A holttestek újra divatba jönnek – Ştefan Baghiu versei André Ferenc fordításában
A HOLTTESTEK ÚJRA DIVATBA JÖNNEK
ŞTEFAN BAGHIU VERSEI ANDRÉ FERENC FORDÍTÁSÁBAN
Kész vagyok
Kész vagyok egy utolsó bulira a sürgősségnél,
ott állok a mentők közt az utolsó tömbházaknál,
elhiszem a túladagolt kanata víziókat,
mint egy emlékezetkiesést
fényes nappal, virágzó fák alatti
kukák mellett, belőtt szemekkel.
A holtak újra divatba jönnek:
néhány érdektelen biológiai tény
a petrochimi bandának.
Igazán csak akkor visszük színre
a józanság elvesztését, a baráti újraélesztéseket
a megfeszült kamasz mellkasán,
közelséget színlelve,
a végeérhetetlen beszélgetéseket a kiscsajokról,
akinek betömték a száját türelemmel
és nagy anyagi reményekkel, és
akiknek fanszőre beitta a fűszagot,
miután a szerelem megmutatta
a legjobbat magából.
Muszáj táncolnunk,
mert már nincs sok,
amíg megint egyedül fogjuk érezni magunk.
A barátokért, akik éjszaka álmukban beszélnek,
és a gyógyszertár melletti lakásért
fogunk egyre továbbmenni,
már hányingerünk van a mentőötletektől.
Görcsösen táncolunk
a Tequilla teraszán,
senki sem figyel ránk,
a magány legvégén, az újrakezdések fele,
a lányok pedig, akik mellet villantottak a kukoricatábláknak
140-nel a Napfény autópályán,
óvatosan vonulnak vissza takaróik alá,
incredible expanding mindfuckot hallgatnak,
és, shuffle-on,
a Traumerei-t.
Szépséget keresni, “szerelmet és baszást”
a nagyváros fényei alatt és kamaszok közt,
akik csak sétálgattak a mall bejáratánál,
a maguk fiatal és természetes magabiztosságával.
Itt, a nagyváros fényei alatt,
“valahol, valamikor”, ahogy mondta Nick, amíg arra gondolt,
hogyan áll a haja a színpadon,
jönni fog a felejtés is,
amiről annyira szeretünk beszélni.
Egymásra nézünk
bőrbetegségek miatt frusztrált
kamaszok tekintetével,
és azt fogjuk akarni, hogy megálljon minden a köldökcsakrában,
egy legjobb jelenetválogatás után bármely
Sienna West-filmből.
Akkor leszünk, végre,
közel a boldogsághoz.
Sunt gata
Sunt gata de o ultimă distracţie la staţia de salvare,
stau la ultimele blocuri de lângă ambulanţe,
cred în viziunile katana în exces,
ca o pierdere a memoriei
între copacii înfloriţi lângă pubele,
cu ochii injectaţi, ziua în amiaza mare.
Cadavrele vor fi din nou la modă,
nişte fapte biologice irelevante
pentru gaşca de la Petrochim.
Atunci vom pune cu adevărat în scenă
pierderea lucidităţii, resuscitările amabile
pe pieptul adolescentului încordat,
mimând apropiere,
discuţii interminabile despre puştoaicele alimentate cu răbare,
cu marile speranţe financiare,
cu mirosul de marijuana îmbibat în
părul pubian, după ce dragostea a arătat
tot ce avea mai bun.
Trebuie să dansăm,
pentru că nu mai e mult
până ajungem să ne simţim din nou singuri.
Pentru prietenii care vorbesc noaptea în somn
şi pentru apartamentul de lângă farmacie,
vom pleca tot mai departe,
sătui de sfaturile salvatoare.
Trebuie să ne mişcăm în spasme
pe terasa de la Tequilla,
unde nu îţi poartă nimeni de grijă,
la sfârşitul singurătăţii şi către noile începuturi,
iar fetele care şi-au arătat sânii lanurilor de porumb
la 140 la oră pe Autostrada Soarelui,
se vor retrage uşor sub pături
ascultând incredible expanding mindfuck
şi, pe shuffle,
Traumerei.
Căutând frumuseţe, ”dragoste şi futai”
sub luminile metropolei şi între adolescenţii care nu
făceau altceva decât să se plimbe,
fiecare cu siguranţa lui tânără şi firească
la intrarea în mall.
Aici, sub luminile metropolei,
“undeva, cândva”, cum spunea Nick gândindu-se
la cum îi stă părul pe scenă,
va veni şi uitarea despre care
ne place să vorbim.
Ne vom uita unii la alţii
cu ochii adolescentului
frustrat de apariţia bolilor de piele
şi vom vrea să se oprească totul în plexul solar
după o selecţie a celor mai bune secvenţe din orice film
cu Sienna West.
Vom fi atunci, în sfârşit,
aproape de fericire.
Valami kémia
(a meredek vers)
Mondhatni, kétbalkezesek apró dolgai közt élek,
saját apró dolgaim közt,
nem könyvekben és nem zenében,
néha épp bánatban és unalomban,
olyan világban, ahol drone ritmusok árasztják
el a zsúfolt teraszokat.
