Korallzátonyok – Kovács Emőke versei
Korallzátonyok
Kovács Emőke versei
BARBARA
Hetvenhét éve ül kinn az öreg
a Chiemsee mellett,
figyeli a hajókat és
a hömpölygő bálnatesteket,
Barbarára gondol, várja, hogy
megérkezzen a vödör halért,
a planktonokban egykori
vágyai visszatükröződnek:
hajóskapitány lesz egyszer,
és elveszi Barbarát feleségül.
Az előbb megjelent
egy fiatal nő a mólón,
fekete és törékeny sziluettjével,
olyan volt, mint a rigók,
átsüvített csontjain a szél.
A halál láthatatlan marionett
immár hetvenhét éve.
A mozdulatlan tó fölött elúsznak
az árnyak,
néha felröppen két-három sirály.
Barbara egy elsüllyedt hajó
az emlékezet korallzátonyán,
beleolvadnak körvonalai az alkonyba.
Már soha nem jön el a vödör halért.
VÉGÁLLOMÁS
Ma délután ötkor
átköltözik az egyik személyvonatból
a másikba,
ami valószínűleg késni fog.
De őt ez egyáltalán nem zavarja,
lenne pénze repülőre,
de úgy nem érezné ezt
az áporodott, ismerős szagot.
Évek óta ezen az útvonalon
közlekedik.
Szájharmonikáját magával hozta,
előveheti, ha nagyon unatkozik,
London és Bécs között rázendít
a kedvenc nótájára, mintha
még mindig kölyök volna.
Ma délután öt óra húsz perckor
játszik majd a leghangosabban.
Ez lesz a legutolsó út, a hangosbemondó
szerint pótjárat.
(Szerinte angyali.)
METAMORFÓZIS
Néha furcsa alakzatokat ölt magára a felhő,
olyan, mint egy pongyola,
vagy hófehér szörnyeteg, aki lenyúl érted.
Máskor meg fölényesen átnéz rajtad.
A felhő csak egyetlen formád ismeri,
de az ő szemében még az is tökéletlen.
Ha köd volnál, megbocsátana,
akkor lennél számára már valaki.
Nem tudsz sem felhővé, sem köddé válni.
TENGER
Kaptam anyámtól
egy kék
nyakláncot
de sosem hordtam
magamon
a tenger
titkait
ábrázoló ékköveket
a test mögötti örvények
elnyelték
a fogalmaim
a hullámok közti
csend
nevelt fel
a fémdrót
a nyakamat
szorongatta
húsba vágott
majd polipok és angolnák
nőttek ki
a nyakam helyén
