Ugrás a tartalomra

 

Az istenkáromlás a hit fontos bizonyítéka

Irodalomtörténészként első könyvében a népiességgel foglalkozott, majd a Pécsi Tudományegyetem oktatójaként többek között a novellaciklus és a regény különbségeiről tartott kurzust. Most szépíróként osztja meg olvasóival „megírnivalóit”, és a Szűz Mária jegyese című novelláskötetében a népi vallásosság világába kalauzol el minket. Milbacher Róberttel beszélgettünk.

 

Boldog Zoltán, Milbacher Róbert

Milbacher Róbert (jobbra)

                 

        Az istenkáromlás a hit fontos bizonyítéka

 

Mi vett rá, hogy irodalomtörténészként prózaírásba kezdj?

Azt kérdezed, miért kontárkodom bele a szépírók dolgába?

 

Ha így értelmezed, akkor ez is lehet a kérdés.

Ezen én is sokat gondolkodtam, de számos példa van erre. Gondoljunk Szilasi Lászlóra vagy Havasréti Józsefre, akik szintén kiválóak mindkét területen. Adódhat erre egy vicces válasz, hogy megfertőzték a szépírók a kutatót. De azon is lehetne poénkodni, hogy minden irodalomtörténész elcseszett író, s időnként kibújik belőle az utóbbi. Ha viszont komoly arccal szeretnék mondani valamit, akkor egyszerű a válasz: vannak megírnivalóim, és ennek ez a műfaja. Egyébként az egy hülye mítosz, hogy az irodalomtörténész csak tudós, és csak a szakmájának él. Valójában mindenki magát írja, még akkor is, ha egy tanulmányt tesz le az asztalra. Minden szövegnek személyes tétje van, vagy legalább is akkor válik izgalmassá. Az első könyvem a népiességgel foglalkozó tudományos mű, a Szűz Mária jegyese pedig egy falusi világnak az elemzése, bemutatása, kicsit antropológus szemmel. Tehát nem áll távol egymástól a kettő. Ráadásul ismerem ezt a közeget.

 

Tehát falun nőttél fel? Pontosan hol?

Igen, falun, bár már jó ideje az a hely is város. Én, aki sokszor költöztem, most is falun élek, vagyis falusi vagyok, apám pedig, aki sohasem költözött, egyszercsak azon kapta magát, hogy városi lett. Mégpedig ott, ahol Gyergyai Albert vagy éppen az egykori miniszterelnök, Boross Péter született. Nagybajomnak hívják, Kaposvár mellett van, és igen finom a fagyi. Az csak legendának tűnik, hogy Virág Benedek is itt született volna, bár állítólag a testvérének keresztelése benne van a helyi katolikus anyakönyvben.

 

Mi történne, ha könyved valamelyik szereplője a valóságban magára ismerne?

Senki sem azonos teljes egészében valami valóságos figurával, legfeljebb egy-egy vonást, vagy történettöredéket vettem kölcsön, csak ezt lehet beazonosítani. Én is magamra ismerek egynémely alakban. Persze tagadhatatlan, hogy főleg a gyerekkoromban látott (azóta már többnyire halott) érdekes figurák adtak mintát az egyes karakterekhez, de például a sztorikat majdnem teljes egészében én találtam ki. Ugyanakkor apám csodálkozva kérdezte, miután elolvasta a könyvet, hogy honnan tudom ezeket, állítván, hogy minden így volt. Én meg tudom, hogy semmi sem így volt, és nem is volt célom a szociografikus, dokumentarista elbeszélés, hanem inkább egy korszak tipikusnak mondható hangulatát próbáltam megragadni.

 

Miért görgetted eddig a megírnivalókat?

A harmincas éveimre nem emlékszem, de nem azért, mint Ozzy Osbourne, hanem mert négy gyerekem született közben. Egyszerűen nem volt sem időm, sem energiám a szépírásra a gyereknevelés mellett. Leginkább aludni szerettem volna, konkrétan azért jártam konferenciákra, hogy kialudjam magam. Ráadásul a szakmámban is csak kellett valamit alakítanom. A prózai témákat egyébként is el kell távolítani, hagyni kell érni, innen nézve úgy látom. Ami túl eleven, az csak rólam szól, és az bizony béna, görcsös és érdektelen lesz. Korábban is írogattam hasonlókat, de azokat szerencsére a cybertér homálya rejti. Annak idején egyetemistaként Szegeden egyébként költőnek készültem, és olyan Pilinszky-epigon voltam, hogy a fal adja a másikat. Komolyan azt hittem, hogy én írtam az Agonia christianát, és ezt az illúziót el kellett felejtenem. Ez hosszú tíz év volt.

