Jelige: „Szuntyer”: Kinézek az ablakon

Jelige: „Szuntyer”

Kinézek az ablakon

Varga Magdolna Dórának

Kinézek az ablakon, a parkkal körülvett épületre látok, az emeleti ablakok közötti falmezőkön füzérekkel körbeölelt arcképek profilból, szeretem ezeket a falrészeket, a kagylóboltozatos falfülkék töredezettek, a napsárga homlokzaton leázások nyomai, hatalmas foltokban hullik a vakolat, fenyőfák és díszcserjék az udvaron, az ágak árnyéka rávetődik a penészes falra, elállt az eső, az előkertben sötét bordó, széles levelű tűzpiros kannavirágok virítanak, kicsit odébb terméskő alapzatú zöld kovácsoltvas kerítés, az utcán autók suhannak el, a platánfák alatt léptek zaja, mélyet szippantok az esőszagú levegőből, nézek ki az ablakon és váratlanul magamat látom, amint a kerítés mellett anyu kezét fogva ballagok egy augusztus végi napon, fehér blúz van rajtam meg királykék rakott szoknyácska, a hajam rövidre vágva, mert azt mondta anyu, így majd jobban tudom kezelni, hiszen ezentúl magamnak kell megmosni, nézem ezt a palotát, mostantól évekig az otthonom lesz, de csak rémültséget érzek, még erősebben szorítom anyu kezét, mert tudom, ha befordulunk azon a nagy kovácsoltvas kapun, itt fog hagyni, mint amikor kórházba vitt, akkor is azt mondta, én erős kislány vagyok, nem fogok sírni, ő sem sír, de én láttam, amikor átölelt, hogy milyen szomorú, de nem sírtam, mert megígértem neki, az első emeleti ablakból néztem, ahogy megy a fákkal szegélyezett, sárga folyami kaviccsal felszórt úton, hallottam, ahogy csikorog a lába alatt a kő, meg-megállt, visszanézett, mosolyogva integetett nekem, aztán egyre kisebb lett, végül eltűnt egy kapu mögött, és akkor sem sírtam, amikor felvágták a lábam, a combomon most is ott a helye, nem sírtam, amikor látogatóba jött, akkor se, pedig csak az üvegajtón  keresztül tudtunk beszélgetni, a folyosón a látogatók, a kórteremben meg mi gyerekek szorongtunk, engem a többiek állandóan félrelöktek, szoktak csúfolni is, hogy falusi vagyok, és akkor sem sírtam, amikor apu jött értem, mert közben anyu is kórházba került, apu azt sem tudta, hogyan kell engem felöltöztetni, most sem kísért el bennünket, de a vasútigazgatóhoz azért ő ment el, hogy vegyenek fel az internátusba, mert a fájós lábaimmal nem tudnék átjárni vonattal a szomszéd faluba, itt meg egy épületben van az intézet és az iskola, ki sem kell majd lépnem az utcára, ide csak vasutas gyerekek járnak, azt mondta apu, van, aki árva, azért, de vannak akik azért, mert vasúti őrházakban laknak, ahonnan nem tudnak télen iskolába járni, azt már csak évtizedekkel később tudtam meg, hogy az internátus az első és a második világháború alatt hadikórházként működött, hogy a kommün idején a kommunisták túszokat helyeztek el itt, hogy 1921 augusztusában  Somogy, Tolna és Baranya megye szerb megszállás alól felszabaduló területeinek kormánybiztosi hivatala költözött az épületbe, amikor a lakója voltam, bennünk azt a képzetet keltették, mintha az intézetnek előttünk nem is lett volna története, legfeljebb arról hallottunk, hogy régen fiúk laktak itt, de hogy miért költöztették őket Kőszegre, azt nem mondták el, a rendszerváltás után véletlenül bukkantam rá egy helytörténeti anyagban, hogy 1953-ig volt