Már nem tudom, ki mondta, de némiképp igaza volt,
hogy az élet lenyűgöző, bármi is legyen,
főleg, miután láttam Lioret
nagy port kavaró darabját,
a szenvedésről szóló projektjével.
Nem a tablettás éjszakák közelében, gyenge a szívem
és veszélyesek a drogok a magamfajtákra,
nem a boldogság közelében,
talán néha úgy, ahogy a vágy
hallatja szavát régi barátok és naiv kamasz lányok közt,
a szerelemben, amelyik másnap lelépett,
és amíg szedte össze ruháit, nem találta, hogyan távozzon,
a szerelemben, amit legyűr a kor
és az elegancia hiánya.
Szerelemben, mint a filmeken,
szigorú mozgáskorlátozással és szélesvászonnal,
amelyik elkapná még a bulit a ház hátsó felében, beleférne
az euforikus és a gyengéd szórakozás is,
testközeli táncokkal, beleférnének a rendezésbe
az elcsábított arcok és ölelések a kemény jelenetekkel együtt.
Mindez eszembe juthatna biciklizés közben,
este, a teraszfényes csatorna partján,
és elkapna a nosztalgia,
ideális pillanat volna egy rövid visszatérésre a valóságba,
egy jó pillanat, hogy a rövid és tartalmas életre gondoljak,
“ne félj visszaemlékezni”, ne félj, Adi,
emlékezni, hogy mit csináltál, amikor gyakran eszedbe jut,
és azt mondod, hogy ez a végeérhetetlen forgatókönyv része,
amit valahol az állomás mögött rendeztek,
kiszámított vágással.
Bűntudattal teli perceken mész keresztül, mert másképp nincs, ahogy rájöjj,
milyen nagy titok rejtőzik az életedben. Egy titok túl a magányon – ami
egy nagyon jó önmegismerési forma – túl az elszórt
találkákon és líceum akácfái alatti sietős szerelmeken,
túl a csoporttársak bizonytalan barátságán.
Az életed olyan, mint egy panoráma Kolozsvár felett,
ahonnan látszik a bank üveg székháza,
és a folyó, amit oly gyakran figyelünk:
tökéletes környezet jövőbeli tervekhez és elcseszett lehetőségekhez,
ideális pillanat, hogy eldúdoljunk egy rövid darabot a First light-ból,
ami szétlocsolja a fájdalmat az egész testedbe – hagyd! –,
a folyó könnyű ringatózása és az emlékeid
egy rövid láz perceibe csorognak.
Szerettem volna későig maradni,
hogy kitágítsam az érzékeim, de csak kínos voltam és felajzott.
Létezik egy kapcsolat a szív és az agy között,
és nem tudom, ma este melyiket mérgeztem meg jobban.
Van valami a nyirokban, ebben a törékeny,
de a nap többi részében erős testben,
“tulajdonképpen mit is akarsz?” kérdezte aztán, és
az ablak előtt ledobta blúzát,
a fényben olyan kimerültnek látszott,
túlexponált arca banálisnak tűnt, ott vettem észre,
és gondoltam arra, hogy ez a nyomorult élet
még hosszú is néha, túl hosszú ez nekünk.
Mert mi nem szerettünk, csak muszájból,
míg agresszív dub ritmusok szóltak,
mert nem hazudtunk magunknak,
pedig néha igazán kellett volna. Emlékszem,
egyeseknek egy egész életbe telik megérteni, hogy az igaz szerelem
megegyezés arról, hogy ha egyedül vagyunk,
gondolhatunk egymásra,
és ettől megnyugszunk.
Van, mégis, egy utolsó kérdésem,
valami kémia,
ami meg tudná oldani, hogy
ez az egész boldogság
honnan jött egyszer és maradt itt végül,
de már nem jut eszembe.
Ceva din chimie
(poemul abrupt)
Trăiesc, se poate spune, între lucruri mărunte făcute stângaci,
trăiesc între lucrurile mele mărunte,
nu în cărţi şi nu cu muzică,
câteodată chiar în tristeţe şi în plictiseală,
într-o lume în care ritmurile drone invadează cu terasele pline.
Nu mai ştiu cine spunea şi-avea dreptate oarecum,
că viaţa-i spectaculoasă orice-ar fi,
mai ales de când am văzut bucata
lui Lioret, care a făcut valuri
cu proiectul lui despre suferinţă.
Nu în apropierea nopţilor de pastile, am inima slabă
şi drogurile sunt periculoase pentru cei ca mine,
nu în apropierea fericirii,
poate odată doar un fel în care apetitul
şi-a spus cuvântul între prieteni vechi şi adolescente naive,
dragostea care s-a şters a doua zi,
când îşi culegea hainele şi încă nu găsea cum să plece,
dragoste copleşită de vârsta
şi de lipsa ei de eleganţă.
