Kolozsvári kikötő – Varga Melinda verstudósítása az E-MIL háromnapos irodalmi maratonjáról
Kolozsvári kikötő
Varga Melinda verstudósítása az E-MIL háromnapos irodalmi maratonjáról
Volt egy város, tengerarcú, íriszében a végtelen állt terpeszt,
só illata csipkézte a matrózok izmos vállát a mólón,
naponta hajók érkeztek ide, kincsekkel, egyéb rakománnyal,
a kikötőben a lányok bőrére bronztollal tetovált örök nyarat a nap,
sirályok és hosszú nyakú hattyúk, okos szemű delfinek lakták öbleit,
néha egész közel merészkedtek a fürdőzőkhöz,
de akkor még nem volt szelfibot, hogy strázsát álljon egy fotónak,
ahogy hurrikánokat, az apály-dagály váltakozását sem lehetett megörökíteni,
amit nem őriz meg az emlékezés merevlemeze, csak az álom
vagy a képzelet homokja hozhatja vissza a jelenbe,
vagy egy-egy átörökíthető DNS-ben ölt újra testet,
ezért születhetnek olyan sorok ma, mint Erdélyország egy félsziget,
és ilyen kötetcímek: Papírhajó, Koponyahajó.
Volt egy város, amelyben egykor a kék végtelen bérlelt szobákat,
álmodtam, vagy igaz, nem tudom,
hogy a Szamos egy tenger, és három fehér hajó fúródik testébe,
Kolozsvár felé eveznek, úti céljuk a Bulgakov nevű kikötő,
Beregszászról, Szabadkáról, Pozsonyból, Budapestről is vannak a fedélzeten.
Az első hajó kapitánya, Horvát Benji, az acélkezű kormányos,
a legénységet derekasan megizzasztja,
olyan kérdéseket tesz fel, hogy mélyinterjúnak is beillene.
A fedélzeten Juhász Tibor és Korpa Tamás kivételével
a költők és a prózaírók: Ármos Lóránd, Fischer Botond,
Gothár Tamás, Papp Zakor Ilka és Váradi Nagy Pál erdélyiek,
a szövegek azonban korántsem transzszilvanisták,
nem zárják be magukat a provincialitás ketrecébe.
A sort a KULter szerkesztője, Juhász Tibor kezdi,
kinek szerkesztés és az írás olyan, mint a testedzés,
folyton művelni kell, sose lehet kitanulni rendesen.
Ha Bréda mester is itt ülne a közönségben,
s nem az Insóban moderálna épp, bizonyára elégedetten bólogatna,
s mondaná: a juhászi líra világlíra, űrhajóval, nem vitorlással jár a poéta.
Napi egy liter vörösbor megvédi mindentől a szívet és a vérereket,
az állat lelke a májában van,
édesapámat Esterházy Péternek hívták,
és öngyilkossága után már nem volt többé punk,
hanem kortárs magyar író –
ezt meséli Fischer Botond lírai énje,
aki a mindennapi léttel és poétasággal
örökös idő-harcot folytat,
költő csak a hivatalnok és az apa ellenében lehet.
Ármos Lóri, aki volt már ügyvéd, és úgy ismeri
Dublint, mint Francois Villon Párizst,
harminchat éves szívét elcsámcsogja nyár,
ilyenkor megesik, fényüzenet leng a dublini utcák felett.
Gothár Tamás, aki hamarosan kötetérett
szürreális vizekre evezi a közönséget,
házfalak zárják közre a városi terráriumot,
eme falak kiizzadják a görcsös idegrendszert,
majd hajnalodik, a szürkületre rátapos a reggel.
Kicsit hiányoltuk az „oncos-esztétikát”,
ezúttal nem volt egy vers sem a csirkehúsüzemről,
ahol dolgozott költőnk napestig, s majdnem az lett
készülő kötetének címe: Éjszakai váltás.
Korpa Tamás folyton feszegeti a nyelv határait,
érdeklik a vendégmunkások, és háromszáztizenkét
igét gyártott az olvadásról a Blatnyica patakon,
még szívesen hallgatnánk legalább ugyanennyit
a kolozsvári téli Szamosról.
Aztán következik egy remek prózista, Papp Zakor Ilka.
R-ről, az ötvenes, kék szemű férfiról olvas,
hőse – mitagadás – fura szerzet.
