Irodalmi Jelen

Élet-Kaddis – szépirodalmi összeállítás Kertész Imre emlékére

2016. április. 04. - 11:31

A felvétel 2005. november 18-án készült Budapesten, a Művészetek Palotájában, ahol az író felolvasást tartott Sorstalanság című regényéből. MTI-fotó: Nándorfi Máté

ÉLET-KADDIS

SZÉPIRODALMI ÖSSZEÁLLÍTÁS KERTÉSZ IMRE EMLÉKÉRE

TURCZI ISTVÁN

KÖZEL AZ IDŐ

Kertész Imrére gondolok

Mi ez, ha nem tavasz.

Szokásba borulnak a fák.

Türelmet virágzik a pára teste.

Felnyitva végre a tél-szarkofág.

Éjszakák szögesdrótjai után

ingujjban sétálunk a sorok között.

Valóságnak hisszük, amit látunk,

arcunkra lassú fény költözött.

Hazai szavakat hordunk össze;

nincs irigység és nincsen harag.

Ma ki lehet biztos az erejében?

A múlt folyói összetartanak.

Mert az is elmúlik, ami fölemelt.

És az is, ami meg se történt.

Ez a nap is a papírra csordul:

erőszakkal, némán, önként.

Közel az idő, és közel a múlása is.

A szájakon, a szíveken lakat.

Ítélni innen lészen eljövendő

eleveneket, holtakat.

BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN

A VÁMOS EGYETLEN SZÁL VIRÁGA*

Kertész Imre emlékére

Kezében egyetlen szál virággal,

az örök vámos még ott áll a határon.

A mindenkori befutó vonatra vár.

Mint ahogyan lenni szokott,

most is késik a végső felismerés,

s gyűlnek a szobában a tavaszi virágok,

egy látomás lombjai között kutat az emlékezet,

das Ding an sich**, antropológiai lelet

a königsbergi hagyatékban,

a szellem kémlelőnyílásaiban a lét

logikai konstansa: a mindenség

csak egy örök változóban mutatkozik meg.

Gyűlnek a szobában a tavaszi virágok,

a Nap átfúrja magát a redőny rései között.

Most már csak a mű lehet következetes,

a belső viszonyok mit sem számítanak,

átszelünk évszázadokat, mégsem nyugszunk meg

a következetesen ránk törő nyugtalanságban.

Szobrot állítunk a spártai hősöknek,

s egy este kiszaladunk a Hufu-piramishoz

(becsületes nevén Hnum-Hufu(i) Hór Medzsededu,

akiről sem a Westcar-papirusz, sem Hérodotosz,

de még Manethón tekercsei sem szólnak hitelesen,

talán már akkor is átíratták a történelmet),

nem csak a kilátás és a tér lenyűgöző gyönyörűségéért,

hanem azért is,

ismerkedjünk a felette görnyedő éjjel,

mely ráérősen,

mint gyermekkorunkban a szomorúság,

mindnyájunkat sorban,

egyenként befed.

*Utalás Kertész Imre Jegyzőkönyv című írására

** A magánvaló dolog Immanuel Kant Transzcendentális analitikájában, ő az irányzat névadója is.

PETŐCZ ANDRÁS

KERTÉSZ IMRE HALÁLÁRA

Megálltam akkor az út mellett az autóval.

Alig akartam hinni, szólt a rádió, valami zene

volt, slágerek, sanzonok a francia rádióban, amikor

megszólalt a hírek, benne egy bemondó kissé

közömbös hangja, kissé fáradt, közömbös hangon,

hogy "Imre Kertes", így, "s"-betűvel, meg az,

hogy Prix Nobel. Ennyit értettem úgy nagyon hirtelen.

És alig akartam hinni. És álltam, és ünnepeltem,

magamban, egyedül, a belga határ mellett,

az Atlanti-óceán felé autózva.

És korábban, ahogy Szigligeten, vacsora közben,

beszélgetve, még a nyolcvanas évek végének

kegyelmi állapotában, mindaz, amit mondtál,

ironikusan, mosolyogva, életről, halálról,

mindennapokról, és én nem tudtam, kivel is,

kivel is beszélgetek, nem tudtam szinte semmit,

csak hallgattam mindazt, amit mondtál és jó,

és jó volt csak hallgatni, vagy éppen verskötetet

adni, kamaszos nagyképűen, meg azt hinni,

hogy fiatalságom okán fontosabb vagyok.