fiúnevelő intézet, de akkor, miután a kőszegi nevelőotthon mellett szovjet laktanyát létesítettek, a leánynövendékeket és a nevelőnőket át kellett telepíteni, vagy inkább kimenekíteni ebbe az intézetbe, a fiúk pedig mentek oda, őket itt a városban szuntyereknek nevezték, ami éhest, éhezőt jelent, kinézek az ablakon, és látom magamat, ahogy anyuval megyünk fel a vörösmárvány lépcsőn, korlát nincs, amibe kapaszkodni tudnék, ezért anyu megfog a hónaljamnál fogva, úgy emel fel lépcsőről-lépcsőre, belépünk a lengő üvegajtón, az előtérben egy vasutas egyenruhába öltözött lány igazít el bennünket, hetedikes vagy nyolcadikos lehet, az én osztálytermem jobbra a folyosón az első ajtó, rajtam egyre nagyobb rémület lesz úrrá, hogy itt kell maradni, anyu kopog, aztán benyitunk, néhány velem egykorú lány és az anyukája már benn van, meg egy szép fekete hajú nevelőnő, aki mosolyogva lép felénk, ő Ella néni, mondja, és megsimogatja a fejem, odakísér a padhoz, ahol ülni fogok, aztán a székre letesz egy halom intézeti ruhát, hogy öltözzek át, pont, mint a kórházban, ott is le kellett vetni mindent a fehér csempés hideg fürdőszobában, felvenni a kórházi pizsamát, a kórházi fürdőköpenyt, a kórházi fehér műanyag papucsot, a ruháimat meg elzárták egy szekrényben, most minden holmimat anyu összepakolja egy szatyorba, nem maradhat itt semmi más, csak a barna tolltartóm, a fogkefém, meg a varrókészletem, mert bele kell majd varrni minden ruhába a számomat, az F7-et, kérem a kedves anyukákat, búcsúzzanak el, mondja Ella néni, látogatás minden hónap első vasárnapján lesz tíz és tizenkettő között, legközelebb október 5-én, most pedig köszönjenek el a kislányuktól, anyu szorosan átölel, aztán indul az ajtó felé, már kezében a kilincs, néz rám szomorúan, de biztat a szemével, hogy ne sírjak, minden jó lesz, de én tudom, hogy nem lesz jó, mennék vele haza, ne hagyjon itt, ez nem igazság, aztán becsukódik az ajtó, az osztálytársaim bizalmatlanul méregetnek, hallom, ahogy fojtott hangon sugdolóznak, Ella néni bemutat engem az osztálynak, ketten vagyunk csak újak, a sárbogárdi állomásfőnök lánya is most jött, ő lesz a padszomszédom, két lány segít Ella néninek kiosztani a tankönyveket és a füzeteket, belelapozok a foszladozó táblájú tankönyvekbe, az enyém nincs nagyon összefirkálva, történelem, földrajz, biológia, fizika, orosz, olvasom, ezek mind új tantárgyak, holnap nekünk kell bekötni, most mindent be kell pakolnunk a padba, aztán a hetes hozza egy barna műanyag tálcán az uzsonnát, fél szelet baracklekváros kenyér, nem vagyok éhes, de elmajszolom, Ella néni azt mondja, vacsoráig még ki lehet menni az udvarra, a könyökömmel megtámaszkodom a padon, és nagy nehezen feltornázom magam, a lányok rémülten figyelik a tekergős mutatványt, sorakozó van, engem Ella néni maga mellé hív, odabicegek hozzá, ötödik bé in-dulj, mondja a hetes, aztán valóban indulunk is, végig a hosszú folyosón, tantermek előtt haladunk el, hat á, hét bé, nyolc bé, olvasom az ajtókon, a falakon tablóképek, a kijárat előtt látok egy lépcsőt, de nem ijedek meg, mert ha jól nekidöntöm a vállamat a falnak, akkor ezen le tudok lépni, nem túl magas, amikor kiérünk az udvarra, a lányok szétszélednek, a betonozott udvarrész mellett