Ilka az életből lopja az irodalmat,
az is lehet, hogy R ott szaladgál a budapesti-kolozsvári utcán,
s nagymamája valóban egész nap gobelineket hímez.
Váradi Nagy Pál gyakran talál magának
intellektuális kihívásokat,
a gombvárost vagy egy csillagközi utazást
irodalomba lehet gyúrni, de akár zenében is elfér.
Az első felolvasókör bezárul, majd kiderül, ki mit gondol
a világlíráról, s hogy mennyire igaz
Tamás Gáspár Miklós-i szkeptikus megállapítása:
a magyar irodalom akkor volt világirodalom,
amikor kapcsolatban állt a világtörténelemmel,
egy ízben a Habsburg Birodalom,
más ízben a kommunizmus esetében.
Ezek elhárultak.
Zsugorodó történelem, aprócska irodalom.
Hmmm. Ennyire vészes volna a helyzet?
Ma már inkább a multimédiáé a centrum,
az írott kultúra, az irodalom is periféria,
nehéz megítélni a kortárs irodalmat,
ami felé van egy kis távolság,
arról könnyebben beszélünk,
az irodalom nagyon különböző
módon lehet érzékeny a történelemre,
nemcsak akképp, ahogy TGM véli,
a világirodalomba a kivándorlás-téma
is bekapcsolhatja a magyar irodalmat,
így Lanczkor Gábor Folyamisten regényének London-színe,
de ilyen Térey János regénye, A Legkisebb Jégkorszak,
főként azoknak, akik szeretnek igéket gyártani az olvadásról.
Gálfalvi György, Cs. Gyimesi Éva szekus-dossziéi is állnák
a sarat az univerzális literátus prérin,
meg ott van Jászberényi Sándor,
műveiről krónikák sora ad hírt külföldi lapokban –
hangzanak el különféle érvek és ellenérvek,
majd megállapítják az ifjú hajósok:
punkoskodni akart és provokálni TGM,
a magyar költészet ugyan nem fog kitörni
a nyelv korlátai közül,
de a próza beverekszi magát a világirodalmi körforgásba,
lásd Kertészt Imrét, ő sem írt hiába.
A második körben erotikus lapály rideg növényei
közé csöppenünk, s Gothár Tamás megverseli
Benjit Kassák Lajos, Kemény István és
egyéb előkelőségek társaságában,
nem csoda, ha nem teszi föl a harmadik rázós kérdést,
hagyja a matrózokat folyékony kenyérben is lubickolni.
Másnap vajdasági és kárpátaljai hajósok érkeznek,
Áfra János a fedélzeti parancsnok.
Nagy Hajnal Csilla ismerős kolozsvári matróz,
tavaly is láttuk már erre hajózni,
idén kalligramos kötettel evezett el hozzánk,
címe Miért félünk az őrültektől.
Kopriva Nikolett és Nagy Tamás kárpátaljai költők,
de Nikolett prózában is hajózik.
Tamás a legifjabb matróz, sokat közölt tőle már az Együtt,
csak ne legyen verseiből fuldoklás,
hiszen a szavaknak nagy hatalma van ám,
vigyázni kell, mit ír le húszévesen az ember.
Benedek Miklós, Bíró Tímea, Celler Kiss Tamás befutott szerzők,
Tímea Quasimodo-okleveles, s nem mellesleg lapunk egyik büszkesége,
Celler Kiss Tamás meg a Literánál akadt horogra,
s mindez még az Újvidéki Egyetem előtt,
költészete meglehetősen traumatikus,
a megrázó képek sokáig bennünk élnek.
Benedek Miklós kétkötetes, már korántsem kezdő,
verseiben házat épített a folyó túloldalára, távol a várostól,
és amikor besötétedik, a nádas mentén szeretkezik a lírai én,
majd egy kastélyt épít, és abba zárja be a kedvest,
egy résen át olvas föl neki verseket.
Bíró Tímea Ebek a pohárban és Marhaszív
című verse beleordít a kolozsvári szmogos narancségbe,
a fájdalom esztétikája, a fájdalomban lakó szépség.
Áfra vajdasági, felvidéki és kárpátaljai
folyóirat-kultúra felé fordítja a kormányt,
megismerjük jobban a Hidat, a Sikolyt,
a híres Új Symosion történetéről is hallunk újat,
meg a Fórum és Etna Kiadókat.