 

Egy vallásos közegben említettem meg a Szűz Mária jegyese címet, erre többen felkapták a fejüket, megdöbbentek rajta. Hogyan és milyen célzattal született a cím?

Ezt nem értem, szerintem még bibliai helyet is tudnék találni a „Szűz Mária jegyese” kifejezésre, sőt az apácákra is asszociálhatnánk belőle, akik Krisztus jegyesei. Magam is római katolikus vagyok, ha nem is gyakorlom a vallásomat, és távol áll tőlem minden blaszfémia. A szöveg is vallásos környezetben játszódik, de ennek egy népi változata jelenik meg a könyvben. Az ehhez kapcsolódó hiedelmek viszont sokszor megdöbbentőek, így a templomba járók gyakran látogathatják a jósokat is, egy kis mágia is vegyülhet a hitükbe. Az ember ugyanis vágyik a transzcendensre, ennek vannak különböző kulturális formái, amelyeket gyakran összemosnak. Ami viszont zavaró lehet sokaknak, hogy sokszor nagyon csúnyán beszélnek a novellákban. Ezt szándékosan alkalmaztam, mert a káromkodás autonómiabeszéd, az istenkáromlás pedig éppen a hit fontos bizonyítéka, hiszen feltételezi a transzcendens létezését. Emellett pedig az emberi szabadságnak a kifejezője, egy fordított ima, szembemegy a mindenkori hatalommal, megőriz a középkor karneváli hangulatából valamit. A cím tehát a népi vallásosságra utal, ne ijedjenek meg tőle.

Milbacher Róbert Szűz Mária jegyese

Lehet tudni, hogy konkrétan ki Szűz Mária jegyese?

Ő egy nagyon vallásos agglegény, aki önmagát tartja Szűz Mária jegyesének. Egyszer kíváncsiságból megkóstolja az oltári szentséget, hogy megnézze, az ott található ostya átváltozik-e Krisztus testévé. Azt tapasztalja, hogy ez nem történik meg, ettől hitetlenné válik, és alkoholista lesz. Ez is mutatja, hogy milyen csapdái lehetnek a népi vallásosságnak. Ezek az emberek tehát mindvégig nagyon erősen hinni akarnak, és feltételezik Isten létezését, vágynak rá.

 

Miért novellaciklusban gondolkodtál, miért nem regényben?

Erről most tartottam egy féléves kurzust a Pécsi Tudományegyetemen, nagy szakirodalma van magyarul is. A lényeg, hogy a regény egy mesterségesen létrehozott képződmény, amely egy önmagán túlmutató nagyobb igazságot próbál meg fölfedni (lásd románc), vagy egy jelenség magyarázatává válik (lásd analitikus regény). Ettől egy picikét ódzkodom. Egy novella és egy novellaciklus nem az önmagán túli jelenségre koncentrál. Nem azt szeretné elmondani, hogy a szegény ember milyen folyamatok révén vált szegénnyé stb., hanem bemutatja, hogyan éli meg a saját helyzetét. A novellaciklus nem akar valami mögé nézni, ebből adódóan nincs íve, és nem gondolja, hogy általa bemutatott esemény világrengető. Csakis kis világok vannak a maguk apró történéseivel, vagy inkább mozzanataival, ezek összefonódását, egymásra rétegződését mutatja be egy novellaciklus. Ebben az egyik alapmintázatot Mikszáth Kálmán művei jelentik, de ilyenek Bródy Sándor Rembrandt-ciklusa, Krúdy Gyula Szindbád történetei vagy például Kosztolányi. 

Persze tudom, hogy igazából a regény eladható, mert látványosan elhiteti az olvasóval, hogy egy nagy történés részesévé vált, mert erre vágyik, arra, hogy valamiféle magyarázatra leljen (nem véletlenül lett a hollywoodi mozi alapja éppen a románc). A novellaciklusban nincs efféle megnyugvás, nincs kimondható igazság, csak elbeszélhető: az elmondottak folyamatosan relativizálódnak, akár a Jó palócokban. A Szűz Mária jegyese egy tudatos Mikszáth-imitáció.

 

Miért éppen Mikszáth fogott meg ennyire?