És jó volt Berliben, a lakásodban, ahogy

végigdőltél a fekvőszéken, "beteg vagyok",

mondtad, de közben nevettél is, mint aki mindent

és végképpen kinevet, jó volt beszélgetni régi

időkről, és nem törődni semmivel, jó volt arra

gondolni, hogy van valaki, aki végigcsinálta és

meg is fogalmazta, és nevet mindenen, és

soha nem tudtam mit kezdeni a nevetéseddel,

zavarban voltam mindig, de ahogy nevettél,

annyira szerettelek volna megölelni.

Aztán utoljára még egy telefonbeszélgetés,

akkor is nevettél, és akkor is gúnyolódtál

a halállal, "hogy vagy?", kérdeztem, "jól",

mondtad, "várom, hogy meghaljak", tetted

hozzá, erre persze nem lehet mit mondani,

erre csak dadogni lehet, kínos másodpercek,

nagy hallgatás, aztán csak annyi, hogy "hívlak

majd", és, persze, nem hívtalak, nem, és nem is

hívlak már soha többé, legfeljebb majd egyszer,

ha van ilyen, valami ismeretlen helyen találkozunk.

BALÁZS IMRE JÓZSEF

SZINTE NAPRA TÍZ ÉVVEL KORÁBBAN

(Kertész Imre-időparadoxonok)

Lezárul és megnyílik valami. Meghal Kertész Imre, de a számára egyik legfontosabb (noha korántsem egyedüliként fontos) problémakörnek újabb, érvényes megfogalmazása jön létre a Saul fiában. Vissza- és előretekintés-pillanatok ezek.

A visszatekintés óhatatlanul személyes is ilyenkor: átpörgetni azt, amit korábban Kertészről, Kertész kapcsán írtam, gondoltam. Két román nyelvű lexikonszócikk a Sorstalanságról, illetve a Kaddisról, egy készülő közép-európai regénylexikonba. Recenzió a K. dossziéról. Tudósítás egy budapesti Kertész-könyvbemutatóról. Ezek közül talán az egyik, K. dossziéról írt időparadoxon-gondolat kívánkozik leginkább ide, mert épp a Kertész-próza örök jelenidejűségéről szól, s ez a gondolat most másként válik fontossá: „A tézisek szintjén Kertész művei azt mondják: nem, nem léptünk át egy másik korszakba. A huszadik század bizonyos értelemben nem ért még véget. A Nobel-díj átvételekor mondottak talán tágabban is érvényesek: »Auschwitz óta semmi nem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna. A Holocaust az én írásaimban sosem tudott múlt időben megjelenni.« A szocialista/kommunista diktatúrák logikája sem tűnt el teljesen a környezetünkből. A hatalmi rendszerekhez való alkalmazkodás is hasonlóképpen működik a rendszerváltás óta, mint korábban. Kertész egy olyan nyelvet és olyan kötetszerkezeteket talált ki, amelyek ezt a jelen időt próbálják megéreztetni olvasójukkal. A Sorstalanságban a főhős kezdeti »naivitása«, tájékozatlansága miatt válik beavatódása egyidejűvé az olvasással – tehát hangsúlyosan jelen idejűvé. A kudarcban a megírt és igazából »elfogadhatatlan« regény története és a feljegyzések, cetlik labirintusában tévelygő »öreg« problémái tartják a jelenben azt, ami mások számára múltnak tűnik. A Kaddis a jelenidejűséget a folytathatatlansággal helyettesíti be: az egyes szám első személyű elbeszélő nemet mond arra, hogy gyermeke szülessék. A Felszámolás bizonyos értelemben a diktatúrák lényegi jelenidejűségét állítja azzal, hogy központi figurája, B. 1990-ben, a rendszerváltás idején követ el öngyilkosságot.” (Résnyire nyílt ajtó, Krónika, 2006.)

A tíz évvel ezelőtt írt mondatokhoz képest a jelenidejűség kapcsán most jobban foglalkoztat az, hogy a jelen a részletekben van. A tárgyi környezetben, a képekben, amelyek mintegy kinagyítódva mutatkoznak meg a jelenben létező számára, ha fontosnak érzi őket. A részletek váratlanságában, képlékenységében, alakulásában, ha egyszerre próbáljuk kívülről és belülről figyelni őket.