Vajdaságban az újvidéki magyar tanszék
a dobbantója minden költői indulásnak,
bár a legenda szerint nagy költő csak abból lesz,
ki félbehagyja a filoszi munkát, Tolnai és Fenyvesi ékes példa.
Felvidéken Szőrös Kő, Kalligram, Irodalmi Szemle, Opus
és az írótáborok tartják az irodalmi életet össze.
Kárpátalján az Együtt és a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság
a megnyilvánulási fórum, ám a kortárs könyvek nehezen
jutnak el oda, az iskolában sem dívik ilyet tanulni.
A magyar irodalom még mindig folyóirat-központú,
s ilyen téren nincsen országhatárok – vallják a költők.
Egy jó mű Vajdaságból könnyen
behajózhat a Magvető-kikötőbe,
még ha a délszláv háború témája dominál is benne,
mint Danyi Zoltán Dögeltakarítójában.
A harmadik hajót bitorolja a líra, ez érkezik a legtöbb matrózzal,
Fekete Vince kezében a kormány, hajózna ő tovább,
egész este, az E-MIL gála helyett is akár,
kár, hogy van az a fránya időkorlát!
Csak úgy sziporkázik, régi szép időket,
Serény Múmiákat s hírhedt zetelaki írótáborokat idéz fel.
Lőrincz P. Gabriella beregszászi háromkötetes matrózt
tavaly szintén láttuk a fedélzeten, igencsak szép,
finom hangolású líra, tragikus néha, szókimondó máskor.
R. Nagy Krisztián szeret rossz mondatokat szőni,
de mindez csak a prózai szöveg javára.
Németh Bálint terepe az elméleti közgazdaságtan,
szerencsére ez a Kiküszöbölésen nem látszik.
Kali Ágnes teatrológusnak készül,
szerényen mondja: néha írok,
ha így folytatja, könnyen lehet, hogy ötven év
múlva őt is akkora dicsfény övezi, mint
nagyapját, Farkas Árpádot, elég ha
csak ennyit idézünk: „vályogtéglahattyúfa”.
Lukács Flóra esztétikát tanul, szűkszavú,
de amit nem mond el a mikrofonba,
elsusogják helyette a versek.
Szőllőssy Balázst sem kell bemutatni,
provokatív líra az övé, társadalmi problémáktól,
migránsoktól, mélyszegénységtől tarka.
Nagy Kata első kötete tíz év termését
szedi egybe, Ingoknitóablak címmel
idén jelent meg, s legközelebb
tíz év múlva ír egy újat.
Etalonok, mesterek, kortárs példaképek –
Horváth Benji kérdéseihez hasonló magaslatokban járunk.
A költők jól veszik az akadályt,
meglovagolják a Fekete Vince-i hullámot,
előkerül Sárvár meg Kemény István,
Marno, a gondolati nyelvjátékos,
Ottlik Géza és az Iskola a határon,
Nemez Z. Márió, Krusovzsky Dénes, Csajka Gábor,
na meg slamer-költők: Závada Péter, Simon Márton,
Borbély Szilárd, Málik Roland, Oláh András,
délszláv, macedón poéták,
és Szőcs Petra hétköznapi szürreálja.
Hogy könnyebb-e vagy nehezebb ma a lírikus sorsa,
költői kérdés, ám a kikötők középiskolai mellékállomásai
oldják a pesszimizmust, miszerint ma már a kutyának sem kell a vers,
a diákok körében csak úgy pörögtek a kérdések,
volt, aki már nyolcadikban hallott kortárs poétáról,
s ne feledjük: a slamerek is a költészet felől támadnak,
jó megoldás lenne buszon árulni lírát,
mert Facebookon nem mindenki olvas, aki verset lájkol.
Karácsonyi Zsolt bejelenti a hírt,
Méhes György-nagydíjas Szálinger Balázs,
a debütdíjas Tamás Kincső,
Marosán Csaba kortárs és klasszikus
verscsokrot ad elő,
majd a hajósok sörök és borok öbleiben búvárkodnak.
A hajókat lengeti a kolozsvári kikötőben a szél,
egyszer volt egy tenger, hullámverését messzire viszi
a tél eleji szél, talán valóság, talán fikció,
valahol kikötött három Kárpát-medencei literátor-hajó.