Mikszáthot tartom a legjobb 19. századi írónknak, és leginkább azért, mert rájött arra – nyilván a Jókaival kapcsolatos hatásiszonyának köszönhetően, erről írtam is egy tanulmányt –, hogy minden csak az elbeszéltségében érhető tetten, nem pedig a maga valóságában. Sőt, szerintem azt is tudta, hogy minden valóságot csak domináns elbeszélések hoznak létre. Nem véletlen, hogy a Bevezetés a szépirodalomba című kötet keletkezése idején Esterházy is egyfajta mestert látott benne. Úgy is fogalmazhatnék – ha nem gondolnám, hogy azért ez így, ebben a formában erős túlzás, vagyis hülyeség –, hogy Mikszáth volt az első posztmodern szerző. Annyi azért talán igaz, hogy ő is nagyelbeszélések között, vagy ha tetszik: árnyékában (lásd romantika, realizmus, nagy nemzeti elbeszélések stb.) hozta létre az életművét, úgy, hogy egyikkel sem azonosult igazán. Innen a relativizmusa, vagy sokak szerint: cinizmusa példának okáért.

 

Mi az oka, hogy nem találtam meg a novellapublikációidat különböző irodalmi folyóiratokban?

Szászpataki Róbert álnéven közöltem őket. Még nem tudtam, mi lesz belőlük. A Jelenkorban, a Tiszatájban, a Vörös Postakocsiban, a Kalligramban jelentek meg.

 

Akkor tulajdonképpen most leplezted le magad a könyv megjelenésével…

Igen, de az időpontot nem tudom megmagyarázni. Az álnévvel való kacérkodásnak talán az lehet az oka, hogy többféle tudatállapotunk van, és ezeket jó megélni. Az álnév egy elképzelt én, és nagyon jó volt eljátszani egy-egy rövid álönéletrajz írásakor, hogy ez is én vagyok, vagy ez is lehetnék. Az életben előre haladva a különböző tudatállapotokat megpróbáljuk lenyesegetni, vagyis belemerevedni valami kiküzdöttnek látszó identitásba. Ennek nem vagyok híve, szeretek átlépni az egyikből a másikba, és nem szeretek beleragadni egyikbe se. Szeretem tudni magamról, hogy hol tanár vagyok, hol irodalomtörténész, hol apa, hol meg novellaíró, hol meg bármi más, vagyis miegymás. Ráadásul nem szerettem volna, ha csak azért olvassák el, amiket írtam, mert ismerik az irodalomtörténészt például. Ez a másik magyarázata az álnévnek.

 

A szerkesztőt beavattad ebbe az álneves játékba?

Igen, beavattam őket, partnerek voltak benne.

 

Tartasz-e a kritikusoktól? Egyáltalán milyen szerepe van szerinted a recenzióknak, kritikáknak a mai irodalomban?

Mivel kritikus is vagyok, voltam, tanítok is kritikaírást, elég jól ismerem, hogyan működik ez a műfaj, és tudom ilyen szemszögből is olvasni a saját könyvemet. Elég lesújtó véleményt is meg tudnék fogalmazni a hibáiról. Szóval, tudom, mit várhatok, bár nyilván nagyon rosszul fog esni, ha valaki más is észreveszi, amit én. Sokkal izgalmasabbnak tartom, hogy már ismeretlen olvasók is olvassák a könyvemet (az irodalomtörténeti szövegeimet főleg a szakmabeliek forgatják, az egy más élmény), és néha rémülten, néha csodálkozva, néha dühöngve, néha ujjongva látom, hogy miképpen teszik. Vagyis hogy milyen hatást vált ki. Persze értem én, hogy a szerző halott, de azért azt üzenem Barthes úrnak, kellő tisztelet mellett, amit a hangya üzen La Fontaine-nek Hajnóczy novellájában. Azért is fura a dolog, hogy vannak olvasók, mert én nyilván nem azért írtam ezt a könyvet, hogy elolvassák, hanem azért, mert meg kellett írnom. Egészen fantasztikus élmény, hogy érdemesnek tartják mások arra, hogy elolvassák. Nemrégen a feleségem kapott egy sms-t egy ismerősétől, hogy valahol Szabolcsban (Tisza-túrán) az én könyvemet olvassa egy kocsmában többedmagával, miközben ott ülnek a szereplők körülötte. Aztán, amikor távozott a kocsmából, egy Szűz Mária-képet tűzött a blokkgyűjtőre. Ez nekem így elég.

 

Boldog Zoltán

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.