Épp ezért talán ez, a jelenben-létezésből táplálkozó, részletgazdag szöveg az, ami a leginkább érzékeltetheti azt, ami most számomra legfontosabb saját (sokakéhoz képest nyilván távolibb és részlegesebb) Kertész-tapasztalatomból. Egy azóta eltűnt irodalmi portál, az Erdélyi Terasz számára íródott eredetileg, szinte napra tíz évvel ezelőtt. Legyen az oda történő visszatérés, a később megírt K. dosszié-recenzió hozzágondolásával az én személyes időparadoxonom.

Kertész Imre K. dossziéja a Radnóti Színházban

2006. március 23., csütörtök, 12:30

A Radnóti Színház pénztáránál. Ma este mutatják be itt Kertész Imre K. dosszié című új kötetét. A jegyek már elfogytak, de ha itt leszek fél órával a bemutató kezdése előtt, „a lányok” majd találnak valami megoldást, csilláron vagy lépcsőn, de majd csak lesz hely – jön a megnyugtatás. Rendben, ígérem meg magamnak. Nem mindennap van új Kertész-kötetbemutató. Bár este majd azt fogja mondani Bálint András, a Radnóti Színház igazgatója, hogy itt szoktak lenni Pesten a Kertész-kötetbemutatók. Mert ez már a második. De ezt 12:30-kor még nem tudom. Mármint hogy itt „szoktak lenni”.

18:30

Igyekszem tartani magam a félórás tipphez. Kérdem a pénztárnál, volna-e állóhely, erre diszkréten a túloldalra mutogatnak, ahol néhány hölgy toporog jeggyel a kezében – túl kellene adniuk rajtuk. Elvileg semmi meglepő ebben, jobb UEFA-kupa-meccseken is így szokott lenni. Megveszem a jegyet, és most már nyugodtan figyelem, kik járnak Kertész-kötetbemutatókra a Radnóti Színházba. Néhány perccel fél után már ott láthatni például Spiró Györgyöt. Aztán sorra érkeznek Krasznahorkai László, Závada Pál, Németh Gábor, Takács Zsuzsa és mások. Nem sokkal az est kezdése előtt befut Bartis Attila, Darvasi László, Esterházy Péter. És még sokan.

19:00

A színpadkép klasszicizál. Súlyos könyvespolcok, amennyire a nézőtérről meg lehet ítélni, valódi könyvekkel, nemcsak a domborított könyvgerincek türemkednek ki a síkból. Középen bőrkanapé. Jobbról, eléggé a színpad szélén valamivel puritánabb karosszék. Találgatom, hová ül majd Kertész. A központibb, csevegősebb (de talán kényelmetlenebb, mert alacsonyabb) kanapéra, vagy oldalt, a karosszékbe.

19:05

Nyílik az ajtó a könyvespolc-díszleten, bevonul Bálint András direktor, a házigazda. Őt mostanság az M2-n lehet sűrűbben látni, egy Réz Pállal közös beszélgetőműsorban, amelyik a Szó, szó, szó címet viseli. Ott Bálint néha megpróbálja túlbeszélni Réz Pált, ami egyébként nem könnyű. Tehát tartani lehet itt is valami hasonlótól. Aztán kiderül, hogy más az est koreográfiája.

A kanapé/karosszék dilemma eldől, Kertész ül a karosszékbe, Bálint a kanapéra.

19:06

A kérdező szerepe ma este Szörényi László irodalomtörténészé, a kanapé kétszemélyes... Látszik Szörényin, hogy készült: előtte az asztalon kupacnyi könyv, a lapjaik között cédulákkal. Szörényi időnként előkap egyet-egyet a kupacból, meglobogtatja őket, felolvas belőlük.

Sokáig úgy tűnik, ma este akkor Szörényi fogja túlbeszélni a bemutatót. Többször is hosszan kérdez, Kertésznek nem sok tere van válaszolni. Sok kanyarral azért felvezetődik, hogy mi is ez a könyv.

