Pearl Harbor, még egyszer

Tízezer éve ilyen vagy olyan eszközökkel háborúzunk, ez az idő mégsem volt elegendő, hogy valamicskét tanuljunk, levonjuk tragikus  tapasztalatainkból a megfelelő következtetést.

Idén december 7-én volt hetvenöt éve annak, hogy a Japán Császári Flotta hat repülőgép-anyahajója, rajta 353 vadászbombázóval, előzetes hadüzenet nélkül, rajtaütésszerűen megtámadta az Egyesült Államok Pearl Harborban (Hawaii-szigetek) állomásozó csendes-óceáni flottáját. A háromnegyed századdal ezelőtti eseményről ezen a télen csak itt-ott beszéltek, cikkeztek. Mintha lehalkultak volna az emlékek. Az amerikai History televíziós csatorna viszont az évfordulóra emlékeztetve, közel másfél órás filmben dolgozta fel a támadást követő huszonnégy óra eseményeit.

Rendkívül érdekes, eddig alig tudott, az emlékezés homokbuckáiban feledett tényeket hozott napvilágra. A dokumentumfilm Franklin Delano Roosevelt, az egyik legsikeresebb és legtehetségesebb amerikai elnök cselekedeteit és reakcióit, a japán támadást követő huszonnégy óra eseményeit követi figyelemmel.

Roosevelt 1941. december 7-én bélyeggyűjteményét rakosgatta, amikor íróasztalán megszólalt a telefon, s admirálisa izgatott hangon jelentette: Pearl Harborban ma reggel megtámadtak a japánok. Az elnök felkiáltott: Oh, no!

Órákba került, míg Washingtonba eljutottak a támadásról szóló részletes beszámolók. (A mai internetvilágban ez nagyon furcsán hangzik, hogy ennyire fejletlenek voltak az akkori kommunikációs eszközök.) Miután a japán vadász- és bombázógépek második hulláma is visszavonult, elképesztő pusztításról szóltak a jelentések. A támadásban 2403 katona vesztette életét, több százra volt tehető a súlyos sebesültek száma. Az Arizona csatahajó felrobbant, és 1177 ember halálát okozta. Több amerikai tengerész vesztette itt életét, mint az első világháborúban együttvéve. A japánok a Hickam repülőbázison 250 gépet semmisítettek meg, vagy tettek harcképtelenné.

Bár Roosevelt apró részleteket is tudott az elszenvedett anyagi kárról és emberveszteségről, a szenátori és kongresszusi képviselőkkel tartott találkozón nem taglalta értesüléseit. Csak annyit mondott, az országot hatalmas anyagi és emberi veszteség érte. Ebből arra következtethetünk, hogy az elnök nem akarta demoralizálni a képviselőket, mintegy megkímélve őket, hogy a másnap tartandó szenátori és képviselői közös ülésen, higgadt fejjel döntsenek a hadüzenet kérdésében. (Köztudott volt, hogy abban az időben az Egyesült Államok mindenáron távol akarta tartani magát az Európában dúló háborútól.)

Órákba tellett, míg az elnöknek sikerült a Fülöp-szigeti amerikai katonai parancsnokkal, Douglas MacArthurral telefonon beszélnie. Roosevelt figyelmeztette parancsnokát, hogy legyen résen, mert a japánok őt is bármelyik percben megtámadhatják. MacArthur beképzelten és fölényesen válaszolt: őrszemei a levegőben öntudatosan végzik feladatukat. December 8-án, tehát másnap, a Fülöp-szigeteken is, japán támadást követően, hatalmas veszteséget szenvedett az amerikai hadsereg, s MacArthurnak vissza kellett vonulnia.

Egyik érdekessége a dokumentumfilmnek, mennyire beképzeltek és önteltek voltak az amerikai katonai vezetők, mennyire lebecsülték a japán nemzetet, elképzelhetetlennek tartották, hogy képes lenne egy Pearl Harborhoz hasonló katonai akcióra.

Drámai viszont az, ahogyan a járóképtelen, tolószékhez kötött elnök készíti a másnapi kongresszusi beszédét. Amikor diktálni kezdi a szöveget, még nem biztos abban, hogy a szenátorok és a képviselők szavazatát kéri Amerika háborúba lépésére. Ez csak órákkal később tudatosodik benne.

Megjegyzendő, hogy Roosevelt történelmi jelentőségű beszéde mindössze hét és fél percet tartott, pedig a kongresszus néhány tagja ismételten figyelmeztette: a beszédnek lényegesen hosszabbnak kell lennie.

„...ez a dátum, mint becstelenség él ezentúl tovább”, zárja az elnök első mondatát. Heves, erős, szemantikailag is jelentős javítása a kéziraton: ...a date which will live in history helyett  a ...the date which will live in infamy. Tehát a történelem helyett a becstelen jelzőnek a használata.

Kevesen tudták, hogy az amerikai elnöknek egy órát tart felöltöznie, hogy mozgásképtelensége hatalmas fizikai és mentális erőfeszítésébe kerül.  

Néhány újabb érdekesség a filmből. Roosevelt, amikor a honolului katonai parancsnokkal beszél, nem kap választ kérdéseire, mert tábornoka attól fél, a japánok a telefonvonalakat is lehallgatják.

December 8-án, délben, az amerikai elnöknek a washingtoni Capitoliumba kell hajtania. Néhány órával előtte derül ki, hogy nincs páncélozott autója, mert a kongresszus kocsivásárlásra csak 770 dollárt engedélyezett a nemzet első emberének. Ez a mai árfolyamon kb. 14 000 dollárnak felel meg. Mai szemmel, ugye, hogy mennyire nevetséges? Valaki azonban idejében jelezte, hogy az amerikai adóhivatal letétében van Al Capone páncélozott kocsija, mivel a gengszter nem fizetette ki adótartozásait, elkobozták tőle a járművet. Ezzel a kocsival vitték Rooseveltet a kongresszusi palotába, ahol a már korábban említett történelmi beszédét elmondta.

De volt még valami, ami a mindennapi rutinba sehogy sem fért bele. Az elnöknek a pulpitusig, ahol beszédét felolvasta, körülbelül harminc métert kellett megtennie. Oda nem lehetett őt tolószéken felvinni. Meg aztán, hogyan is nézett volna ki, hogy az Egyesült Államok fegyveres erőinek főparancsnoka ilyen állapotban üzen hadat az országát megtámadó Japánnak. Képzeljék el, milyen erőfeszítésébe került az elnöknek, hogy mankók segítségével, de maga menjen fel a pulpitusig.

A történelem megrázó dolgokat takargat. Sokszor a száraz jelentések vagy beszámolók mögött nem is sejtjük mennyi akarat, szenvedés, büszkeség, kín és megpróbáltatás rejtőzik. (Ez most karácsony táján még inkább időszerű.)

Nagumo Csúicsi japán tengernagy, a rendkívül sikeres Pearl Harbor-i támadás után, már visszavonulóban, szomorúan jegyezte meg, sikerült a medvét álmából felébresztenünk. Mintha érezte volna, a japán népnek egyszer még nagy árat kell fizetnie ezért a korai sikerért. Balsejtelme valóra vált, 1945. augusztus 6-án és 9-én Hirosimára és Nagaszakira atombombát dobtak az amerikai légierő gépei. A két atomrobbanás ötszáz-hatszázezer ember halálát és sugárbetegségét okozta.