Kosztolányi titka: a csokornyakkendő

Miért népszerű manapság Kosztolányi Dezső? Mennyire kötődnek életrajzához az Esti Kornél-novellák? Hogyan jut el egy irodalomtörténész Nádas Pétertől Kosztolányi Dezsőig? Többek között erről kérdeztük Bazsányi Sándort, akinek különleges esszékötete jelent meg a népszerű novellafüzérről.

Bazsányi Sándor

Az elmúlt időszakban megnőtt az érdeklődés Kosztolányi életműve iránt. Elindult a kritikai kiadás, megjelent Arany Zsuzsanna Isten bálján című kötete, legutóbb pedig Bíró-Balogh Tamás Mint aki a sínek közé esett című munkája borzolta a kedélyeket. E könyvek hoztak-e lényeges változást a Kosztolányi-szövegek megítélésében? Egyáltalán: mitől lett ennyire felkapott az író?

Azt gondolom, és ebben egészen biztosan nem vagyok egyedül, hogy a Kosztolányi-szövegek megítélése már jó ideje rendben van, legalább a nyolcvanas évek eleje óta. Helyükre kerültek az olvasók könyvespolcán, az oktatás világában, az irodalomtudomány berkeiben, és így persze a könyvkiadás területén is, ahol az általad említett monografikus művek mellett gondolhatunk a Kalligramnál megjelenő kritikai kiadásra, vagy éppen Esterházy Péter Estijére. A hosszú távú felkapottság magyarázata, röviden: a csokornyakkendő. Hogy a nyolcvanas évek irodalmi klímáját jellemző szabadságigény és -tapasztalat jegyében szabad volt és persze azóta is folyamatosan szabad szeretni, egyre nyíltabban, egyre sokfélébben a csokornyakkendős írót, a csokornyakkendőt, annak minden további járulékával és következményével együtt. A szeretet pedig, mint mindig, úgy ez esetben is munkába fordul át, az irodalomértés több szintű munkájába, amelyben egyaránt részt vesznek az olvasók, az irodalmárok, a szépírók.

Te is bizonyítottad a csokornyakkendős író iránti szereteted. „Ez tréfa?” című, az Esti Kornéllal foglalkozó könyvedhez mi adta az ötletet? Utolsó két kötetedből nem következett, hogy Kosztolányi-könyvvel rukkolsz elő.

Ugyanúgy, mint a tolvajt, ezt a könyvet is az alkalom szülte. Persze ezelőtt is olvasói magánéletem tetemes hányadát szenteltem a prózaíró Kosztolányinak (ha nem is feltétlenül a költő Kosztolányi rovására), azon belül az Esti-szövegekre, anélkül, hogy ezt a privátszenvedélyt nyilvánosságra kívántam volna hozni. De amikor pár éve megjelent az 1933-as Esti Kornél kritikai kiadása (Tóth-Czifra Júlia és Veres András gondozásában), nem tudtam ellenállni a kísértésnek: mi volna, ha nyilvánosan, szépen-komótosan végigolvasnám a kötet tizennyolc elbeszélését. És ezt meg is tettem, először remek társaságban, egy szövegolvasó egyetemi szemináriumon, azután meg ennek a kötetnek a szövegeiben. És valóban, utóbbi könyveimből nem következett ez az új. Illetve dehogynem: hiszen volt valami ártatlan kéjérzet abban, hogy néhány évvel a súlyosnak tartott Nádas Péter-prózáról szóló könyvem megírása után éppen a sokak által könnyűnek elkönyvelt Kosztolányi Estijével foglalkozom. Hogy az irodalom ilyen, és van benne ilyen is, meg olyan is. Meg hogy az ilyen egyúttal olyan is, és az olyan egyben ilyen is; vagyishogy a komoly Nádas egyúttal játékos is, és a „fölszínbe” szerelmesedett Kosztolányi bizony nem egyszer megrázó, nem utolsósorban azzal, ahogyan a „fölszínt”, a tragikus alapszerkezetű létezés látható felületeit ábrázolja – ahogyan az Esti Kornél énekében áll.

Esszéfüzérként nevezed meg a könyved, de a te szövegeid sem szokványos mintát követnek, akárcsak az Esti Kornél-történetek. Ezzel kívántál adózni a Kosztolányi-írásoknak?

Igen, alázatosan adóztam a regény műfajával kacérkodó novellafüzérnek azzal, hogy némiképpen leképeztem annak szerkezetét az esszéisztikus elemzésfüzéremben. Hogy tíz vegyes szempontú típusba soroltam a tizennyolc vegyes jellegű novellát, és azután, a rendteremtő hierarchizálás vad vágya nélkül, egymás után végigírtam a leendő könyv fejezeteit. A füzérszerű szerkezet pedig, megítélésem szerint, nem működhetett más műfajban, mint az esszében, a kísérletező s így némiképpen játékos gondolkodás- és írásmódban.

Az elmúlt évtizedek Esti-újraolvasásaiból, műelemzéseiből melyiket ragadnád ki mint meghaladott érdekességet, félreértelmezést?

Az általad említettek mellett most a nemrég elhunyt Szitár Katalin nagyon figyelmes, a szövegekhez érzékenyen tapadó elemzését említeném, amely persze nem nevezhető „meghaladott érdekességnek” vagy „félreértelmezésnek”. Meg egyébként is, mihez képest volna valami „félre”-értelmezés – legfeljebb az Esti-szövegekhez képest; de ezt azért a Kosztolányi-értelmezők jó ideje elkerülik, mármint a szövegek elkerülését. Vagy érdekes például az is, ahogyan Szegedy-Maszák Mihály pontosítja-helyesbíti korábbi vélekedéseit 2010-es Kosztolányi-monográfiájában.