Egy beszélgetőkönyv. Hafner Zoltán irodalomtörténész több kazettányi mélyinterjút vett fel Kertésszel, ez lett a könyv alapja, ezt vette munkába az író, és dolgozta át egy két hangra írt „dialógusregénnyé”. A kérdező „hang” sokszor értetlenkedik, ellenpontoz. Határozott, néha éles is. Mégis, mondja kópés mosollyal Szörényi, ha ez a könyv egy platóni dialógus lenne, akkor inkább a Kertész hangja volna az ironikus Szókratészé.

Önéletrajzibb könyv, mint az eddigiek, hangzik el, bár ebben is van huncutság, ahogy majd kiderül a felolvasásból: vannak kérdések, amelyekre a könyvben nem szívesen válaszol Kertész, de „Hafner” azért a fejére idéz ilyenkor néhány passzust a Gályanapló vagy Az angol lobogó lapjairól.

Szóval Szörényi túlbeszél. Színesen, anekdotázva, de elég nagy kanyarokkal. A mikrofonja recseg. Kertész röviden válaszolgat, igyekszik beleszőni a mondandójába egy-két meglepő dolgot.

Közjáték: a könyvespolcból váratlanul Morcsányi Géza, a Magvető Kiadó igazgatója lép ki egy újabb mikrofonnal, és Szörényi elé helyezi. A beszélgetés kicsit felpörög.

Olvasmányoktól indul: Platón Lakomája, Huckleberry Finn és Tom Sawyer (mint Köves Gyuri-alteregók? vagy inkább mint annak az iróniának a közvetítői, amelyik Twain és Kertész könyveiben is ott van?), aztán Rejtő Jenő / P. Howard, akinek az első kiadású könyveit Kertész a háború után egy-egy Thomas Mannra vagy hasonlóra cserélte. Futólag elhangzik, ami roppantul kíváncsivá tesz, hogy a Kádár-korszakbeli Rejtő-kiadások cenzúrázva vannak, kihagytak belőlük bizonyos dolgokat. Hát ennek jó lenne utánanézni.

Történetek könyvek Magyarországra csempészéséről. Kertész például egyetlen nyugat-európai útjáról Camus ’56-os forradalmat támogató írásaival tért haza. A határon meg azt mondta, csupa olyan szerző művei vannak a táskájában, akik Magyarországon is megjelennek. És ez így is volt, nyilván.

Szörényi igazi filológus: láthatólag örömét leli az érdekességek kibogarászásában. Kertészt is meg tudja lepni. Később kiderül, hogy ezek a filologizálások hasznosabbak, mint gondolná az ember: a részlet, amely felolvasásra kerül, épp ezeket az előre megpendített dolgokat érinti.

Az egyik legkedvesebb történet talán mégis az az estnek ebben a részében, hogy Kertész a kilencvenes évek elején különféle írók műveit olvasta be a rádióban: Márait például, de saját szövegeket is. A szerkesztő jól járt vele, mert amit egy színész hat óra alatt olvasott volna be, azt ő beolvasta egy óra alatt. Később hallható: nem nagyon színesen (és tényleg elég gyorsan), de nagyon érthetően olvassa a saját szövegét.

A legnagyobb derültséget nem a megkomponált anekdoták, hanem egy fél-elszólás aratja: Kertész egy magyar dalról beszél, amelyikben valami madár Lengyelországba akar menni. A közönség gyorsan azonosítja a kiskacsát, aki fürdik fekete tóba'.

20:00 körül

Bálint András és Kertész belevágnak a felolvasásba. A dialogikus szerkezet most különösen szerencsés: dinamikus a felolvasás, bármennyire hosszú is a kiválasztott szövegrész. Kiderül belőle például, hogy miért lépett be Kertész annak idején a kommunista pártba („illendőségből”), kiderül, hogy a nyilasból kommunistává lett házmesterek nemcsak mitikus figurák, hanem a valóságban is léteztek, kiderül, hogy miképpen udvaroltak K. édesanyjának párhuzamosan egy mérnök meg egy zenész (zongorahangoló?), s ez utóbbi hatására hogyan fütyült K. demonstratívan Bartókot az édesanyjának, hogy bebizonyítsa, jó zeneszerző. Mármint Bartók.

A kedvcsinálás megtörtént, elhatározom: beszerzem a könyvet.