Dragostea ca în filme,
cu reguli de mişcare stricte şi cadre largi,
care ar prinde şi petrecerea din restul casei, ar intra
şi petrecerea euforică şi tandră,
cu dansuri corp la corp, ar intra în regie
feţele seduse şi îmbrăţişările, laolaltă cu scenele dure.
Mi-aş putea aminti toate astea într-o plimbare cu bicicleta,
seara, pe malul canalului luminat de terase,
şi m-ar cuprinde nostalgia,
ar fi momentul ideal pentru o scurtă revenire la realitate,
un bun moment să gândeşti la viaţa scurtă şi cuprinzătoare,
„să nu te temi să-ţi aduci aminte”, să nu te temi, Adi,
să-ţi aminteşti ce ai făcut, cum îţi revine în minte deseori
şi spui că face parte din interminabilul scenariu,
regizat de undeva de deasupra staţiunii
şi calculat la montaj.
Vei trece prin momente de remuşcare, pentru că altfel nu ai cum să afli
ce mare mister ascunde viaţa ta. Un mister dincolo de singurătate – care
e o formă de autocunoaştere atât de bună – dincolo
de întâlniri sporadice şi dragostea grăbită sub sălciile liceului,
dincolo de prietenia nesigură a colegilor de grupă.
Viaţa ta ca o panoramă deasupra Clujului,
de unde vezi sediul de sticlă al băncii
şi râul pe care îl privim de multe ori,
un cadru ideal pentru planuri de viitor şi şanse ratate,
un moment bun să îngâni o bucată scurtă din First light,
care îţi varsă durerea peste tot prin corp – lasă! –
clătinatul uşor al râului şi amintirile tale
vor fi un scurt moment de delir.
Aş fi vrut să rămân acolo multă vreme,
să-mi deschid simţurile şi păream extatic şi penibil.
Este o legătură între inimă şi creier
şi nu ştiu ce am intoxicat mai tare astă seară.
Este ceva în limfă, în corpul ăsta plăpând
dar puternic în restul zilei,
„ce vrei de fapt?” a întrebat apoi şi,
dezbrăcându-se de bluză la fereastră,
unde lumina a arătat-o în sfârşit atât de epuizată,
unde faţa ei era supraexpusă şi banală, acolo am văzut-o,
şi m-am gândit că viaţa asta nefericită
mai e şi lungă uneori, mult prea lungă pentru noi.
Pentru că noi nu ne-am iubit decât la nevoie, sub ritmuri dub agresive,
pentru că nu ne-am minţit niciodată
şi ar fi fost nevoie uneori de asta. Îţi amintesc,
unora le ia o viaţă să înţeleagă că dragostea adevărată
e o înţelegere că atunci când suntem singuri
ne putem gândi unul la celălalt şi
ne vom linişti.
Am, totuşi, o ultimă întrebare,
ceva din chimie
care ar putea să rezolve, cum
toată fericirea asta
a venit odată şi apoi a rămas acolo
şi nu mi-o mai amintesc.
Ştefan Baghiu 
(1992) a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett román–francia szakos diplomát, jelenleg román nyelv- és irodalomtudományból mesterizik ugyanott. Számos rangos román irodalmi folyóiratban és antológiában jelentek meg versei, kritikái. Első kötete 2013-ban jelent meg a Cartea Românească Kiadónál, Spre Sud, la Lăceni (Dél felé, Lăceni-ben) címmel, mellyel megnyerte a Romániai Írószövetség debütdíját, az első köteteseknek járó Mihai Eminescu-díjat, az év fiatal költője díjat, valamint az Observator Cultural (Kulturális Figyelő) folyóirat díját. Szövegeit eddig francia, német és angol nyelvre fordították. A Nepotu' lui Thoreau (Thoreau unokaöccse) irodalmi kör moderátora.
(1992) a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett román–francia szakos diplomát, jelenleg román nyelv- és irodalomtudományból mesterizik ugyanott. Számos rangos román irodalmi folyóiratban és antológiában jelentek meg versei, kritikái. Első kötete 2013-ban jelent meg a Cartea Românească Kiadónál, Spre Sud, la Lăceni (Dél felé, Lăceni-ben) címmel, mellyel megnyerte a Romániai Írószövetség debütdíját, az első köteteseknek járó Mihai Eminescu-díjat, az év fiatal költője díjat, valamint az Observator Cultural (Kulturális Figyelő) folyóirat díját. Szövegeit eddig francia, német és angol nyelvre fordították. A Nepotu' lui Thoreau (Thoreau unokaöccse) irodalmi kör moderátora.
André Ferenc (1992) a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalomtudomány szakának mester szakos hallgatója. Részt vett a sárvári írótáboron 2011-ben. Számos folyóiratban publikált (Látó, Helikon, Drót, ÚjNautilus, Irodalmi Jelen stb.), valamint antológiákban (Mozdonytűz, Szép versek, R25, Slam.pont stb.) is jelentek meg szövegei. Több slamversenyen ért el helyezést. 2013-ban a Látó folyóirat nívódíjasa debüt kategóriában. A kolozsvári Bretter György Irodalmi Kör elnöke, a JAK és a FISZ tagja.
