak az elátkozottak
átkai, egymásra nézve
fél az ember, ki-kit szorít ki
otthonából, hogy kire omlik
rá a maga építette fal,
és milyen zátonyon
zúzódnak szét az emberfaj
jövőt remélő álmai!
Lesz-e még élet az új
népvándorlás után, népek
keveredésében elvész-e minden
nemzet, vallások keveredésében
elvész-e maga az Isten,
Jézus áldása, ha az Óceán
mélyéről emelkedik föl,
elegendő lesz-e, hogy a békesség
magvait vesse el újra közénk,
ó, választásaink terhe alatt
görnyed ma, aki ember,
görnyed a lenézett lélek,
de lesznek-e lelkek, kik
vállaikra helyezett terheinket
egyetlen mozdulattal
a tengerbe hajítják,
hogy szabad lépésekkel
táncolni kezdjük újra
a Megváltó táncát,
hogy ringásnak indult
gyönyörű lépteinkkel
körtáncba virágozzuk újra
a meggyötört Földanyát.
(Florida állam, Islamorada-Tavernier, 2015. augusztus 25.)
PARTJAIDRA LÉPÜNK, HAZÁNK
Visszahódítja szívünkben
helyét a haza,
egy hullám, egy réceraj, a Balaton mintha
velünk hullámzana,
párnájára hív bakonyi dombok
lankája,
az öblöt az Apátság őrtornya
vigyázza,
fűzfák sora az est testéből hosszú
árnyakat hasogat,
szelíden visszafogad a part
világjáró utasokat,
így vágyik a táj téli fagyok után
tavaszi melegre,
így a tékozló fiú anyai-apai
szeretetre,
visszatanulja a lélek ábécéit
az elme,
fészkére tér így vadászó útjairól
nagyszárnyú sas,
így ölel a Haza, sosem feledve,
a hatalmas.
Nem törtünk össze átjáróidban, lélek,
bár szívünk szavai olykor
csak letört deszkái voltak
szirteknek ütköző hajónknak,
mégis karjainkkal szeljük
keresztbe,
Balaton, megőrző
hullámaidat,
testünkben boldogan feszülnek
izmok, inak,
és földedre lépünk, hazánk, újra
és újra beléd veszve.
(2015. szeptember 4–6., Balatonfüred)