21:35

Vége az estnek, még egy visszatapsolás is bejön a szerzőnek. A könyvet ezúttal nem látom az előcsarnokban, beszerzés legalább egy nappal halasztva.

DIMÉNY H. ÁRPÁD

ÉLET-KADDIS

„Hinnem kellene a másvilágban,

holott épp az a bökkenő,

hogy még ebben a világban sem tudok hinni (…)”

Kertész Imre

különös most gondolni rád[1]/

a Halál mennyire gyógyszer/

csecsemő-éjbe szétzihált

testből űrpor/ a bevált módszer/

magasztaltassék és szentesíttessék

az ő neve/ és szenteltessék a te neved/

nyugodj hát/ ha már én nem/ tudom

hova mentél?/ jó hely az?/ semmi sincs

azon túl/ amink volt/ és az mindörökre/

különös/ különös most gondolni rád/

akkornap nem mentem iskolába/

én sem/ apámra vártam/ a rendkívüli

adást figyeltük/ híreket arról hogy

mi lesz/ mi történik odakinn/ ahol

talán lőnek is/ apámat a csavargyárból

odarendelték/ füstölt a milícia épülete/

bútorok törtek pozdorjává/ iratokat

égettek könyvekből raktak máglyát/

lángolt a pártház/ a szülészet előtt

vérébe fagyva szenvedett ki a szekus

őrnagy/ mindezt nem apámtól tudom/

különös most gondolni rád/ fehér karszalagos

többedmagával a városbejáratot őrizte/

az ő meséje akár a raboké fogva tartásuk

idejéről/ hiányzik valami hosszabb-rövidebb/

ami fájdalmas/ ami elmondhatatlan egy szelíd

délután feleségnek gyereknek/ az ő történetei

halkan puffantak a testbe mint golyó/ s a száj

megtelt a puskapor kesernyés ízével/ valami

baljós ragacsos folyadékkal/ sűrű vörös vérrel/

a Halál mennyire gyógyszer/ az ő meséje

az elrugaszkodott képzelet legkisebb részletét

sem tartalmazta/ a köznapiság cigarettafüstjébe

burkolódzott/ / mint aki nem tud lator apáról/

elkergető szülői házról/ arról hogy április/

a kegyetlen kihajtja a testből a vágyat/

az otthonból a várakozást/ hogy hol szabad

az emberfia/ hol szabad hinnie magának/

hinni a másban/ más világban/ átkelni

nyitott szemmel/ hinni hogy egyszer szisztolé/

s a csecsemő-éjbe szétzihált testből űrpor lesz/

a Nagy Diasztolé/ különös most gondolni rád/

a módszer bevált/ ha félig-meddig élünk is/

jelenlétünk okára a Halál mennyire gyógyszer?/

mi okozza?/ és miért kell eltűnnünk/ ha már

egyszer megjelentünk/ mert tied az ország/

az élet/ a jelen tűnő dicsősége/ és Semmi

sincs azon túl/ amink van/ Mindörökké/ ámen

HEGEDŰS GYÖNGYI

FOSZTÓKÉPZŐ

apámnak akartam
elmondani. már nem
tudom mit. csak arra emlékszem,
feküdt az ágyban. még nem
volt beteg. az első hangnál
csendre intett. a sorstalanságot
nézte a tévében. "csend! ennek az embernek
igaza van. már csak a haláltáborokban
értik meg egymást az emberek."

valami olyat
éreztem, mint mikor a sorozat
színésszel közlik, hogy ki
írták a szerepből. el sem kell játszania,
hogy meghalt. és amiben most van,
az voltaképp már az őutána.

mint mikor valaki
halottat balzsamozni jön, és csak
az üres sírt találja. és ott
áll a fosztóképzőben, -talan, -telen.
a csend is csak szó, megdicsőült testtel.

ACSAI ROLAND

KADDIS A MEGSZÜLETETT KISKUTYÁÉRT

Kertész Imre emlékére

Sorra születtek a kiskutyák –

A méhlepény-szkafanderes űrhajósok,

A puha prémes vakondok,

Akik átfúrták magukat a féreglyukakon,

A létezés és a nemlét időn és téren

Átívelő, bolygóközi alagútjain,

És te gondosan, ahogy szakkönyv írta,

Kipiszkáltad életet prüszkölő

Orrukból-szájukból a nyákot,