Gyűlnek a szobában a tavaszi virágok,
a Nap átfúrja magát a redőny rései között.
Most már csak a mű lehet következetes,
a belső viszonyok mit sem számítanak,
átszelünk évszázadokat, mégsem nyugszunk meg
a következetesen ránk törő nyugtalanságban.

„Nehéz megmondani, mi okozhatta a Szöveg bukását és az életrajz démonának további diadalmenetét. Talán az irodalomtankönyvek, talán az Írásnál érdekesebb Szerzők, talán mi magunk, a kulturális újságírók és szerkesztők.” – Boldog Zoltán tárcája

„A mi, 1953-ban épült házunk esetében még attól sem tudok elvonatkoztatni, hogy egy áthallásokkal teli korban falai talán szánt szándékkal lettek áthallásosak.” – Laik Eszter tárcája.

Miről tudjuk meg, hogy nappal van, s nem éjszaka? A harmadik guru így felel: Ha a szembe jövő ember arcában felismered a testvéred arcát, akkor ér véget benned az éjszaka. – Én, ha egyedül vagyok, még a szobám ablakában zöngő szúnyog arcában is a testvérem arcát vélem felfedezni…

Egy fél ország, aki túl komolyan veszi a saját iróniáját sem értő Kertész Imrét, szintén megsértődik. És talán itt csíphető fülön a magyarok és Kertész rokonsága. Meg persze abban is, hogy egy fél ország elvárná: Kertész ízig-vérig magyarként határozza meg magát, pontosabban: nem viselik el az ilyenfajta önkényes önmeghatározást. Vagyis némileg diktatórikusak abból a szempontból, hogy nem hagyják az írót önállóan dönteni. Számon kérnék rajta a fél magyar irodalmat, de ő csak Krúdyt és Szomoryt említi, meg persze Nádast, és láthatóan rajong a komolyzenéért. Ilyen Kertész Imre. Boldog Zoltán: Az irónia Kertésze ...a legerősebb érzés mégis az volt bennem, hogy ez az egész nem más, mint "tetemre hívás". Ha Kertész Imre – öntudatlanul is – tett most valami nagyon jót, az az volt, hogy aki csak él és alkot a magyar irodalomban, aki rokona, barátja, ismerőse, az most különböző helyzetekben színt vallhatott, s esküt tehetett a halott felett. Mondom, ott voltam, végignéztem sorban őket, barátokat, rokonokat, ismerőseket. Csak olvasókkal nem nagyon találkoztam a nagy pogány eljárás közben – ez senkit sem zavart annyira, mint engem. Weiner Sennyey Tibor: Tetemre hívás

Első regénye, a Sorstalanság, amit 13 évig írt, többévi várakozás és visszautasítások után jelenhetett csak meg 1975-ben. Sikert előbb külföldön aratott a mű, itthon csak a rendszerváltás után, de főként az irodalmi Nobel-díj átvételekor. A regény főhőse egy kamasz fiú, akit a náci haláltábor szörnyű tapasztalatai érleltek felnőtté, és aki ezért képtelen visszatérni korábbi életéhez. A regény tárgyszerű, már-már dokumentarista stílusa a holokauszt újszerű irodalmi megközelítését tette lehetővé.

Még mielőtt elillant volna az ó esztendő, a londoni egyetem megragadta az utolsó alkalmat, hogy megemlékezzék a Nyugat folyóirat alapításának századik évfordulójáról. Egyrészt kamarakiállítást lehetett megtekinteni a könyvtár kincseiből, tehát Nyugat-számokból, a munkatársak első kiadású könyveiből, korabeli kiadványokból, másrészt az egyetemi magyar-oktatást irányító Daniel Abondolo és Tarsoly Eszter szemináriumot rendezett, amin azután nem csak az ünnepelt folyóiratról volt szó, hanem a magyar irodalom angliai befogadásáról is.