Jelige: Szalmaszál 57 – Maria nővér
Jelige: Szalmaszál 57
Maria nővér
A trópusi hajnal egyik pillanatról a másikra fényárban úsztatta az ütött-kopott sátrat, ahol feküdtem. Ez volt a tábori kórház. Csak nagy jóindulattal lehetett kórháznak nevezni, mert egy normális országban még a disznóól is különb lehet ennél. De Afrikában semmi sem olyan, mint amit otthon megszoktam. Már két napja feküdtem a tábori kórház vaságyán, magas láztól aléltan.
Azt hiszem, valami pók csípte meg a bokámat, de akkor nem sokat törődtem vele. Estére viszont már úgy bedagadt a lábam, hogy nem tudtam ráállni és a lázam is az egekbe szökkent.
Hermann doki, a Nemzetközi Vöröskereszt helyi missziójának német orvosa csak hümmögött, de semmi érdemlegeset nem tudott a bucira dagadt lábammal kezdeni. Egy-egy fájdalomcsillapító injekcióval enyhítette a kínjaimat.
A helyzet egyre rosszabbra fordult. Iszonyatos görcsök gyötörtek, amikor úgy vergődtem az ócska matracon, mint a partra vetett hal. Állandóan szomjas voltam, a lelkemet eladtam volna egy pohár jéghideg limonádéért. Maria nővér, a misszió egyik helyi alkalmazottja nem győzte törölni testemről a verítéket. Vizes szivaccsal nedvesítette cserepesre száradt ajkaimat, cserélte le az agyonizzadt lepedőt. Igazán mindent megtett értem, ami tőle tellett.
- Azt hiszem, nekem befellegzett, Maria nővér! – szóltam letörten.
- Ne adja fel Mister! – megfogta a kezemet és gyengéden megtörölte verejtékező homlokomat.
Nagyra értékeltem ennek a szegény néger teremtésnek az odaadó munkáját, de tudtam, hogy minden hiába. A szervezetembe jutott pókméreg legyőzte a testem ellenálló képességét, csak idő kérdése, hogy a szívem felmondja a szolgálatot. Nem tudom meddig képes elviselni a véráramba került gyilkos méreg támadásait. Már megbékéltem a sorsommal, készen álltam az elmúlásra.
Amikor otthon kiléptem a rosszul sikerült házasságból, elhatároztam, hogy új életet kezdek. Ehhez kínált nagyszerű lehetőséget a cégünk új afrikai vízlelőhely kutató programja. Gondolkodás nélkül elfogadtam a felkínált állást. Sok kutat fúrtunk, ezzel egészséges ivóvízhez juttatva az ott élő lakosságot. Megszerettem Afrikát, ezt a hatalmas kontinenst, amely az emberiség bölcsője volt valamikor. A rohanó nagyvárosi életből kilépve megtapasztaltam, hogy lehet másképp is élni. Nomád körülmények között, egyszerű emberekkel, összhangban a természettel.
- Jaj! – ordítottam fel hirtelen.
A görcs váratlanul, minden előzetes jel nélkül rántotta össze a testem, iszonyatos fájdalmat okozva. Megmarkoltam a vaságy szélét és szorítottam, mint egy őrült, hogy el tudjam viselni a fájdalmat és ne ordítsak, mint éjjel a dühödt oroszlánok. A görcs legalább egy percig tartott, bár én úgy éreztem, hogy órák óta megfeszült a testem, mint a felajzott íj. Kiáltásomra Maria nővér is előkerült egy másik sátorból, ahol más betegeket látott el. Aggódva sietett hozzám és hideg vizes borogatást helyezett a szivárvány minden színében játszó, puffadt lábamra. Már nem csak a bokám, az egész lábam feldagadt, olyan volt, mint ha felpumpálták volna. Végre elmúlt a görcs!
- Hahh! – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten, de tudtam, hogy ez még naponta többször megismétlődik.
- Mister, az én nagymamám törzsi gyógyító. Engedje meg, hogy megvizsgálja magát, hátha tud segíteni!
Rezignáltan mosolyogtam Maria nővérre. Szegény lélek! Azt hiszi valami törzsi hókusz-pókusszal lehet segíteni rajtam. Talán még egy modern, jól felszerelt kórházban lenne valami halvány esélyem, de itt Afrikában, a semmi közepén…
- Jól van Maria, jöjjön el a nagymamája!
Már úgy is mindegy. Szerettem volna valakivel beszélni arról, hogy hova temessenek. Nem gondoltam, hogy így fogom végezni. Közel negyven évesen, egy elhagyott afrikai országban, egyedül, távol a civilizációtól. Nem marad utánam más, csak egy fakereszt, de az is csak addig, amíg az időjárás viszontagságai el nem tüntetik örökre. Egy könnycsepp akaratlanul folyt le az arcomon, pedig nem vagyok egy érzelgős ember.
A hőség szinte elviselhetetlen volt. A magas láz még rátett egy lapáttal. Úgy izzadtam, mint otthon a finn szaunában, csak ez egyáltalán nem esett jól. Szerintem lefogytam már vagy öt-hat kilót, mióta itt fekszem a kórházi ágyon, persze nem is kívántam enni. A nap, a tikkasztó melegben nehezen telt, még két lázgörcs szívta el az erőm utolsó morzsáit is. Kaptam egy injekciót a dokitól és végre elszenderültem egy picit.
