Érzékek ablaka – Sirokai Mátyás versei
Érzékek ablaka
Sirokai Mátyás versei
Hogy nyíljon ablak
Hogy nyíljon ablak, s ne csak
becsukódni, utánunk, ahogy
az erdő függönye zuhan a tó
mögött nyomokkal telerótt
partra, ne csak így, de táruljon
egyszerre felfelé s befelé,
ablaka az érzékeknek,
kémlelő nyílás minden zugra
a gyümölcsöktől véres kertben,
a zöld tornyok legfelső
szobáira, honnan színüket
vesztett virágok hullnak
egy másik ég alatti mélybe,
röptükben maguk mögött hagyva
a szárnyak emlékét, a zsongás
hideg fuvallatait, le, a füveket
ringató roppant állat hátára,
mely oldalára fordul a sötétben,
de a Hold tányérjába bámulva
nem ismeri fel a pofájából kiálló,
hófödte agyarakat, a hegycsúcsokon
fennakadt, örvénylő felhőket,
melyek átjárók maguk is, köldök-gyűrűi
a magasság csüngő hasának,
tajtéka sötét haboknak, a hideg hullámnak,
mely végignyalja zöld tornyainkat
levelenként, minden ablakot felnyitva,
hanyattlökve bennünket a padlón,
s a lovak kegyelmére bíz mindannyiunkat,
a távolodó patakopogásra, a közeli
horkantásokra, a bokrok között felmeredő
fülekre, a nyikorgó ablaktáblán
puhatoló orr remegő cimpájára,
bennünket, akik csüngő kötőfékkel
kezünkben még egyszer, utoljára
vágtatnánk megvakult tornyok között.
A sztúpa
A sztúpához közeledve,
miközben tudtuk, minden épület
délibáb csupán a buddhatermészet
jegenye-idegvégződések határolta
horizontján, mégis, a fák antennái
közé lépve gyomrunk remegni kezdett,
és megindultunk az üledékek
réteglépcsőjén lefelé
a préselt, szilánkos, sokszögű mélybe
a talajtükör partjára vezető úton,
hallva a szemhéjak mögött
feldübörgő patákat, talpakat, rönk-lábakat,
látva a villogó szemfogak
körül elforgó arcokat –
s azt is, mely állat testén kell
áthaladnunk, újra földdé válva,
hogy onnan végre felfelé bukjunk,
özönnövényként árasztva el minden
betonutat, vezetéket, hírfolyamot.