dús lombú, árnyékot adó vadgesztenyefák sorakoznak, a fűrészes szélű nagy levelek között a kerek, tüskés zöld burok itt-ott már megrepedt, és kilátszik a bennük megbúvó csillogó, barna mag, pont úgy, mint otthon, az állomásépület előtt, ahol játszani szoktunk, mi, állomási gyerekek, nekem máris hiányoznak a játszótársaim, a gesztenyefák alatt körbe az udvaron vörös salakkal felszórt sétaút, néhányan párban sétálgatnak, mások kisebb-nagyobb csoportokba verődve beszélgetnek, odébb a kézilabdapályán néhány lány dobálja a labdát, kinézek az ablakon, és látom magam, ahogy fekete vászon szoknyában, galambszürke kötött kardigánban, fekete térdzokniban és barna magas szárú cipőben a fal mellé húzódva állok, nézem a többieket, hogyan szaladgálnak, nevetgélnek, én meg csak állok a fal mellett, nehogy meglökjön valamelyik, vagy egy felém pattogó labda térden találjon, mert akkor elesnék, így is csupa seb a térdem, körülbelül egy óra elteltével a hetes megkongatja a bejárati ajtó mellett falra rögzített tompa hangú bádogharangot, ötödik bé be-fe-lééé, kiáltja, és valóban, mindenki elindul befelé, az osztályteremben kezet mosunk, én is odalépegetek a mosdókagylóhoz, a kórházban is volt ilyen, tudom, hogyan kell használni, otthon nálunk csak lavór van, megtörlöm a kezem, nagyon igyekszem, mert sorakozó van, megyünk az ebédlőbe vacsorázni, ötödik bé in-dulj, mondja a hetes, miután mindenki beállt a sorba, egy fényárban úszó impozáns előcsarnokon megyünk keresztül, tükörfényes sötétbordó márvány padozat, középen magas lépcsősor vezet az emeletre, két oldalt fehér márványoszlopok, a lépcsőn piros bársony szőnyeg, vékony aranyszínű rudakkal rögzítve, a fahordó virágtartókban óriási vízipálmák a belső udvarra néző hatalmas ablakok előtt, áhítattal nézem az aulát, ahogy áthaladunk, pedig nem is sejtem, milyen gyönyörű lesz majd itt a négy-öt méteres karácsonyfa, akkor még azt sem tudom, honnan is tudnám, hányszor fogok majd ezeken a lépcsőkön az énekkarral Kodály és Bárdos kórusműveket énekelni, és hányszor mondok itt verset, most csak lépegetek a sorban az ebédlő felé, ahol töpörtyűkrémes kenyér és ízetlen tea a vacsora, utána újra sorakozó, és indulunk fel a hálóba, mondják a többiek, a hálóba, ahová az oldalsó lépcsőn kell felmenni, kinézek az ablakon, és látom magam, ahogy a lépcső hideg kovácsoltvas korlátjába kapaszkodva, minden izmomat megfeszítve próbálom a mások számára olyan egyszerű hétköznapi mozdulatokat véghezvinni, remegő térddel lendítem fel a lábam az első lépcsőfokra, de az erőtlenül visszaesik, próbálom újra, gyenge izmaim súlyát azonban alig bírom tartani, a szívem úgy zakatol, mint ahogy a sínen csattognak a vonatkerekek, a percek idegszaggató módon telnek, engem egyre jobban elfog a csüggedés, akkor váratlanul megszólal mellettem egy cérnavékony hang, segítsünk, kérdezi, nézek a hang irányába, két osztálytársam áll a hátam mögött, egy szőkésbarna hajú kislány és az ikertestvére, elcsigázottan mondom, hogy igen, köszönöm, és a maradék erőmmel beléjük kapaszkodom, de együtt sem sikerül fellépni, akkor a kislányok megfogják egymás kezét úgy, hogy egymás csuklójába kapaszkodnak, és szólnak, hogy üljek rá nyugodtan, ők pedig elindulnak velem fölfelé a lépcsőn…