Milyen újdonságokat hozott számodra az Esti-novellák újraértelmezése? Volt, amin meglepődtél?

Igazi meglepetések az egyes novellák általam eddig nem kellőképpen észrevett részleteiben értek. Ahogyan az egyébként jelentős művek újraolvasásai során, annak rendje s módja szerint lenni szokott. De mondjuk, hogy ne kerüljem meg a kérdésedet, jelentősen közelebb kerültem a bácskai történetet magában foglaló Tizedik fejezethez, amelyet korábban mindig csak gyors kötelességteljesítéssel olvastam (már ha egyáltalán olvastam). A legnagyobb újdonság azonban az volt, hogy minden egyes, akár unalomig ismert szöveg képes volt előidézni bennem a tartalmas találkozás frissességének érzetét (mint egy igazi, élethosszig tartó, hol ellazuló, hol szorosra feszülő barátság esetében).

A rejtőzködő Kosztolányi nem is olyan rejtett. A Négy fal között című kötetétől a Számadásig arc- és alakváltáson megy keresztül. Mennyire tekinthetjük életrajzi szerzőnek?

Röviden: teljességgel. Kicsit hosszabban: azt hiszem, képmutató dolog volna, ha erre a kérdésre a szövegértelmező irodalmár azt mondaná, hogy nem muszáj, sőt nem szabad számolni a szövegeket író Kosztolányi életrajzával. A kettőt azonosítani persze nem volna szerencsés, ám értelmezendő kapcsolatba hozni egymással igen. Esti Kornél töredékes, ellentmondásokban gazdag életrajzának igenis köze van Kosztolányi alaposan dokumentált életrajzához (és fordítva). Hipokrita-technokrata az, aki ezt tagadja. Az életrajz figyelembe vétele: az egyik érvényes értelmezői szempont az összes többi mellett, noha természetesen nem a legelső. Az olvasó vagy az irodalmár például először örömét leli abban, ahogyan esetenként az érett és rezignált Esti vagy a névtelen elbeszélő szeretetteli iróniával ábrázolja az ifjú és szertelen Estit, valamint az önjelölt költő dagályos irodalomeszményét. Csak ezután, az értelmezés második hullámában gondol arra, hogy vajon az Esti-novellákat író, érett Kosztolányinak miféle véleménye lehetett ifjúkori önmagáról, akkori irodalomeszményéről (amiről azért már sok mindent megtudhattunk pár évvel korábbi Ady-kritikájából, Az írástudatlanok árulásából is). Most nem beszélve az egyfelől Estihez, másfelől Kosztolányihoz köthető, s így egymással szoros rokoni kapcsolatban álló Sárszegről és Szabadkáról, a mindkét városban egyként létező Vörös Ökör nevű általános iskoláról, Kanickyról és Karinthy Frigyesről, Sárkányról és Somlyó Zoltánról.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanítasz. Mik a tapasztalataid, a diákok mennyire fogadják be, érzik magukhoz közelinek a Kosztolányi-szövegeket, esetünkben az Esti Kornélt?

Úgy érzem, hogy nagyon is működnek az órákon ezek a szövegek, hogy van valami állandó tulajdonságuk, jellegzetes irodalmiságuk, amely önmagában is élvezettel észlelhető és fogyasztható, ráadásul sok mindent elárul az irodalom általában vett létezésmódjáról, valamint különböző működési formáiról is. Nagyszerűen lehet az Esti-novellák segítségével irodalomértést tanítani, pontosabban a szemináriumi tanóra közösségi műfaján belül egyrészt átélni az olvasás örömét, másrészt meg elemezve rálelni az öröm szövegszerű okaira is. Igazi bevezetés az irodalomba. Nem véletlenül akadt rá a kortárs szépírók közül éppen Esterházy az Esti-szövegekre. Mindkét írótól azt tanultam, és talán az egyetemi hallgatók is azt ismerhetik fel az Esti-novellák elemzése során, hogy az irodalom: a kíváncsiság és nyitottság kibontakozásának a helye; meg hogy az olvasás: a hétköznapok hol sivár, hol elkeserítő valóságtapasztalatát kiegészítő vagy esetleg felülíró, életmódszerű szabadsággyakorlás.

Változik-e életszakaszonként, hogy melyik a kedvenc Esti-novella? Neked most épp melyik a favorit, és miért?

Az a vicc, hogy igen is, meg nem is. Ha nem is feltétlenül életszakaszonként. Minden egyes Esti-novella olyan egyediség, amely a maga módján hol magához vonzza, hol elengedi az olvasót, van időszak, amikor nagyon fontossá válik, és van, amikor kevésbé; ugyanakkor minden egyes Esti-novella arról szól, hogy minden egyes Esti-novella a maga egyediségében létezik – a kíváncsiság állandó lehetséges tárgyaként. Minden egyes Esti-novella arra tanít minket, hogy maradjunk nyitottak minden egyes Esti-novellára, az úgymond komolyabbakra is, mint amilyen az érettségizett Esti adriai utazásáról szóló harmadik novella, és az úgymond könnyedebbekre is, mint amilyen a puszta ötletre, szójátékra épülő hatodik novella. Most tehát két favoritot említettem a tizennyolc favorit közül. Ha holnap kérdeznél ugyanerről, akkor másik kettőt mondanék. Vagy ugyanezt a kettőt. Nincs jelentősége.

Ayhan Gökhan