Arra ébredtem, hogy egy vénséges vén néger asszony kántál az ágyam mellett. Ő volt Maria nővér nagymamája. Még viccből sem lehetne szépnek nevezni. Kezével különös jeleket rajzolt a feldagadt lábam fölé, miközben magas hangon érthetetlen szöveget ismételt ritmusosan. Végezetül belenyúlt a magával hozott fonott kosárba és egy apró, fekete kígyót húzott elő. A kis kígyó gyorsan felcsavarta magát a vénasszony alkarjára. Kíváncsian figyeltem, hogy mi fog történni. A vénség lassan, ritmikusan lengette a kezét a beteg lábam felett. A kígyó hirtelen belevájta méregfogát a puffadt bokámba. Felszisszentem, de nem is a fájdalomtól, inkább meglepetésemben.
- Na, még csak ez hiányzott! – gondoltam magamban. A pók mérge mellé egy kis kígyóméreg is, hogy biztosan feldobjam a talpam.
Erős forróság öntötte el az egész testemet, úgy éreztem, hogy szinte lángolok. Felnyögtem és azt kívántam, bárcsak mielőbb meghalnék, mert ez a szörnyű forróság elviselhetetlennek tűnt. Éreztem, hogy Maria nővér megfogja a kezemet és tekintetünk egybefonódott, mielőtt az ájulás hatalmába nem kerített.
Egy afrikai falu közepén találtam magam, ahol a kör közepén álltam. Körülöttem meztelen felsőtestű néger nők táncoltak valami furcsa, feszes táncot. Mögöttük öt-hat férfi guggolt és dobolta a ritmust, egyre gyorsuló ütemben. Azt vettem észre, hogy magam is a dobok által kibocsátott ütemben ringatom a testem.
Tam... tam... tam... – zakatolt az agyamban a dobok pattogó hangja.
A következő pillanatban már én is ott roptam közöttük a táncot.
A táncoló, félmeztelen nők között felfedeztem Maria nővért is. Két szép, gömbölyű melle csábítóan ringott a dobok dallamára. Nem tudtam, hogy álmodom, vagy valóban megtörténik az egész. A szemem nem tudtam levenni Maria nővér bronzbarna, izmos felsőtestéről. Nem gondoltam, hogy a fehér kórházi köpeny ilyen istennő testet rejteget. Köldöke felett, a hasán egy ágaskodó kígyót, egy tetoválást fedeztem fel. Csípője ütemes mozgásától úgy tűnt, mint ha a kígyó élne, vonaglott jobbra-balra.
- Mi ez a tánc? – kérdeztem tőle.
- Ez az élet tánca – felelt, de egy pillanatra sem esett ki a tánc pergő ritmusából.
A tánc egyre gyorsult, a néger nők félmeztelen teste úszott az izzadtságban. A dobok őrült iramot diktáltak és én is ugyanabban az eszeveszett tempóban jártam velük a táncot.
Tam... tam... tam... zúgtak a dobok a fülledt éjszakai csendben.
A testem szinte önálló életet élt, elvált a tudatomtól és végkimerülésig ropta a táncot. A lábamnak persze semmi baja nem volt! Tudtam, hogy ez az egész nem történik meg, csak álmodom a történetet, mégis olyan valósághű volt minden.
A háttérben a falu nádfedeles kunyhói, a doboló férfiak, a táncoló nők körülöttem, és főleg Maria nővér, akinek a hasán egy kígyó táncol.
Éreztem, hogy nem bírom már sokáig, szédültem, forgott velem a világ. Próbáltam odabotorkálni Maria nővérhez, de ...
Hangos nyögéssel vesztettem el az eszméletemet.
Újra a tábori ágyon találtam magam, testem izzadságban fürdött, valahogy mégis könnyebben éreztem magam. Kinyitottam a szemem. A vénasszony rám nézett, majd tört angolsággal így szólt az unokájához.
- Már ő van túl a halálon, már ha akar, él! – azzal fogta a motyóját és elhagyta a sátrat.
Maria nővér egy hideg vízbe mártott törölközővel lemosta a testem, majd odaült az ágyam mellé. Látszott, hogy régóta nem aludt egy szemhunyást sem, fáradtan ült a műanyag székben. Most én fogtam meg a kezét és a szemébe néztem.
- Pihenjen Maria! Úgy gondolom, nehéz éjszakánk volt.
Halványan elmosolyodott és pillanatokon belül el is aludt. Tényleg nagyon kimerült lehetett. Arca békét, megnyugvást sugárzott, álmában mosolyra nyílt az ajka. Abban a pillanatban rájöttem, hogy ő sokkal többet jelent nekem, mint egy nővér a misszióból. Éreztem, hogy nincs lázam, a lábam korántsem olyan dagadt, mint a megelőző napon.
- Lehet, hogy mégis túlélem? – tettem fel magamnak a kérdést.
Mariára néztem. Egyenletesen lélegezve aludt. Elől, a köpenye közepén egy gomb nem volt begombolva, enyhén szétnyílott a fehér anyag. Közelebb hajoltam, ujjaimmal széthúzva a köpenyt, belestem.
Maria nővér hasán békésen ágaskodott a tetovált kígyó!
